Szinházi levél (13.)

Talált mondatok

Ez a levél ajándék, olyan karácsonyfadísz, amit én kaptam, pontosabban találtam, néhány  bölcs ember gondolatinak karácsonyfáján. Talán éppen azért akasztották oda, hogy megajándékozzanak minket ebben a ricsajos tobzódó, talmi világban szellemi értékkel. Ezért adom most én is tovább minden kommentár nélkül mindazoknak, akik vágynak az ilyen értékekre és szívesen fogadják .

„Mindenki színész, tehát akármit megtehetünk akárki előtt, csak színház.” Mi a gyanús ebben a gondolatban? Egyrészről teljesen igaz: azért járunk színházba, hogy megtaláljuk az életet, de ha nincs semmilyen különbség a színházon kívüli élet és az odabenti élet között, akkor a színháznak nincs semmi értelme. Ezért nem érdemes színházat csinálni. De ha elfogadjuk, hogy az élet a színházban jobban látható, olvashatóbb, mint odakint, látjuk, hogy ez egyszerre ugyanaz és egyszerre kicsit más.”  Peter Brook

 „A színház nyersanyaga nem a színész, a tér, nem a szöveg, hanem a néző figyelme, a tekintete, hallgatása, gondolatai. A színház a néző művészete”. Eugenio Barba

„A színháznak olyan helynek kell lennie, ami a szó mindkét értelmében reflektál a politikai valóságra. Az ókori Görögországban a színház volt a kizárólagos tömegmédium, melynek segítségével az emberek jobban megérthették az alapvető konfliktusokat. Ma viszont a színház kisebbségi gyakorlat, amelytől nem várható el, hogy közvetlen politikai hatást gyakoroljon. A színház és politika viszonyát hasonlóan gondolom el, mint Brecht, amikor a húszas években Pis­ca­torral vitázott erről: a színháznak kérdéseket kell felvetnie, el kell minket bizonytalanítania a politikai, a nemzeti és más identitások felől, rezonálnia kell a bennünk lévő törésekre, és ezek artikulálásához meg kell találnia a megfelelő formát”. Hans Thies Lehmann

„Az emberek már nem járnak színházba. Ez történik a világon mindenhol, és most Romániában is. A színház átkerült a politikába, és a televízióban folyik. Az emberek jobban szeretnek otthon, papucsban ülni. És amikor színházba mennek, az, amit látnak, tulajdonképpen nem lepi meg őket, nem mond nekik semmit az életükről, nem sokkolja őket.”  Andrei Serban

 „Sötét, depresszív, cinikus, szadista, negatív... - a német színház csak ilyen impulzusokat küld felénk, és ez mára megfertőzte az egész európai színházat. Mindenhol a német színházat utánozzák.”   Andrei Serban

„Ó, vannak színészek, én is láttam játszani - s hallottam dicsérve másoktól, nagyon pedig -, kik, Isten bűnül ne vegye, se keresztény, se pogány, se általában ember hangejtését, taghordozását nem bírva követni, úgy megdölyfösködtek, úgy megordítoztak, hogy azt gondolám, a természet valamely napszámosa csinált embereket, de nem csinálta jól, oly veszettül utánozták az emberi nemet.” W. Shakespeare

„Hozott világirodalmi anyagból minden mérték utáni átigazítást vállalnak a színházak. Csáky szalmájaként villázzák a drámaszövegeket diplomás lumpenrendezők meg kontár önmegvalósító halandzsahabarók, ókonzervatív álreformerek meg kövületes hagyományokkal elégedetlen újraértelmezők, államilag-önkormányzatilag támogatott hivatalos színházak és alapítványoktól segített fringe társulatok. Szabadon átszabnak. Tótágast állítják a cselekményt. Színházi klippé metélik a lineáris történést. Áttolják a mesét tetszés szerinti évszázadba. Farmert húznak a rokokóra és az ókorra. Lomha fejű rendezők beérik a korszerűsítést mobiltelefonnal. Nemeket cserélgetnek. Összegyúrnak ellenlábasokat egyazon szereppé. Megfejelik a cselekményt egykorú dalokkal, versek beillesztésével vagy operaáriákkal, elnyűtt slágerek ingerlő szembefordításával. Fölforgatják a jelenetek sorrendjét. Megerősítik mindazt, amit megértettek a szövegből, kihúzzák, amit nem értettek meg. Szabadon garázdálkodnak klasszikusok szövegeivel, ha nem élveznek már jogvédelmet.” Molnár Gál  Péter

 Alburnus

(Az írás a Reggeli Újság tegnapi számában jelent meg )

Szinházi levél (12.)

