Egy hajdani "adathordozó" 2

 Egy hajdani „adathordozó” 2.

 

 Színházcsinálók 1895-ben

Az „én színészem” naptárából azt is megtudom, hogy milyen színdarabban,  melyik szerepben  hányszor lépett fel egy hónapban, melyik társulatnál volt szerződése.  Mert akkoriban jó néhány színtársulat járta a magyarországi  városokat. Az „ORSZ. M. KIR.ZENE_AKADÉMIA” opera tanfolyamát nem számítva, négy színészképző iskola is működött. Rákosi Szidi magán Színésziskolájában külön osztályba jártak a „Drámai növendékek” és  különbe az „Operette növendékek”. E mellett volt még  a Horváth Zoltán Színészeti Előkészítő Iskolája, ahol a tanárok névsorában Latabár Kálmán nevét fedezem fel, aztán volt Solymosi  Gyakorló Színésziskola és volt a rövid nevű

Színészeti Gyakorló Iskola. De kellett is ennyi iskola, hiszen az akkori Magyarország területén,  a fővárosi és a kolozsvári államilag fenntartott állandó  színházakat is beleértve több mint 40 színtársulat játszott színházat. A vidéki színtársulatok száma e naptári  évben 38 volt. Kíváncsi voltam köztük hánynak volt Erdélyben a „Téli állomása”, ami nekem arról tanúskodik, hogy az adott városban létezett fűthető, színi előadásra is alkalmas  terem és így a társulat ott hosszabb ideig megmaradhatott. Ez állandó közönséget is jelentett, ami a truppot eltartotta. Csak úgy ámulok, amikor azt olvasom, hogy Deák Péter színtársulatának  téli állomása Szamosújvár és Deés volt. Fekete Miksa színtársulata pedig télen Hátszegen, Brádon és Szász-Sebesen tanyázott. De azon még jobban csodálkozom, hogy Pancsován, Lugoson, Erdődön és Oravicán is voltak télen magyar színházi előadások és egy-egy társulatnak ott volt a téli állomása. Brassót   Hajdú István színtársulata, Vajdahunyadot Kárpáthy György, Dévát Károlyi Lajos szemelte ki téli állomásnak. Krecsányi Ignác társulata Temesváron és Pozsonyban, Leszkai Andrásé Aradon játszott a téli hónapokban. Bosszankodom, hogy Nagyváradot abban az évben egyetlen társulat sem találta téli állomásra  alkalmasnak, hiszen akkor még csak a fából épített fűthetetlen nyári színkör létezett. És irigylem a 19. század végének szatmári közönségét, akik Makó Lajos színtársulatában18 színésznőt és 20 férfiszínészt láthattak  és a társulatnak a 13 tagú zenekarát is eltartották. Elcsodálkozom azon, hogy Mezei Béla színtársulata Sz.-Udvarhelyt választotta téli állomásának. Abban a társulatban 15 nő és 15 férfi színész volt. Gyorsan megnézem a mai székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulatának létszámát. Épp a  felét, összesen 15 színészt számolok.

 Olvasom a színésznők és színészek  nevét. Zengzetes színésznevek, sok „i”-vel és „y”-nal a vezetéknév végén, ahogy ez már akkortájt divatos volt. Egyszer csak megakad a szemem egy ismerős néven, Janovics Jenő nevét olvasom Csóka Sándor színtársulatának férfiszínészei között. E társulat téli szállása Miskolcon volt. Nagy társulat lehetett, mert 20 női és 21 férfi valamint 4 gyermekszereplőt sorol fel a könyv és hozzá még „Zenekarigazgatót” és 16 tagú zenekart.

 Az „én színészem” is gyakran váltott társulatot, csak abban az évben három „direkció” vonzotta és játszott ott hosszabb-rövidebb ideig. Az elsőnek a nevét nem tüntette fel, abban a truppban  áprilisig 39 darabban 40 szerepe volt. Aztán átszerződött Makó direkciójához, ahol  két hónapig volt és „csak” 15 darabban játszott ( a Hamletben Leartest) . Innen a nyári szünet után Krecsányi  Ignác direkciójához  szerződött, ahol decemberig 32 darabban 35 szerepet játszott el. Madách Az ember tragédiája című művében négy szerepben láthatta a közönség.  A naptári feljegyzések tanúsága szerint egyetlen évadban 157 alkalommal lépett fel  és 86 darabban 90 szerepet játszott. Elgondolkodtató adatok egy mai színi direktornak is.

