Malom-színház és nevelés

Igencsak helyeslem, hogy Szabó K. István, a Nagyváradi Szigligeti Színház művészeti igazgatója, az Oedipus előadással, mint mondta: a középiskolásokat  és  az egyetemistákat is megszólítja, „mert az Oedipus tananyag”. Az elmúlt évben a világirodalom  bevezetéséről folyó  országos vitát olvasva, kétlem, hogy Szophoklésznek éppen ez  a műve lenne  tananyag  a mai középiskolákban. Hajdanában, amikor a váradi színház bemutatta,  az Antigoné valóban ajánlott olvasmány volt világirodalomból, és tanítottuk is a XI. osztályban. A mű elemzése részét képezte az esztétikai nevelésnek, hiszen a világ megismerését,  a társadalmi és a művészi szép felismerését, értelmezését és értékelését szolgálta. A legtöbb osztályfőnök törekedett arra, hogy diákjaival egy előkészítő osztályfőnöki óra után, megnézze Szophoklész drámáját. Alig akadt tanár, aki a művészi szépet  befogadó  magatartás kialakítása végett, ne beszélgetett volna el az előadás után, a látottakról. Így a szépérzék nevelése, az esztétikai értékrend kialakítása nem volt irodalomközpontú és nem merült ki csak az irodalom tanulásában, párosult a művészeti (zenei, képzőművészeti és színházi) neveléssel. Mindez szükségszerűen együtt járt az öltözködésre vonatkozó  ízlés és igényszínt kialakításával. Mert a szociokultúrális milliő mindig domináns szerepet játszik az ízlés formálásában. Az esztétikai értékrend ugyanakkor niveláló szerepet tölt be a személyiségnek a szép iránti fogékonyságában. Úgy nem lehet esztétikai értékrendet kialakítani, hogy nem figyelmeztetjük a színházba készülő diákokat arra, hogy Thália templomába nem illik  kikoptatott, rongyos és foltos farmercuccba menni. Egy malom-színházi előadásra  már aligha javasolhatja a pedagógus az oda nem illő polgári öltözéket, mert ott az  már épp olyan nevetséges, mint egy rock koncerten a hagyományos, nyakkendős öltöny. Nem irigylem a mai tanárokat, akik arra szánják el magukat, hogy a „műélvező” diákjaikból „műértő” felnőtteket  nevelnek, és ezért  a lerobbant Léderer malomban kénytelenek elkísérni a tanítványokat. Mert ott kezdődik a gond, hogy egy ilyen malom-színházi előadásra, hogyan készítsük fel a tanulókat? A színház már a kezdetektől arra törekedett, hogy ott összetett esztétikai élményben részesítse a közönséget.  Ha a helyszín miértjére egy tanuló rákérdez, azt csak nem  mondhatjuk, hogy a mai társadalomban eluralkodott az esztétikai igénytelenség.  És azt a jelentéktelen „részletet” sem, amivel a rendező igazolni kívánja az előadás helyszínét, hogy „Szophoklész Oedipus tragédiáiban a kenyérkészítésre vonatkozó enyhe utalások  vannak”. Hátha valamelyik diáknak kedve támad és puszta kíváncsiságból, no meg azért, hogy szaván fogja a tanárt, keresve  a kenyérkészítésre utaló sorokat, végigolvassa az interneten Babits Mihály Szophoklész fordításait, és a következő órán már a tanár  tévedéseként fogja emlegetni a kenyérkészítést. Nem várhatjuk a pedagógusoktól, hogy olyan szinten legyenek tájékozottak a posztmodern színházi asszociációkkal dolgozó rendező elképzeléseiről, hogy azt azonnal megmagyarázzák a kíváncsi tanulóknak. Például, ha megkérdezik, miért a malomban és nem a pékségben készítik a kenyeret? Az lehet, hogy a rendező úgy gondolta, hogy Oedipus végzetes sorsa csak egy ilyen ipari műemlék-malomban nevelhet minket a katarzisképességre (!), de az így „felértékelt” hely, a tárgyi környezet sivársága aligha kelt egységes esztétikai élményt. A tartalom és forma  egysége itt megbomlik, és egy életre szóló negatív képzettársítást indíthat el a görög tragédia és a nem esztétikus  környezet között.  Egy ilyen, Oedipus  szövegével szólva  „ott születtem, hol nem kellett” előadás után, már hiába is idéznénk a diákoknak Németh Lászlónak a darabról írott szavait, hogy az  „...olyan műalkotás, amelynél az egész világirodalom alig mutathat föl zártabbat, tökéletesebbet.”