Elhallgatott kérdések A hetérák tudománya rendezőjéhez

Láttam a címben jelzett előadást és kérdések özöne fogalmazódott meg bennem. Kérdések a darabról, a színházról, a színészképzésről, no meg a hetérák világáról. Kérdések, amelyeket valójában a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának docenséhez, Dr. Hatházi András, színész, író, költő, évfolyamvezető tanárhoz intéztem volna. Mert Ő ma az erdélyi színházi szakmában  „menő fej”, 20 díjjal kitüntetett (és kétszer UNITER díjra is jelölt) színházi ember. De alkalmam nem volt a kérdezésre, és valószínűleg nem is lesz, hát itt teszem meg, a Reggeli Újságban. No nem feltétlenül tőle. Csak úgy magamtól, meg a világtól. Mert Ő esetleg okvetetlenkedésnek tartaná. Akárcsak egy másik (marosvásárhelyi) docens, tudományos színháztudós, aki úgy vélte, hogy „…egy ilyenféle, ellentmondásokkal teli és össze-vissza vagdalkozó színházi közvéleménytől óvjon meg minket az ég!” Tetszik tudni, én voltam az a „ színházi közvélemény”, aki megjegyzést fűzött  egy a színésznevelésről (is) szóló könyvhöz és aki most megkérdezi a Szabad Művészetek Doktorától  mindazt, amit  tudni szeretne.

Amikor egy tanszékvezető maga viszi színpadra a saját darabját, miként értékelik ezt azok a kollegák, akik eljöttek Váradra, hogy a főnök alkotó munkáját végignézzék. Vajon kellően nyíltak és őszinték lesznek-e hozzá, és megmondják neki, ha valami hibát vagy melléfogást fedeztek fel előadásban? Vagy inkább ők is vas-tapsolnak, ahogy mostanában lenni szokott, ha a szűk szakmai, baráti közönség ül a nézőtéren?

Amikor a saját szövegén rendezőként dolgozik, a személyiségének melyik énje dominál? Az írói, a rendezői, vagy a színészi, netán a tanári? Vajon ilyenkor is úgy húzza, toldja, foldja  a darab szövegét, mint amikor egy klasszikust rendez?

Tényleg aktuálisnak gondolja a szerző ezt a témát,(?) amibe az elmúlt évezredben, akár egy lerágott csontba, túl sokan belekóstoltak. Európától Indiáig és Amerikától Japánig a világirodalomban rengetegen megkísérelték új s még újabb tartalommal ki-betölteni és drámai vagy éppen verses formában sikerre vinni azt, amiről újat már alig–alig lehet mondani. Pedig szinte hetente hallunk erről a témáról meghökkentő, megrázó történeteket.