(A Transzindex  Színház Fórumára írt jegyzet)

Egy hajdani "adathordozó"

Egy hajdani „adathordozó” 1.

Van egy könyvem, apró kis keménykötésű zsebkönyv, ceruzatartóval. Az a címe, hogy SZÍNÉSZEK  NAPTÁRA ÉS ÉVKÖNYVE  az 1895-ik évre. Szerkesztették. Vedress Gyula, színész-egyesületi titkár és Tóth Béla, színész egyesületi ellenőr. Amikor  híjával vagyok a színházi élményeknek, mindig előveszem és beleolvasok, hiszen ebben a kalendáriumban benne van a hajdanvolt színészi  élet  ezer kis titka. A sok-sok darab és a sok-sok szerep, amit egy évadban játszott egy - feltehetően vezető - színész. Annyi darabot és annyi szerepet, amennyit manapság  egy évad alatt egyetlen színház valamennyi színésze  sem játszik el. Menő fej lehetett, az akkori idők sztárja, mert erre utalnak a szerepei, amiket gyöngy betűkkel szép sorban ceruzával beírt a határidő jegyzetekhez. Mert ezt a naptárat úgy szerkesztették hogy félhavonként külön feltüntethető volt benne az „Előadott színdarab, Játszott szerepem, Előlegkivétel frt. kr.” továbbá szerepel itt az „Előleglevonás, Nyugdíj % levon. Összesen , Félhavi fizetés, Járandóság” rubrika, hogy a színművész számon tarthassa mennyi jár még neki.  Az „én színészemnek” nem sok érzéke volt a könyveléshez, mert a fizetéséről egyetlen adatot sem jegyzett be a naptárba. De nem, tévedek, mert egyetlen fizetési adatot csak találtam. Február hó 6. napján volt a „jut.ját” (jutalom játék), amikor is Sodoma pusztulása című színdarabban Willy szerepét játszotta és ezért 79 frt. 78 krajcárt kapott. Hogy ez  jelentős összeg volt-e akkor vagy sem, azt nem tudom. Ahogy azt sem tudom az elmúlt évtizedekben  kinek volt  jutalomjátéka. Vagy ez már nem divat manapság? Nagy Béla Torz idők színháza című nagyszerű könyvében olvastam, hogy  még a múlt század hatvanas éveiben Ihász Aladárnak  és Gróf Lászlónak is volt jutalomjátéka pályafutásuknak 50. évfordulóján.

Próbálom megfejteni ki volt, milyen ember és milyen színész volt az egykori tulajdonosa ennek a kis naptárnak, hiszen amikor én vagy 30 évvel ezelőtt a váradi antikváriumban megvettem, Gróf Lászlónak az Ex-librisét találtam benne. De nem lehetett az övé, mert a jeles váradi színész és főrendező  az 1895. naptári évben csak négy éves volt, tehát a kis könyvet valószínűleg örökölte. Persze, a Gróf László Ex librisét  leáztattam, remélve , hogy  megtalálom, amit keresek, de csak egy „csász. és kir. udvari hangszergyáros, zeneműkereskedő” reklámját találtam alatta. Évekig furdalt a kíváncsiság, hogy ki is lehetett ez  a színész, akit magamban az „én színészemnek” neveztem el, de nem tudtam megfejteni. Csak a minap jöttem rá, ki is lehetett a naptár egykori tulajdonosa. De ezt a nyomozómunkát, ahogy a krimiben szokás a végére hagyom. Addig nézegessük a hajdani kalendárium lapjait, hátha találunk benne  máig megfontolandó ötleteket. Itt van például a minden hónapot lezáró  vonal alatti hirdetés, ami arra utal, hogy a jó kereskedők és vendéglősök már akkor is tudták, hogy a színészekre kíváncsiak az emberek a magánéletben is, és ezért érdemes a saját  kávéházukba szoktatni őket, mert személyüknek vendégcsalogató, reklámszerepe lehet. „Szalkai Róbert „József főherceg” étterme és kávéháza Kerepesi út 79 szám, a Színész–palota közelében.- Kitűnő konyha. Olcsó kávéházi italok. – Színészeknek 10 % engedmény.” Kíváncsi lennék melyik erdélyi vendéglős, kávéházas, csalogatja manapság  így a színészeket? Vagy manapság a színészeknek nincs már ilyen vonzerejük, ha a deszkákról lelépnek?