Alburnus

Hobo Pilinszky estje

Hobo Pilinszky estje

Reménykedem, hogy az előadó művészetben nem harapódzik el az a ma divatos színházi teória, ami az irodalmi alkotással szemben a színház önálló művészetét, autonómiáját hirdeti. Mert ez - az egyébként helyes elv - túlburjánzása adott védőhálót egyes kisstílű rendezőknek arra, hogy a  drámairodalom nagyjainak műveit össze-vissza forgassák és saját együgyű „koncepciójuk” alapján értelmezzék. Az így készült színházi előadásokból még lehet valami elfogadható, de az előadó művészetben a líra ezt már nem viseli el, mert sérül és lebomlik a költői üzenet. És ezt pótolni semmilyen rendezői „mesterfogással” nem lehet.  Ezért is voltam kíváncsi Hobo,  Látja Isten, hogy állok a napon című Pilinszky műsorára, ahova időben (a kezdés előtt fél órával) érkeztünk, s ami, a mostanában nálunk szokássá vált balkáni 15 perces késéssel kezdődött. Addig a bábszínház előcsarnokában ácsorogtunk és mérgelődtünk azon, hogy itt és most sem tisztelik  a közönséget pontossággal. Hobo műsora iránti kíváncsiságomat csak fokozta, hogy azt olvastam az est rendezőjéről, Vidnyánszy Attiláról, hogy ő új színházi nyelvet hozott létre, amit „költői színház”-nak titulál. Ha két Kossuth díjas, hírneves színházi, zenei személyiség fog össze, hogy a huszadik század egyik legnagyobb magyar költőjét tolmácsolja, az mindenképpen érdekes és elgondolkodtató előadás. Illik az embernek véleményt mondani róla, már csak azért is, mert a költő versei kitöltik a saját életének hétköznapjait. Valószínűleg az előadóművész is így van ezzel, hiszen műsorának összeállításában domináltak Pilinszky lírájának magánéleti témájú versei. A létünk kozmikus dimenzióit szóra bíró sorok, strófák, már csak montázsszerűen, a magánélet hétköznapi kínjainak aláfestésére szolgáltak. Az Apokrif című költemény gondolatvilága így szétdarabolva, sok-sok kihagyással nem érvényesült. Mert az előadóművész csak más versekkel kifejezett életérzéseit  megerősítő szerepet szánt neki.

Az előadás egésze hatásos és jó volt. Még akkor is, ha számomra jó néhány zavaró momentum tette lehetetlenné azt, hogy a költői üzenetre figyeljek. Nem tudtam eldönteni, hogy amikor egy-két sort a művész kihagyott, ezt miért tette? Azért, mert a szerkesztés  ezt így kívánta, vagy mert  elfelejtette a sorokat? Gondolok itt az Egyenes labirintus című versnek a „visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe?” vagy az Apokrifból „egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca.” kimaradt sorokra. A versnek e részleténél számomra groteszknek és a lényegről való figyelemelterelésnek tűnt egy asztali lámpácskával való „játékos” árnyékteremtés, amit rendezői melléfogásnak tartok. Hiszen, ha fontos az előadó árnyának  szemléltetése,  (”Látja  árnyam kövön és kerítésen.”), miért nem fontos az is, hogy a költő áll („Látja Isten, hogy állok a napon.”). És nem ül,  mint az előadóművész tette ezt görgős székében? Vitathatónak tartom azt is, hogy egyes sorokat – gondolom, a nagyobb hatás kedvéért - kétszer háromszor is megismételt a művész. Ez a költő verseit kevésbé ismerőket valami adys stílusra emlékeztette. Értelemzavaró pontatlanságok is elhangzottak, ugyancsak az Apokrifból. Az előadó „törődő” és nem „törődött” kézfejem-et mond, ami nem mindegy. Zavaró hiba, hogy a Halottaim a föld alatt, kezdősorú versben kihagyja „a halottaim a föld alatt,/mint óriási csillagok” hasonlatot.  E helyett a vers befejező versszakában lévő, „Halottaim a föld alatt ,/ti óriási csillagok” -at mondja kétszer, megfosztva a verset a fokozás lehetőségétől. Verebes Ernő zenéje kétségkívül hangulatos, az előadáshoz és a költő világához jól illő volt.  De zavaró  a zene hangereje, amely még Hobo érces hangját is túlzengte és lehetetlenné tette a költői gondolat követését. Az énekelt szövegek szavai egyébként is sokszor érthetetlenek, összemosottak voltak. Értelmetlennek, fölöslegesnek és oda nem valónak tartom egy Pilinszky műsorban a kasírozott, félbevágott, véres disznót, ami a „költői színház” elképzelésbe  aligha,  legfeljebb a Vágóhidak Szent Johannájába illene.