(Érdekes, még a  szinonima szótárban sem szerepelt ennek az ősi szakmának a mai megnevezése: a szexmunkás szó. Ne tessenek nevetni, mert ma már „munkások” csak a sexiparban vannak, (a többiek csak munkavállalók). És van a sexmunkásoknak folyóiratuk is, aminek éppen Hetérák a címe. [Kép: http://szexmunka.hu/wordpress/wp-content/uploads/2011/06/Heterak_III_2.pdf.] Érdeklődő emberként természetesen utánanéztem, hogy Pietro Aretino: A hetérák tudománya című műve után  milyen  hasonló témájú irodalmi vagy éppen tudományos munkák láttak napvilágot erről a „munkásosztályról”.[Kép: Illusztráció P.Aretino könyvéből, http://static1.porjati.ru/uploads/posts/2009-02/thumbs/1235339522_9.jpg]  No, szakirodalom a kurvákról bőven van, mert már  J. A. Comenius is, a modern didaktika atyja, a Látható világ [Orbis pictus] című, munkájában külön lapot szentelt a kurváknak. De, ha valaki unná ezt a  tankönyvet (!) lapozgatni, nézze meg a Traviatát, olvasgassa Emil Zola: Nana című regényét, esetleg Ady novelláit. Vagy Szabó Lőrincz: A kurtizán prédikációja  című versét, vagy forgassa a francia királyok szeretőit felsoroló kiadványt [Kép: Madame Pompadour, a leghíresebb francia királyi kéjnő,http://helga-koenig-biografien.blogspot.com/2010/07/rezensionmadame-de-pompadour-oder-die.html]. De ha a 20. század profi prostituáltjaira kíváncsi, akkor nézze meg a Mata Hariról szóló filmet [Kep: Mata Hari, a szexmunkás kémnő http://www.freeinfosociety.com/media/images/3648.jpg] vagy olvagasson Hitler hetérájáról , Éva Braunról. [Kép:Korunk hetérája a berlini bunkerben végezte  http://www.glossymagazine.ro/wp-content/uploads/2011/06/Hitler-Eva-Braun-460x253.png] )

Vajon a színművészet doktorától senki nem kérdezte meg, miért tartja az Aretino-i szöveget átdolgozásra érdemesnek, amikor az azóta eltelt évszázadokban a  Madame Pompadourokról, a szexmunkásokról és manapság egyes apák szex-rabszolgává tett lányairól lényegesen izgalmasabb és tragikusabb drámai művet lehetett volna írni? Vagy ez a mű csak egy tanszéki tandráma? Arra való, hogy a mesteris hallgatók gyakorolják általa a színészmesterség készségeit és jártasságait?  De ha a szerző ezt afféle neo-tandrámának szánta, akkor miért nem figyelt jobban az arányosság formatörvényére, arra, hogy a 24 jelenetet drámai egésszé komponálja és a nézőnek ne csak a 25. „civillé vedlünk” jelenet narrativájából derüljön ki, mi is volt itt a bonyodalom lényege?

Nem értem én, még most utólag sem, hogy az első jelenetben miért kelt a rendező olyan benyomást, hogy itt most két leszbikus nőről látunk majd valamit? Miért nyúl Nanna szembetűnően erotikus gesztussal Pippa lába közé, hiszen a továbbiakban ez a leszbikus vonal teljesen eltűnik. Nem értem, a rendező miért járatja Pippát időnként kotornusban? Azaz érteném, ha egyértelművé tette volna a drámaíró, hogy azért van most ebben a magasított lábbeliben, mert  morálisan kiemelkedik a társai közül. Vagy ennek a kotornusban, papucsban, mezitlábason való színészmozgatásnak olyan mélyebb szimbolikus jelentése is van, amit csak a szabad művészetek doktorai érthetnek meg? A magamfajta köznép nem. Megkérdeztem volna az író-rendező-tanárt arról is, hogy vajon a váradi polgárok pukkasztására szánta Pippa istenkáromlását a második rész kezdetén, amikor is a kotornusos hetéra otrombán káromkodik? De nem ám olyan finoman, mint Csörgheö Csuli, az Úri muriban, aki ”megazisten”-nel tette ezt. Ez a vászoncseléd direkt szókimondással négyszer egymásután „Az Isten … meg!”-et kiált. De, ha sem előzőleg, sem később ezek a templomba járó, ájtatosan imádkozó hetérák nem használnak ilyen közönséges, alpári nyelvet, akkor egyetlen egyszer szólóban miért teszi ezt? Van ennek valami rejtett rendezői üzenete, amit én nem fogok fel? Vagy csak amolyan modern rendezői fogás a szemérmes publikum megbotránkoztatására advent második vasárnapján? Mert egyéb indokot én nem láttam.