Időközben találtam egy érdekes korabeli adatot, ami némi eligazítást adhat a pénz akkori értékére vonatkozóan és amiből megtudhatjuk, mennyi is volt abban az időben egy emelt árú(!) színházjegy és egy vendéglői vacsora. Így fogalmat alkothatunk mit is ért abban az időben az „én színészemnek” a jutalomjátékért kapott 79 frt. és 78 krajcára. Kelemen István: Várad színészete című kiváló könyvében olvasom az első magyar szabadtéri színielőadás (az újkori Európában a második) műsorfüzete nyomán, hogy „ Az Elektra előadásnál külön színlap osztatik ki. Helyárak az előadásra. Ülőhely – I-III. sor 3 ft., IV-VIII. sor 2 ft., IX-XX. sor 1 ft. Biztosított állóhely 50 kr. Részvételi jegy a társas vacsorán és tánchoz 1ft. 50 kr.”

a TRANSZINDEX Fórumára írt jegyzet

AVITAVITA ( harmadik folytatás)

AVITAVITA (harmadik folytatás, még mindig szünet nélkül játszandó, da capo, végkimerülésig)

Posztdramatikus, abszurd, antropozófiai és  szószínházi, na mi? Nem ízé, ez már DRAMOLETT, végtelen folytatásban, főleg a földszinti test térben, netán két emeleten, vagy még inkább három tárgy-térben és a még születés előtti szellemtérben.

ÉN (bejön és egy piros ronggyal letakarja a falon lógó kivetítő vásznat): Ha már a fabulisztikus terminológiát használunk, hát elmondom Neked, drágám, hogy nekem mi jutott az eszembe a tudományos Tudós Nő, ama szövegéről, ami, a szellemtérben,  ott fenn, kivetül.

 (A második emeleti szellemtérben megvilágosodik egy panó és megjelenik a Tudós  Nő szövege, amit  egy szoprán hang olvas fel minden írásjelet külön hangsúlyozva!)

“Ezt az örömöt még az a szúró-vágó készenlét sem árnyékolta be, ahogy a könyvben háromszor helyesen és egyszer helytelenül írt Figueiredo / Figuereido esetét kezelte. A bolha és az elefánt esete fennállt, de azzal egyetértek, hogy egy könyvben nem szabad hibáknak lenniük (ennek ellenére: mindig vannak, és amint láthatta, az Ön megjegyzéseit sem kerülték el)”.

KAR: A már igaz “A bolha és az elefánt esete fennállt!”

ÉN: Az elefántcsont toronyból a bolhát elefántnak látják, vagy látatják de az elefánt méretű hibát még bolha kicsinységűnek sem tekintik, nem is veszik észre.

ÉNNŐM: De melyik a bolha és melyik az elefánt ?

KAR: Figyelmeztetünk jóember, hogy  már megint kiemelve idéztél.

ÉN: A lényeget emeltem ki, emberek!

KAR:  Egy részt, egy részt.

ÉNNŐM:  Az igaz, de a részlet mindig hordozza az egészet is, mert ahogy a színházi termodinamika harmadik törvénye mondja: a rész árulkodik az egész személyiségéről.

ÉN: Meg arról is, hogy  “Bagoly mondja a verébnek, hogy nagy fülű”. Mert ez az eset    is „fennállt”, sőt, lenn ült a nézőtéren.

KAR: De hol állt fent? De hol állt fenn?

ÉNNŐM: Légy szíves, bizonyítsd be! Mert megint szúró-vágónak tekintenek.

KAR: Ez így igaz, szúró-vágó meg vágó-szúró, meg vágó-vágó meg szúró-szúró.

ÉN: Szóval azt mondja a tudományosan Tudós Nő, hogy:

TUDÓS NŐ:( A második emeletii szellemtérben a  kivetítőn ez a szöveg jelenik meg és, egy szoprán mondja)

“Egy szöveget semmilyen kritikai szándékkal nem lehet kényünk-kedvünk szerint trancsírozni, gondolatmenetét megsérteni – de felületesen olvasni sem.”
ÉN: Szóval a nem felületesen olvasó tudományos Tudós Nő az én szövegemből, csak azt derítette ki, hogy én a bolhából elefántot csinálok, és csak azt teszem szóvá, hogy egy négyszer leírt névből egy esetben hibásan írták azt le. De a „nem felületesen olvasó” azt már nem akarta tudomásul venni, hogy az általa (is) szerkesztett könyvben egy nagysikerű regény címét összekeverték egy dráma címével. Egy német író művét összekeverik egy dél-amerikai drámaíróéval.