Alburnus

Malom és őskép

Malom és őskép

Előző színházi jegyzetem megírása óta volt egy színházi sajtótájékoztató és a bemutató  a Léderer-malomban. Mindent elolvastam, amit a helyi lapok írtak, így van min gondolkozzam és „reflektáljak” a Nagyváradi Szigligeti Színház, malom-színházi előadására.  A város kulturális életét figyelemmel kísérő emberként, úgy gondolom, véleményt kell mondani mindarról, amit a színház művészeti igazgatója, a darab rendezője és a két főszereplő az Oedipus előadás kapcsán  kifejtett, no meg arról is, amit az előadásról olvastam. Én nem láttam, mert nem vagyok színház, csak rendező-szkeptikus, aki színházat nézni nem megy sem állomásokra, sem  malomba. Hiszek a jó színház varázsában, de kételkedem az obskurus helyszínek színházi hatást teremtő erejében. Vártam a sajtótájékoztatón a művészi érvelést arra, hogy miért a Léderer-malom az antik görög tragédia előadásának helyszíne. Hiába, erre nem kaptam elfogadható, művészi indoklást, csak azt, hogy a kőszínház színpadán sok társulatnak kell osztozkodnia. Ez eddig is így volt, és tudtak osztozkodni. Számomra az sem helyszínválasztást indokló esztétikai érv, hogy Szophoklész Oedipusról szóló tragédiáiban „vannak a kenyérkészítésre vonatkozó enyhe utalások”, amelyekre a malom-színházi előadást építeni lehet. Újraolvastam az Oedipuszról szóló két tragédiát, de nem találkoztam ezzel a párhuzammal. A kenyér szó csak egyetlen egyszer(!) szerepel a két darabban, ott, ahol Oedipus a két fiát az egyiptomi törvények szerint élőkhöz hasonlítja, mondván: „Mert ott van az, hogy otthon ülnek férfiak/ Szövőszék mellett szőve-fonva, míg a nők/ Járnak mindig házon kívül kenyér után”. És szerepel még ugyancsak egyszer a malommal összefüggésbe hozható „mag” szó is. De ezzel a szerző a hím ivarsejtre utal.  Félő, hogy a rendező,  csak a képzeletében megfogant, de a darabban nem létező, vagy ha igen, csak huszadrangú, zavaros, erőszakolt analógiákra építette az előadást, és utólag gyártott hozzá teóriákat, hogy indokolja a színházi tér választását. A helysszín „erősségéről” úgy látszik, sikerült meggyőznie a főszereplőket is. De nem ártott volna a sajtótájékoztató előtt egyeztetnie, mert míg a rendező a kenyér, (vagyis  az Élet) teremtését látja a helyszínben, addig a   két Oedipus  szerint   a gabonát megőrlő  malom és az embert felörlő sors között van a párhuzam. Zavaros, nemde? A rendező az „élet” születését látja Oedipus sorsában, (talán ezért oszt kenyeret, vagyis kenyerezi le a nézőket az előadás végeztével), míg a színészek az élet felörlődését és a pusztulását.  Mint ahogy zavaros az a rendezői megnyilatkozás is, hogy a váradi Oedipus nem egy aktualizáló előadás, mert ő „örök érvényű archetipusokra épít”. De ha ezekre épített, akkor bizony óhatatlanul aktualizált, mert az őskép fogalmának kitalálója, C. C . Jung éppen azt hangsúlyozza az 1932-ben megjelent tanulmányában, hogy „Az ősi kép megformálása bizonyos fokig fordítás a ma használt nyelvre … alkalmas a korszellem hiányosságát és egyoldalúságát kompenzálni”. No ennyit a teóriákról. Ejtsünk még szót a marketingről, arról, hogy a művészeti igazgató által választott helyszínek gyakorlatilag eladhatatlanná teszik az előadást. Hová lehetne elvinni ezeket az Európa vagy Oedipus előadásokat? Melyik erdélyi városban van olyan vasúti helyszín, ami alkalmas erre? Vagy ha még divatba lenne a kiszállás, és a Bihar megyei városok, így Margitta, Nagyszalonta, Érmihályfalva színházszerető közönségének kiszolgálása is fontos lenne, ugyanbiza hol van még olyan használaton kívüli malom, ahol a garatot körbeülheti Oedipus és a Kar? Az ilyen állomás, vonat, malom, egyszeri színházi tér, ami lehet, hogy „rusztikus és archaikus” helyszínnek tűnnek, de már eleve kizárják az előadás eladhatóságát máshol is, mint ott, ahová azt tervezték. Mi több azt is, hogy az előadást bármelyik fesztiválra meghívják és ott bemutathassák.

