Szinházi levél (5.)

Színházi levél (5.)

A bérlet-nevekről, az örökös tagságról meg  a jutalomjátékról

Különös egy színházi világ ez a mai. Olvasgatom a színházak  honlapjait, meg nézőtoborzó hirdetéseit és megrökönyödéssel tapasztalom egyiknél másiknál, hogy a színház vagy a társulat egykori nagyjai legfeljebb a bérletnevekben szerepelnek. Vagyis most  csak nézőcsalogatónak, pénzszerzésre kell a nevük Nem tudom, hogy van az, hogy az Erdélyben fungáló 10 magyar színházból csak kettő méltatja arra a nagy elődöket, hogy az örökös  tagjai közé sorolja. Legalábbis a színházi honlapok tanúsága szerint kettőnél, a kolozsvári és a  szatmári teatrumnál  van nyugalomba vonult, élő, vagy már az öröklétbe távozott „örökös tag”.   A  másik négy (több mint 15 éve létező) teatrum mentalitása számomra érthetetlen. Miért  gondolják  úgy, hogy náluk nem volt olyan, aki jelentős, kimagasló művészi vagy dramaturgi teljesítményt nyújtott, legyen az színész, rendező, irodalmi titkár, vagy művészeti vezető? A manapság már nem létező állami díjak és kitüntetések mellett/helyett - legalább ezzel a címmel kéne méltányolni az ott eltöltött szolgálati éveket, elismerni a magas színtű művészi teljesítményt. Persze, tudom én, hogy  az örökös tagság  magyar színházi tradíció, amit a 19. században vezették be állami kezdeményezésre és olyan  s rendkívüli színészszemélyiségek  részesültek benne, mint Szentgyörgyi István, aki az erdélyi színészek közül elsőként lett a Kolozsvári Nemzeti Színház örökös  tagja még 1906-ban. A Trianon utáni Erdélyben   nem létezett e cím. Tudomásom szerint   csak 1942-től részesült ilyenben a Kolozsvári Nemzeti  néhány művésze. A „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom” idején az Állami Díj, az Érdemes Művész/ Mester és a  Nép Művésze címmel tüntették ki a színházi „szakma  kulturális dolgozóit”. Nyilván a politikailag is megfelelőket. A  hajdani színházakban volt még egy  a színház és a színész népszerűségét és a bevételét is nagymértékben növelő esemény: a jutalomjáték. Erről azt írja  a Színművészeti Lexikon, hogy „olyan színpadi előadás, melynek jövedelme egészben vagy részben a színtársulat valamelyik tagját illeti, azzal a célzattal, hogy a csekély fizetésű tag egy kis mellékjövedelemhez jusson, részben pedig azért tartanak jutalomestélyt, hogy a társulat kedvence alkalmas darabbal (!) elbúcsúzzon”. Úgy tudom ( Nagy Béla már említett  könyvéből), hogy Nagyváradon  jutalomjátéka  utoljára Gróf Lászlónak volt, az is csak hosszas és keserves huzavona után a múlt század közepén. A váradi  közönségnek olyan kedvencei, mint Cseke Sándor, Gulácsy Albert, Varga Vilmos úgy mentek nyugalomba, hogy még egy jutalomjátékot sem érdemeltek ki. És nevük az örökös tagok közt sem szerepel, mert ilyen nálunk  nincs. Pedig  legalább ez lehetne, ha már azt a régi közönséget nem is lehet elképzelni, aki „A kedvelt aktorokat mindenféle jóval halmozta el. Vég selymek, drága csipkék, sőt ékszerek is jutottak a nőknek, a férfiak pedig pénzt, ruhát, dohányt, tajtékpipát kaptak.”

Alburnus

A levél a Reggeli Újság mai számában jelent meg

Szinházi levél (4.)