ÉNNŐM: Ugye arról a   Lion Feuchtwangerről beszélsz, aki  Brechtet felfedezte, annak barátja és egy időben munkatársa is volt, és akivel együtt Brecht megalkotta  az epikus színház elméletét.

KAR: Mi sem „ akarnék minden hajmeresztő állítására reflektálni, hiszen a neten úgyis lehet elég oktondiságot olvasni”. Például mi meg azt az oktondiságot olvastuk a WIKIPEDIAN, hogy Brechttel közösen írt drámát bémutatta vala  1982-ben a „Riverside Shakespeare Company of New York City. Szóval, emberek! Szá szónak is egy a vége A rókák a szőlőben az egy regény , a Savanyú a szőlő az meg  rossz fordítása A róka meg a szőlő című „hősi komédiának”. Teccenek már érteni?

ÉN: És erre már nem a bolhából elefánt szállóige az illő. Mert nem egy diák keverte össze a Velencei kalmárt és a  Velencei mórt, hanem négy egyetemi totumfaktum; doktorok, profok., docensek, meg miegyéb. És ezt a négy közül  senki nem vette észre. Nos, a nem felületesen olvasóknak megmutatom még egyszer az én szövegemet. Döntse el a nagyérdemű, hogy  én, a „literátor genetikus” csináltam a génkezelt   bolhából elefántot, amikor mindezt szóvá tettem. Vagy ezt tekintsem  a felületesen olvasók rágalmának és tudatlanságának. És ki járt el kénye-kedve szerint, amikor „megsértve a gondolatmenetet” a szövegemből csak az egyetlen elíráson való szöszmötölést tartja bolhának és nem látja az elefántot?

KAR: Na lássuk, na lássuk! Vagy inkább na halljuk.

(A földszinti test-tér falán lévő vetítőn  ÉN elhúzza a függönyt és kivetítik rá az alábbi szöveget, amit egy drámai baszbariton  olvas az írásjelekkel együtt).          

„No, de mit háborgok én itt olyan kicsinységeken, hogy az én nevemet rosszul írták, amikor a tanulmány szerzője  Lion Feuchtwanger Rókák a szőlőben című regényét összekeveri egy brazil szerző Guilherme Figueiredo: A róka meg a szőlő (portugálul:  Raposa e as Uvas)  című drámájával (60.o.), amely a Mutatók és mellékletek 238. oldalán  hibásan, Figuereido (sic!)  szerzőnévvel és a Savanyú a szőlő darabcímmel szerepel, mint Tompa Miklós rendezése. Sajnos Kovács Levente tévedését továbbviszi Balási András is, aki a könyv 105. oldalán így ír: „Figueiredo: Savanyú a szőlő (eredeti cím: Rókák a szőlőben)”.

ÉN: Na látod, fiam, ezek a fekete fehéren leírt tények.  Bizonyítják, hogy sem a szerzők, sem a szerkesztők nem figyeltek oda, vagy nem is tudták mire kell odafigyelni, mert el voltak foglalva a performált idillekkel, meg a performatív idolokkal, a bölcsködéssel meg a lila ködökbe burkolódzó performanszokkal a tárgyiasult térben. Meg a mega fölényeskedéssel. Ezért aztán még utólag sem hajlandók ilyen szarvashibát észrevenni, nemhogy elismerni létüket. Nekik ez csak bolha, amiből én elefántot csinálék vala.  Na erre már Aiszophusz, (fonetikusan ejtendők  a névváltozatok) vagy Aiszóposz, esetleg Aesopus, netán Ezopusz,  a bölcs görög a „Bagoly  mondja a verébnek, hogy nagy fülű” szólást írta, meg mondta  volna egykoron az ókoron.

KAR: Natürlich, naturally

ÉNNŐM: No de milyen bagoly, Fiacskám? Mert az sem  mindegy.

KAR: Több bagolyok vannak égen s  földön  Figuereido,

           Mintsem értelmetek felfogni képes aztat a.

