Jelenetek egy színházi évadból…
Hajdanában, a folyamatosan rothadó kapitalizmus
idején, amikor javában dúlt az osztályharc, és a szocializmus győzelmétől már
csak néhány 5 éves terv választott el, a munkaversenyben a színházak is részt vettek.
Évente műsorra tűztek egy-két szovjet darabot. És nehogy már elmenjen a kedvünk
a sokoldalúan fejlett szocializmus építésétől, akkor a tragédia is optimista
volt. Változnak az idők, vége lett a szocialista realizmusnak meg a fentről
előírt szovjet „remekműveknek”. A színházak manapság már hatalmi kényszer
nélkül, a szovjet remekírók helyett a brit ügyeletes zsenikkel modernkednek és
a „kapitalista realizmus” lett a módi. Ugye tetszettek látni Howard Barker
Jelenetek egy hivégzésből című „remekének” váradi előadását, amelyben egy nagy-nagy
vizes tepsiben pancsikolnak meg vizsgálódnak a teátristák. Hogy miért? No ezt
én nem tudtam meg, de az együttest vezető rendező azt mondá Kisvárdán, hogy „a művészet és hatalom/politikum viszonyát a
saját, színházi eszközeinkkel is megpróbáltuk megvizsgálni”. Azt már nem mondá meg, hogy mire
jutottak a vizsgálodás nyomán. Én meg csak azt láttam, hogy ebben a brit „optimista
tragédiában” nagyon erőlködtek, hogy a hamis konfliktusokat valódinak mutassák.
Hogy miközben egyesek gumicsizmában,
mások meztéllábbal caplatnak a vizzel telt tepsiben, elhigyjük nekik, hogy ez
most nem a kétféle művészi stílus vitája, hanem a hatalom és a művész
konfliktusa. Mert ugyebár a megrendelő heroizáló stílust igényelt a piktortól, az
meg juszt sem akar másként, mint naturalista stílusban föstögetni. Mert ő
szereti ám a sebektől vérző hullajelölteket, meg az efféléket. Meg szereti a szexet,
a testet, meg a tehetségtelen húsos gatyafestőt is. Az olyant, mint, aki a
Sixtusi kápolnában Michelangelló oltárképén gatyát meg leplet mázolt az utolsó
ítéletre felsereglők nemiszerveire. Ez
az ángulus szerző igen szerény fantáziával fércelte össze „dramolettjét”. De mi
„szeressük”, mert most ő az ügyeletes zseni. Meg írt egy-két sexes jelenetet is, hogy valami „tessék” az erre kiváncsiaknak. Amit aztán a
rendező emelt színten játszatott el. Felvitte egy - valószínűleg a színház
renoválásából visszamaradt - építkezési vasállvány tetejére. Mert ugye, csak
nem sexelhetnek a velencei lagúnák vizében. Annak vize, ott alul csillogott meg
villogott, ahogy már azt a kapitalista-realista-naturalista színházi stílus
előírja. És hogy közben el ne andalodjon ezen az életlen, csorba hatalom-művész
párviadalon a nagyérdemű, időnként felbőgött valami fülsiketítő gépzene. Na
mindegy, ezt is kibirtuk, ha már összefogtunk az önálló
Nagyváradi Magyar Színházért.
