Kaddis Dauer T. Andrásért
A zsidó liturgia szerint kaddis imát mondanak a gyászolók a Fennvalónak az
elhalálozottak lelki üdvéért és azért, hogy a halál ellenére is hitükben
megerősödjenek. Megrendítő hír jött Izraelből,
Ashkelon városából. Elhunyt igaz barátunk, Dauer T. András a Nagyváradi
Állami Színház egykori igazgatója, majd később tanárkollegánk. Elment közülünk
egy magyar kultúrájú, nagyműveltségű, Váradot kimondhatatlanul szerető ember.
Igen, közülünk ment el, még akkor is, ha már több mint húsz éve Izraelben élő gyermekeihez költözött. De a szíve és a lelke mindig váradi maradt és egész
évben arra az egy hónapra várt, amikor újra ennek a városnak a levegőjét
szívhatja. Mert minden évben hazalátogatott. Amikor
itthon volt és erejéből tellett, meglátogatta a régi ismerősöket, színészeket,
hajdani kollegákat. És mindig mindenkinek hozott valami kedves kis
csekélységet, amivel nemcsak a saját kulturáltságát bizonyította, hanem a másik
ember hitének ismeretét is. Nekünk, keresztényeknek, hol egy a szentháromságot
ábrázoló Rubjlov ikon másolatát, hol három
kis üvegcsében szent földet, olajat az olajfák hegyéről és vizet a Jordán
folyóból hozott. Máskor feszületet. Bámulatos volt szellemi frissessége és
tájékozottsága a világ és a kultúra dolgaiban. Két évvel ezelőtt már kilencven
évesen megkérdezte tőlünk: „Nincs Skypotok? hogy tudtok ilyen maradiak lenni?”.
Igen, a világ minden új dolga iránti nyitottság jellemezte Dauer Bandit. S ezt
a nyitottságot és a váradi közönség igényeit érvényesítette színházigazgatóként
is. Abban a sötét korban, a proletkultos darabok után a Csárdáskirálynő
színrevitelével a régi váradi polgárságnak kedvezett és színvonalában, néző és
előadás számban mindmáig utolérhetetlen előadást produkált. Nem tudom a kaddis
szövegét, s ezért a költő szavait hívom, hogy tolmácsolja mindazt, amit érzek
és gondolok: Bandi bátyám, ott fenn, az égi színházban „Ölelje át az Úr a lelkedet.”
Schneider N. Antal