Olvasva a rendező elméleti munkáit, igen kedvemre volt, hogy a színésznevelést, oktatást és képzést, vagyis a színészi személyiség fejlesztését pszichológiai alapokon képzeli el. De sajnos, ennél az előadásnál is volt számomra több olyan bosszantó kép, jelenet, ami arra utal, hogy a mai rendezők, a színházban, a tévében egyaránt nem törődnek olyan pszichofizikai törvényszerűségekkel, amelyeknek a lényege az, hogy az agykéregben nem lehet egyszerre két serkentett góc. Mert ha pl. két erős hanginger éri a befogadót, azok kioltják, semlegesítik egymást. Vagy ha nem oltják ki, akkor az agykéreg szelektál és a könnyebben befogadhatót választja. Csodálkoztam azon, hogy Hatházi docens úr miért nem találta bántónak Lorenzo erőlködését, aki a tanács előtti  szónoklataiban igyekezett túlkiabálni a közel száz decibeles hangszórók ricsaját. Lorenzo úgy ordibálta a szónoklatnak szánt szöveget, hogy annak értelme eltorzult, noha az a mai politikai közszereplők demagógiáját jól példázta és parodizálta volna, ha nem úgy mondja a magiszteris színészjelölt, hogy „minden szavát hallom, de semmit sem értek.”

Nem derült ki, hogy a szerző és a rendező, miért próbál Nanna szájába  „filozófiai értekezést” adni az időről és a színjátékról? De ha már ezt tette, miért nem dolgozta ki úgy, hogy az ne sikkadjon el? (Erről jutott eszembe, hogy a „kolozsvári színházi iskolának” mániája a megfoghatatlan és múló idő tárgyiasítása. Lásd Szatmáron a felerősített állandó óraketyegést, ami nem kicsit borzolta a néző idegeit. Itt a darab elején és a végén jelenik meg egy időmérő és némi szöveg a megállíthatatlanul múló időről. Ami  arra is kellene figyelmeztesse a drámaírót,  meg a rendezőt, hogy Pietro Aretino óta 5oo év múlott el és ma már egyes  általános iskolások is többet tudnak az erotikáról, mint az egykori hetérák. No meg az idő múlása a színpadi figura ráncaiban, mozgásában és egész attitűdjében is érzékelhető kéne legyen. Én ilyent nem láttam a Hetérák tudománya előadásán. Vagy ez már nem is fontos? No de a színészképzésről, majd más levelemben írok.

Alburnus

Szinházi levél (11.)

 Modernség és marhaság

A színház olyannyira a ma művészete, hogy száz-százötven év múltán, ha az egykor kiválónak mondott színpadi alkotásokat megnéznénk, azokon ma csak mosolyognánk, mert esetleneknek, vagy túlzottan pátoszosoknak, netán porosan realistának látnánk. A múló évek, és a változó stílusok,  a képzőművészeti alkotások értékét néha  csillagászati magasságokba emelik, de a színházi előadásokat többnyire élvezhetetlenné degradálják, még akkor is, ha abban egy nagy színész alakítása figyelemre méltó marad. Az alkotó és a befogadó ízlésvilágának a képzőművészetnél nem feltétlenül kell összecsengenie. A festőművész előre futhat, új alkotói stílust, nyelvet, kifejezési formát teremthet magának, mert ha a mű valódi érték, azt majd az eljövendő korszakok, évszázadok emberei is el- és befogadhatják, gyönyörködhetnek benne. A színház világa más, az mindig a pillanat művészete és az adott kor emberéhez szól. Legalábbis ahhoz kellene szólnia, olyan nyelven, ami érthető a pornép és a magasan képzett intellektuel számára egyaránt. Napjaink színházi rendezője nem számolhat azzal, hogy majd egy „műveltebb kor” embere értékelni fogja korszerűnek hitt előadását. Ezért a mai közönségnek kell az előadást megalkotnia, mégpedig úgy, ahogy azt az egyik Váradról elszármazott rendező barátom a minap mondta, „csak egy lépéssel a közönség ízlése  előtt járva”. Kíváncsi voltam és utánanéztem annak, hogy ma a jelesebb erdélyi rendezők miként vélekednek a jó színházról, a jó előadásról. Tompa Gábor, a  külhonban is nagyra értékelt kolozsvári igazgató-rendező úgy gondolja, akkor  jó  az előadás,  ha „ rövid idő alatt a valóságnak, a viszonyoknak, az emberi szituációknak egy sűrített párlatát, esszenciáját kapjuk”. Magam az általam ismert és a színházi szakma által nagyra tartott mai modern rendezéseknek három karakterisztikus vonását vélem felfedezni. Ezeket  próbálják követni - több-kevesebb sikerrel - a fiatalabb rendezők.