ÉN: Hát nem a hégeli “Minerva baglya, amely a leszálló alkonyatban kezdi meg repülését”, annyi szent. Mert  a mai színházi esztétikában, ahol mint azt a Tudós Nő mondá vala nincsen már  idejétmúlt tükrözés, mert az már elavult, így  Minerva sincsen, hanem mondjuk van egy szimpla kis  fülesbagoly, a Somostetőről, aki olykor megszólal, és mert a literátori genetikusoktól génkezelt az ebadta, úgy huhog, mint Vörös Rébék és azt mondja, hogy KÁR!

KAR: „Hess madár!”

AVITAVITA ( második folytatás)

AVITAVITA ( második folytatás, de szünet nélkül játszandó, végkimerülésig)

Posztdramatikus, abszurd, antropozófiai és  szószínházi, na mi? Nem ízé, ez már DRAMOLETT, végtelen folytatásban, főleg a földszínti test térben, netán két emeleten, vagy méginkább három tárgy-térben és a még születés előtti szellemtérben.

(A szereplők ugyanazok! A pár héttel későbbi időjátékban a feldolgozott dialógusokat monologizálják. Hol andalítóan, hol tragikusan.

KAR: Ó, palásttalan Dionüszosz, hald a bölcsek és a Tudós Nő szavait: ”…. a legnagyobb problémát én ebben, tehát a kontárok intellektüel tevékenységében látom”

ÉN: Hát most tessék nekem megmondani: meg lehet ezt unni?  Mert én ugyebár folyamatosan fejlődők  (vagy –döm?) és aki fejlődik, annak az intellektüeli intuiciója egyre csak  fungál. Így fejlődött ki belőlem ez a  posztdramatikus dramolett. Mert kérem, én tanulva a Tudós Nőtől, aki ott a Parnasszuson,  vagy Olimpuszon? - Már nem is tudom hol  leledzik. Egyezzünk meg, hogy a  mennyei test térből szólt hozzám, arra ösztönözve, hogy ne legyek kontár és új, tudományos alapokra helyezzem a dramaturgiámat. Tiszteletben tartva az Austini elveket,  amit  hosszas kutatás után fedeztem fel és értettem meg. Mert a  modern színházelmélet ugyebár ma már nem létezhet anélkül, hogy mi -  a kontárok, ne tudnánk azt, hogy „Az illokúciós jelentés valamely performatív formula (általában ige) segítségével tehető explicitté. Az illokúciós aktusokat Austin konvencionális aktusokként értelmezi, megkülönböztetni pedig a performatív igék „csoportosításával” szerette volna. Így meghatározza a következőket [Most tessenek jól figyelni, mert ezek lesznek a jövő drámai  szerepkörei is, ha igaz]: Í t é l k e z ő k (verdictives), V é g r e h a j t ó k (exercitives), E l k ö t e l e z ő k (commissives),V i s el k e d ő k (behabitives),  Bem u t a t ó k (expositives).” Namármost  én ezt eddig nem tudtam. De mostmár ezt is tudom és beépítem a posztdramatikus dramolettómba. Sőt, azt is, amit a minap olvastam, miszter “SEARLE-től, aki a fenti elmélet továbbgondolásaként,  többször is kritizálta az austini osztályozást.” Igen,  kérem, ha Searle kritizálta, akkor ezt a dramolettemnél  és annak előadásánál  is figyelembe kell vennie a rendezőnek.   Mert ahogy   a Bölcs Ész tette, aki elsőként az austini illokúció és lokúció megkülönböztetésének helyességét kérdőjelezte meg, én is hozzáidomulok, mert: “szerinte helyesebb p r o p o z i c i o n á l i s  t a r t a l o m r ó l ,  i l l o k ú c i ó s  e r ő- r ő l  és p e r l o k ú c i ó s  h a t á s r ó l  beszélni”. Értik már emberek? A jövő színházában elsődleges ez a három paradigma, vagyis a 1.tartalom, 2. erő és 3. hatás! lesz a döntő. Ez a modern  teátrum alapvető követelménye a test-térben és a tárgy-térben zajló performatív  performanszokban és egyebekben. De a szellem térben is! A modern drámában és az előadás hatásában tehát vegyük figyelembe SEARLE fő tételét, azt, hogy „a nyelvhasználat szabályvezérelt viselkedés” – ebből kifolyólag abban a fránya teátrumban a kommunikáció alapegysége már nem a mondat, nem is a mondat egy példánya, hanem „a mondat létrehozása egy beszédaktus végrehajtása során.” SEARLE-nél egy beszédaktus végrehajtása a következőkből áll: ( Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a színházi rendezőknek is tudnia kell és szem előtt kell tartani ezt az intellektüeli szemléletet, és persze velük együtt az ügyelőnek és az aktoroknak, de még a műszaknak is, ha igazi rétegszínházat akarnak csinálni a rétegnézőknek: „1. m e g n y i l a t k o z á s i  a k t u s (ha mondani akarunk valamit, akkor a nyelv szavait és ezekből a mondatokat használjuk) 2. p r o p o z i c i o n á l i s  a k t u s (dolgokra utalunk, és azokkal kapcsolatban állításokat teszünk) 3. i l l o k ú c i ó s  a k t u s (a beszélő szándékához köthető cselekedet).” Nem tudom, hogy elég világos és érthető voltam-e? De gondolom, a mai  színháztudományban járatos  színészek ezt kapásból megértik és a szerepépítkezésnél szem előtt fogják tartani, mert e nélkül nem lehet jó előadást kreálni a rétegközönségnek.