Alburnus

Színházi jegyzet

Malom és modernség?

Olvasom a színház honlapján a legújabb bemutatóról, hogy: „Minden előadást beszélgetés követ, mely alkalom, reflektálási lehetőség a Szophoklész által tálalt rendkívül komplex problémakörre, ugyanakkor a színházi megvalósítás sajátos stílusjegyeinek értelmezésére is.” Mivel én –úgymond - „ósdi”  ember vagyok, és  színházat a színházban szeretem nézni, nem az állomáson, meg a  malomban, máris  „reflektálok”. Kérem, a lényem minden kicsi porcikája tiltakozik, ha feltételezik rólam, hogy nincs fantáziám, és a múlt század ötvenes éveinek neorealista környezetébe hívnak, hogy ott értsem meg  Oedipus sorstragédiáját. Vagy az erről elnevezett lelki komplexus lényegét, ki tudja?  Mert ahhoz tényleg nincs elég fantáziám, hogy elképzeljem, milyen színházművészeti, esztétikai érvei vannak a rendezőnek arra, hogy ez az antik görög tragédia katarzis-élményt inkább egy lerobbant malomban nyújthat, mint a színházban. És ahhoz sincs bennem kellő képzelőerő, hogy megértsem a művészeti igazgató elképzelését a színházi terekről. Miért várja el a nagyérdeműtől, hogy egyazon évadban az évadkezdő és az évadzáró előadást is a színháztól távol élvezze, s nem abban a környezetben, amitől évekig elzárva volt, és ahová vissza kéne őt szoktatni.   Megkérdezném a művészeti vezetőt arról is, milyen „stílusjegy” az, hogy a modern mai darabot naturalista játéktérbe viszi, az antik görög tragédiát meg neorealista környezetbe? Nekem arra tényleg nincs fantáziám, hogy a mai gazdasági helyzetben  miért éri meg vasúti szerelvényt vagy autóbuszokat  bérelni azért, hogy a közönséget, színészt, kelléket, világítást az előadás mesterkélt helyszínére, egy nem színházi térbe szállítsák? Igen, a közönséget, akinek az adó garasaiból a színházat fenntartják, s akinek a pénzéből, úgy hallom, fizetik a malomtakarítást is. Közben azon fantáziálok, hogy vajon mit jelent az, hogy „Szophoklész  műve alapján” rendezték az előadást? Annak a szerzőnek a műve, aki az antik görög színházat a harmadik színész színpadra állításával és a díszlet alkalmazásával újított meg, talán már csak nyomokban fog szerepelni? Mert azt majd a rendező a színháznak az irodalomtól való elválását hirdetve, átértelmezi, újraírja? Azt sem tudom, kinek a fordítását dolgozta át a rendező? Vagy talán mai nyelvre írta át és gyúrta egybe a két,  Oedipusról szóló Szophoklész  darabot valaki ? Erről nem szól a színházi honlap, sem a hírlevél, amit imént kaptam meg. Vagy egy neorealista  környezetben ez  már nem is fontos? Látom, hárman játsszák a címszerepet. Ez most vajon megint azért van, mert a rendező színháza nem bízik abban, hogy egy színész képes arra, hogy fiatalként, érett férfiként és aggastyánként is „hozza a figurát”?  Esetleg túl hosszú és nehéz a szöveg egyetlen színésznek? Vagy ez valami kreatív és modern színházi fogás? Mint az, amikor a neves kolozsvári rendező egy egész antik tragédiát szöveg nélkül, csak indulatszavakkal játszatott el. (De új görög és nem ó-görög indulatszavakkal).  Találgatom, végül is kiben nem bízik a rendező? A színészben, hogy a hagyományos színházban nem lesz képes megteremteni a varázslatot? Vagy a nézőben, hogy képtelen lesz átélni a görög sorstragédiák megrázó, de lélektisztító légkörét? Vagy folyamatosan kételkedik önmagában, hogy a negyedik faltól megszabadított színházi térben hatásos előadást tudna alkotni, és ezért viszi a közönséget a Miron Costin utca 2 szám alatti Léderer malomba.

Alburnus