 A vonat-színházról

Bizarr ötlete  támadt    színházunk művészeti igazgatójának. Én ugyan sehogy sem értem, mire  és kinek jó ez a színház-vonat vagy  személyvonat-színház.   Miért pont most,  évadnyitáskor  és éppen egy vakvágányon mutatkozik be a közönségnek a frissen kinevezett  vezető. Abszurd ötlet, homályos és kellően át nem gondolt célok érdekében vonatra ülteti és a frissen rendbetett kő színháztól mesze  vinni  a színházat évekig nélkülöző   közönséget. Még akkor is így van ez, ha a rendező szerint „fontos beépíteni a repertoárba ilyenszerű játékokat, melyek nem a megszokott színházi térben és körülmények között játszódnak”. De miért fontos ez nekünk, akik meguntuk a bábszínházi szűk gyermek székeket meg a lomos bejáratú mozi termet, és a filharmónia pódiumát és arra vágyunk, hogy végre beüljünk  az igazi színházba, az ott  megszokott helyünkre.  Nem óhajtunk a  TFG-től egy alkalmilag  bérelt   motorkocsin   Váradtól  Félix fürdőig  szimbolikus jelentéseket megfejteni. Mert nekünk már millió más szimbolikája van minden útba eső helyszínnek, így ennek a vasúti szárnyvonalnak is. Ez valójában már évek óta  egy holtvágány, olyan sínpálya, amely alól a Félix fürdőn túl megszökött a föld és amelyről  a síneket   ellopták vagy a Transferovial Grup leszerelte. Helyenként, mint a börtönrácsok  meredeznek az égnek  a sinek és a talpfák. Miért gondolja a rendező, hogy a nézők majd arra fognak asszociálni, amire ő szeretné és nem arra, hogy ez a sínpálya  a fürdő után hasonlatos a mi európai utunkhoz: suvadásos és tele van földcsuszamlással.  Ezek  csak szubjektív  meggondolások, amiért én ezt a színház-vonatot, vagy vonat-színházat messze elkerülöm. A legfőbb ellenérvem, teatrológiai, előadáselméleti vagy, hogy a mai kaptafát használjam „színház-antropológiai”. Ugyanis, ha a mai korszerű színház kidobta az ablakon a lélektani realizmust és a teatralitást helyezte előtérbe, akkor miért hozza  vissza a rendező a főbejáraton  a játéktérre és az előadásra és miért kell nekünk hiperrealista ( vagy inkább neo-naturalista) színházi térben színházat nézni? Miért  nem  a világot jelentő deszkákon robog a vonat, miért nem a színpadon rendeznek nekünk szimbolikus állomásokat vasúti  tereket? Igen, tudom az ellenérvet, hogy ez happening akar lenni. Csakhogy a happening alapkövetelménye a spontaneitás, annak a látszata, hogy most pár ember  eseményt mutat be.  Ha jó a rendezés és a színészi játék akkor működni fog a geniusz loci, létrejön a színházi varázslat és az utazás illúziója, akár a Transzszibéria, akár az Orient Expreszről legyen is szó.  Ezzel a rendezői szemlélettel holnap a Sárga ház  zárt osztályára fognak invitálni, hogy megnézzük Dürrematt Fizikusok című komédiáját. Jó, tudom én, hogy az első színész Theszpisz is egy közlekedési eszközön, (amit egyesek szekérnek, mások kordénak mondanak), csinált először színházat. De  az  vagy 2500 évvel ezelőtt volt.

 Ennyire azért nem kéne visszamenni egy happening vagy  performansz kedvéért.

Alburnus

A levél a Reggeli Újság mai számában jelent meg.

Szinházi levél (3.)