ÉNNŐM: Könyörgöm hagyd abba, hát kell ez neked, gondolj az egészségedre, fiam. Ennek a színházhoz   semmi köze nincs.

KAR: O, yes, O, yes! Csak semmi fóbia.

          Mert megújult és egyre újul

          A színházi  terminológia.

ÉN: Na hallod szívem, mit mond a szakmai közvélemény rétege. Hogy pillanatnyilag nincs köze? De majd lesz. Mert a színháztudósoknak is meg kell élniük valamiből. Muszáj nekiek időnként  teóriákat gyártaniuk, -ok. Mert remélik, hogy ha a közönség már nem is  jár a színházba, legalább olvassa  őnekiek a műveiket. Te,  Drágám nem vagy járatos a mai színházi aktusokban, meg a performatív  performanszokban.

KAR: Performatív Doktor Tudós,

           Azt biza már meg nem állja,

          Hogy a test-tér szerkezetét

            Időnként ne performálja.

ÉNNŐM: Már megmondták Neked fiam, hogy a bolhából is elefántot csinálsz.

KAR: O, Yesz! Ez már szent igaz.

ÉN: Függöny! (Ja, az nincs a test térben. De majd lesz a következő jelenetben.)

AVITAVITA (folytatás)

II. JELENET

Színhely felváltva a földszinti és a második emeleti test-tér

KAR: Ó, égiek! Ó, földiek,-diek, -diek, -diek  A test terek közönségre várnak!

ÉN: Milyen közönségre emberek? Vagy asszonyok?

KAR: A „szakmai”, színháztudományos közönségre.

ÉNNŐM: Te, fiam, az milyen?

ÉN:  A szakmai  közönség,  szívem, az nem  a normális közönség, hanem olyan,  aki miután elolvassa a „SZISZI történetei” című könyvet, annak megértéséhez tovább  olvassa a szakirodalomban fellelhető referenciákat. Szóval olyan kultúr-buzi, mint amilyen én is szeretnék lenni. Vagy nem lenni? Ez  nem is kérdés. Már nem is tudom, hogy is mondta az a dán. Úgy összezavarodtam e bölcs  színházi szakmai közönség között. Mert tudd meg fiacskám, hogy ma a színházak a „színháztudományi” közönségnek játszanak, és  nem olyan közönséges közönségnek, mint te meg én.

KAR: Nem biza , nem biza.

ÉNNŐM: És ki  a szakmai közönség?

ÉN: Hát azok, akik hajnalban Merleau-Ponty, Judith Batler, J. L. Austin, Fischer-Lichte, Gilles Deleuz és Belitska-Scholtz Hedvig tanulmányaira buknak.

KAR: Meg a  kontextuselemzésekre,  -zésekre, -ésekre, -sekre.

ÉN: Ez a KAR mindig megzavar! Szóval folytatom, hol is hagytam abba? Ja igen, Reggel már Robert Wilson, Jan Fabre, Einar Schleef írásait forgatják. Délelőtt belenéznek Achim Freyer, Peter Brook, Robert Lepage, Elizabeth Lecompte,  William Forsythe írásaiba, hogy azokkal is napirenden legyenek és referenciaként összevessék délután Meredith Monk, Frank Castorf, Tadeusz Kantor, Christoph Marthaler, Christoph Schlingensief munkáival és a faktorelmélettel.