Először is a kortalanítást, vagyis a drámai  alkotás történelmi korhoz kötöttségének az elvetését a díszletben, kosztümben és kellékekben egyaránt. Mindez az átlagosan művelt nézőtől olyan szellemi erőfeszítést, olyan ismereteket és képzeleti tevékenységet igényel, amivel gondolatban berendezheti a lecsupaszított  színpadi teret. Vannak rendezők, akik ugyanakkor „korszerűsítik” az előadandó darabot, s ezt úgy próbálják megoldani, hogy pl. a 19. század közepén játszódó vígjáték szereplőjét időnként egy mai közlekedési eszközre, kerékpárra ültetik. Vagy a sztori „aktualítását” hangsúlyozandó, piaci napszemüveggel próbálják maivá tenni a főhőst.

A másik „modernizáló” rendezői fogás az időtlenítés és valótlanítás.   Ezek az előzővel szervesen összefüggő módszerek, amikről egyesek azt képzelik, hogy ha kidobják a darabból a reális (valóságos) világra utaló elemeket, akkor a közönség  követni fogja őket a szellem síkján, és a színházba nem „kikapcsolódni” hanem „bekapcsolódni” megy majd. Úgy vélik, a néző arra lesz kíváncsi, attól él majd át katarzist, ha a rendező aktualizáló szellemi üzenetét  megfejti és felismeri az előadásban az adott drámai helyzet és a hős létének egyetemes érvényességét, mához szóló üzenetét. Ez a fajta „modernizálás” nem is lenne elvetendő, ha a rendezők mindezt nem aktuál-politikai közlésekkel, politrukkos agitációval tennék, ahogy láttuk ezt itt Váradon a legutóbb bemutatott vígjátékban. Pedig ezt  már Piscator és Brecht is megpróbálta vagy hetven évvel ezelőtt, de náluk sem vált be az, hogy időnként a burzsoáziát elítélő transzparenseket hordoztak a színészek.

A harmadik modernkedő rendezői fogás  a klasszikus szövegeknek a mai konyhanyelvre  való „lefordítása”, esetleg a  szövegtelenítés, vagyis az eredeti drámai szöveg teljes elhagyása. Erre is találunk példát az elmúlt időkből Váradon és a már említett Tompa Gábor munkásságában is. Ő egy antik görög tragédiát úgy rendezett meg, hogy abban kizárólag csak görög indulatszavak hangzottak el. Nem láttam az előadást, csak olvastam róla, s így nem tudom megítélni, hogy ezt a módszert a rendező azért találta ki, mert a színészek képtelenek voltak a nehéz antik szöveget megtanulni, vagy tényleg úgy gondolta, hogy a görög sorstragédiákból elég csak  indulatszavakat mondatni, ez is biztosítja a katarzis élményét.  Azt tudom, hogy a  mostanában elátkozott „szószínházról” néhányan azt gondolják, hogy az valami ócska művészi termék, amire a mai közönség már nem vevő, mert neki a mozgással, gesztussal, zenével, erős hang- és fény- effektusokkal teletűzdelt látványszínház kell. Nekem viszont meggyőződésem, hogy a színházban a döntően fontos szellemi tartalmakat, magasabb rendű érzelmeket, emberi üzeneteket egyértelműen csak a szóval lehet közvetíteni. A mozgásszínház bukfencei meg egész gesztusrendszere csak az előzetesen ismert tudattartalmak színezésére szolgálhatnak, de komplex intellektuális és esztétikai  élményt nem nyújtanak. Kísérletezni persze ezzel is lehet, ha van rá vevő. Egyesek  gondolhatják, hogy manapság a modern színpadi „produkcióban” a hős fölöslegesen vall  szép szavakkal szerelmet  a hősnőnek. Ez  ma már nem nyújt esztétikai élményt. Ma elég, ha a csávó „lájkolja”  a csajt. Erre mondom én - Szilágyi Domokossal szólva-, hogy rühellem, ha a színházban a modernség és a marhaság közé egyenlőség jelet tesznek.

Alburnus