A másik fejemhez

Valaki a minap azt kérdezte tőlem, kinek írom én ezeket a színházi leveleket? Arra nem volt időm, hogy elmondjam neki azt, ami ennek az írásnak a címe. Azt, hogy  ha mi, a közönség az Ezerfejű Cézár vagyunk, akkor az Egyik Fej  írhat a Másik Fejnek. No persze, tudom én, hogy ma már az ezerfejű cézár is csak legfeljebb száz, esetleg kétszáz fejű.  Az  ezer vagy több ezer fős színházi közönség  a múlt idők ködébe vész. Színházi előadáson  kétezer néző Váradon az ötvenes években volt utoljára. Nem viccelek, tessék ezt nekem elhinni, vagy tessék elolvasni  Nagy Béla ragyogó könyvét a Torz idők színháza címűt.  Én ebben a könyvben olvastam, hogy az 1955-ben bemutatott Csárdáskirálynő című operett 127 előadást ért meg  és 118.824 nézője volt, ami ha jól számolom, előadásonként 935 főt jelent.  Magam is emlékszem azokra az időkre, amikor a karzat állóhelyein talpalatnyi hely sem volt. Hogy tetszik mondani? Hogy ilyen a váradi közönség,  csak az operettre éhes és csak  azt fogyasztja. Tévedni tetszik Másik Fejem, mert volt idő,  a 19. század végén, amikor egy  Szophoklész tragédia délutáni előadásán a Rhédey kertben felépített szabadtéri színpadon a közönség létszáma 3000 (nem elírás, háromezer) volt.  Kíváncsi vagyok, hogy az idei műsortervben beharangozott Szophoklész tragédiát hányan nézik majd meg. És hogy végül is melyiket fogják bemutatni? Mert mindig csak Oidipuszt emlegetnek, amiből én arra következtetek, hogy összevonják a két Oidipuszról szóló Szophoklész tragédiát az Odipusz királyt és az Oidipusz Kolonoszban címűt. Az utóbbi időben  a  Szigligeti Színháznak szokása lett a pontatlan és hiányos tájékoztatás. Arról szóltak a múltkorában, hogy szeptember 5 és 11 között tesztlik az internten történő jegyvásárlást. De a színház  honlapján már vagy két hete egyetlen tömör tőmondat olvasható: Szerkesztés alatt. Egy másik teatrum, a marosvásárhelyi, ugyancsak pár hete szünetelő honlapján  legalább megértést kérnek: „Ez a honlap jelenleg nem üzemel. Kérjük látogasson ide később. Megértését köszönjük.”  Na, szóval ezeket a leveleket azért is írom, hogy legyen a színháznak és a másik fejemnek szóbeli visszajelzése (divatos szóval feedbackje) arról, hogy az egyik fej miként látja, és fogadja, a régi néven újjászülető magyar színházat. Elébe megyek mindenféle színházi felmérésnek, amit a színháztudomány bölcsei  nem végeztek el  szűkebb pátriánkban. Mert  nem kérdezték meg, hogy e-helyt,  milyen a közönség  érdeklődése: mit, miért, mikor, néz meg? Mire, kire kíváncsi? Szórakozni, kikapcsolódni, művelődni, tanulni óhajt? Jobban megismerni az embereket és  a világot? Kiért megy  a színházba? A színészért, rendezőért? A darab vonzza a közönséget?  És téma-e a színház a baráti körben, a munkahelyen? Szóval  egyszer azt is fel kellene mérnie valakinek, hogy milyenek Váradon a közönség színházba járó szokásai, miért megy el a színházba, mit néz meg szívesen, milyen indíttatásra, kik motiválják? Bérletes vagy „csak” jegyes néző?  Kivel szeret menni, család, férj, feleség, gyerekek, egyedül, barátok, társaság? Ünnepnek tartja-e a színház-látogatást és milyenek az elvárásai? Milyenek a  színházi ismeretei,  kulturáltsága és értékrendje? Követi-e a sajtóban vagy az interneten a színházi híreket?  Mikor olvassa el a színházi kritikákat? Olvas–e a színházi könyveket? Legutoljára mit olvasott? Olvassa–e a drámairodalmat? Mi, ki a kedvence? Mi volt a legnagyobb színházi élménye? Szóval ilyesmiket is meg kellene már  egyszer kérdezni, meg azt is, hogy mi a véleménye a modernségről és tradicionális színházi előadásokról. Mert a közönségnek  van véleménye, bár olykor egyeseknél ez a távolmaradásban nyilvánul meg. De ez a vélemény nemcsak  ezerfejű hanem ezerféle is. Abból kéne leszűrni mindazt, ami egy színház művészeti munkájának a fő irányvonalát megszabhatja.

Alburbus 

Az írás a mai Reggeli Újságban jelent meg.

Szinházi levél (2.)