ÉNNÖM: És mit csinálnak este?

ÉN: Estére drágám, már csak Pina Bausch marad nekik, meg  kényszernézés, valamelyik ifjú titán posztdramatikus és posztmodern performanszán.

KAR: Ó, bölcs tudósai a színháztudományi performatív Parnasszusnaknak! Nézzétek a halandók, az új század színházi közönségét, miként törekedik, hogy színileg művelt  legyík .

ÉN: Na hallod ezt drágám, ezért döntöttem úgy, hogy ezt a narratívámat posztdramatikus performansszá performálom perlokuciósan, hogy a  utókor színháztudományos tudósainak legyen min vitatkozniuk és uk, muk, fuk  legyen miből doktori disszertációt írniuk.

KAR: Ah! Helyes! Oh! Még helyesebb!

ÉN: Na meg aztán azért is, hogy angyali vitapartnerem, ott fenn a végtelenség határainál, a második emeleten, boldog legyen, látva, hogy azóta se teszek mást, mint a színházi szakirodalom mentén mendegélek, és számolom a színháztudósokat mint egy zarándok  az  El Caminón a kilométereket.

ÉNNŐM: És  mit olvastál?

ÉN: Hát nem pont azt, amit a magasabb rangú Én test, a Tudós nő állított vala.

KAR: De micsodát? De micsodát?

(A szín változik kivilágosodik a második emeleti Test tér és ott az egyik táblára kivetítik a Tudós Nő bekeretezett szövegét, amit  mezzoszoprán  hangon  felolvasnak)

„… az az elméleti felvetés, amit Ön tudományos lecsónak minősít, egyáltalán nem idegen a mai színházelmélettől. Ezek a munkák (valamint a Hans-Thies Lehmanné) megújították a színházról való gondolkodást, úgyhogy minden mai esztétikában idejétmúltnak számít tükrözésről beszélni,”

KAR: Ez az igazság emberek! “Minden mai esztétikában idejétmúltnak számít tükrözésről beszélni.”

ÉNNŐM: És te ezt nem tudtad ??? Hát akkor mi a fenének olvadtad Benedetto Crocet? Meg papoltál nekem annyit az intuicióról, hogy az nem más, mint az öntudatlanul tovább folyó gondolkodás hirtelen tudatosodása.

KAR: A továbbfolyó gondolkodásnak a  -nak a, mint a dinnyehéj ....

ÉN. Én tudtam lelkem, csak Hans-Thies Lehmann nem tudta.  Ő képes volt ellent- mondani a Tudós Nőnek:

(Megint kivilágosodik egy fehér panó a második emeleten és  az előbbi szöveg mellett megjelenik Lehmann szövege a forrás pontos megjelölésével A szöveget egy sötét basszus hang  mondja.)

 „Az egyik lehetséges különbségtétel az, hogy míg a szórakoztatás egyfajta valóságpótlékot nyújt, addig a művészet a valóság reflexiója. Reflexió kettős értelemben: tükrözi a valóságot és reflektál a valóságra. Nem akarom intellektualizálni a művészetet, de fontos felismerni, hogy a festészet színekben és formákban való gondolkodás, ahogy a színház is gondolkodás: térben, időben, ritmusban, gesztusokban, szavakban. Ha

mármost a színház a valóság reflexiója, és ha legitim döntésnek fogadjuk el, hogy a

valóságot ne drámai totalitásként ábrázoljuk, akkor el kell fogadnunk, hogy elvben a

posztdramatikus színházi formák is reflektálnak a valóságra, még ha nem is a

hagyományos mély filozofikus formában teszik ezt.”

Hans-Thies Lehmann: Posztdramatikus színház és a tragédia hagyománya,  ( Nyilvános előadás, elhangzott Postdramatic Theatre and the Tradition of Tragedy címmel 2007. nov.25-én a 6. Kortárs Drámafesztivál Budapest keretében az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben.

ÉNNŐM: Ez egy rossz fordítás.

KAR: Na ja, na ja! Natürlich!

ÉN: Majd folytatom, ha nem unom.