Az arculatról és a logoról

Fura egy színházi logopályázatot hirdetett meg az év elején a váradi magyar színház új vezetése. Én mindig úgy tudtam, hogy  egy intézménynek, cégnek  vagy vállalatnak a külvilág felé való vizuális megjelenítése csak jól átgondolt belső rend,   szellemi háttér és megtervezett kommunikációs stratégia alapján valós     ítható meg sikeresen. Sürgősen utána is néztem a reklámpszichológiában és  a neten a színházi arculat, az imázs, az embléma és a logo követelményeinek. Kutatásom nem volt eredménytelen, mert  megtaláltam például a budapesti Katona József Színház logopályázatát, ahol nagyon világosan fogalmazták meg azokat a feltételeket és  követelményeket, amelyek teljesítését a pályázóktól elvárják. No, ilyesmit én itt Váradon nem olvastam.  De nem is olvashattam, hiszen amikor a logopályázatot kiírták egészen más volt a színház vezetősége és csak mostanában szóltak  a nagy művészi tervekről, hogy  „A színház pár éven belül európai színház lesz”. Kár, hogy ezt a logopályázat idején még nem tudták és nem kértek a részvevőktől  olyan logot, ami egy ilyen európai teatrumhoz méltó lenne. Mert kérem, mi az Ezerfejű Cézár ezt a nem tudom ki(k) által nyertesnek nyilvánított logot nagyon vegyes érzelmekkel és gondolatokkal fogadtuk. Volt, aki egy génmódosított ebihalnak nézte. Mások elfuserált ajtókilincset fedeztek fel benne.  Az egyik kis rosszmájú Cézár a papagáj  csőrét vélte felfedezni az ikonban, ami  egyes helyeken (pl. a Facebookban) önmagában,  minden szöveg nélkül egyszerű piktogramként jelenik meg. Mondtam is ennek a Brutusznak, hogy hiába is  áskálódik a papagáj ellen, mert ha nem tudná a madár, már több mint száz éve emblematikus állat a színházi világban és a Moszkvai Művész Színháznak például egy sirály van (volt) az emblémáján. Erre a másik Cézár fejünk megszólalt, hogy  nem lehet minden színháznak egy Anton Pavlovics Csehovja, aki ilyen karcsú madaraktól kölcsönzi a színműve  címét. Manapság inkább a papagáj meg a liba a divatos szárnyas. Abban azért megegyeztünk, hogy  ennek a logonak a színházhoz nem sok  köze van, mert  sem a váradi színházi stílusához és tradiciókhoz nem illik, sem az épülettel nem klappol. Egy bugylibicskával annál inkább. Egyszóval sem tartalmi sem formai szempontból nem alkalmas az arculatépítésre. És nekem hiába mondja a másik Cézár-fej, hogy ez a logo  nagyon is jól illik a  színház eredeti ősi szerepéhez,  a termékenység kultuszához, a Dionüszoszi játékokhoz. Persze, én is olvastam, hogy  az antik görög színházi játékokon és az ilyen színházi ünnepeken egy feldíszített szekéren,  a termékenység szimbólumaként egy óriási férfi hímtagot (phalloszt írnak a könyvek) vittek. Lehet, hogy a nagybecsű   zsűri döntnökei is erre gondoltak, ezzel asszociáltak, amikor ezt a hímtagra is emlékeztető logot találták a legalkalmasabbnak a színház népszerűsítésére, az arculat felvázolására. De azért ez  a logo nagyon lóg, ha a termékenység pajzán ősi isteneire gondolunk.

Alburnus

Az írás a Reggeli Újság mai számában jelent meg. Lásd ott (6. oldal) a logokat is
http://www.reggeliujsag.ro/pdf_olvaso.php?pdf=data/210-2011-9-8/210-1.pdf&page=data/210-2011-

Színházi levelek

Színházi levél (1.)

A népszerűsítésről

 Az anyósomhoz írt közel kétszáz levél után, arra gondoltam, hogy most a színházi levél műfajával boldogítom a nyájas olvasót. Tudom, hogy ezt a publicisztikai műfajt már Ady Endre is  elavultnak tartotta, mondván, hogy   a 19. század tollnokainak műfaja, amikor „szükséges, nagy idea volt a magyar színművészetet népszerűvé tenni.” Hát kérem, én a mai időket ugyanilyeneknek tartom, mert a színház iránti érdeklődés lanyhulóban van . Ezt a megcsappant érdeklődést csak akkor lehet felfokozni, ha a teatrum ismét a nagyközönség figyelmének a középpontjába kerül és ha nem is naponta, de legalább hetente hírt hall a színházakról, a színészekről, táncosokról, rendezőkről. Ha mindig van valahol egy színházi hír, egy kis történet, valami színházi esemény, vagy gondolat, de akár pletyka is, amire érdemes odafigyelni, érdemes róla szót váltani a szomszéddal vagy a munkahelyi kollegával, netán egy iskolai osztállyal. (A pletyka szón ne tessék megbotránkozni, Ady Endre is írt nem egyszer ilyent) A népszerűség  alapkövetelménye a Nép odafigyelése, mert csak a nép, vagy, ha ez jobban tetszik, a közönség töltheti meg a színházat. A mára  felduzzasztott színháztudósok szűk elitje legfeljebb a stúdió színházak félszázas  nézőterén kelthetnének jó benyomást. De  egyszer, ha Erdélyből mindannyian eljönnének egy váradi premierre. De ilyen csak a csodák világában van, nálunk aligha várható. No  nem olyan színházi leveleket akarok én írni mint amilyeneket   százötven évvel ezelőtt írtak volt (újra csak Adyt idézve) „ilyenféle címekkel: Levél Zsoldosné asszonyhoz vagy Művészeti sorok Halmi úrhoz.” Én kérem, a nagyközönségnek címezem a leveleimet, az Ezerfejű Cézárnak, aki magába gyűjti mindazokat, akik a „díszes múzsatemplomba” járnak néző vagy színházcsináló személyként, akikről feltételezem, soraimat kedvteléssel olvassák és ettől gyakrabban mennek  majd a színházba.

Ezzel a reménnyel üdvözli az olvasót,

Alburnus

A levél a Reggeli Újság mai számában jelent meg.