Szinházi levél (13.)

Talált mondatok

Ez a levél ajándék, olyan karácsonyfadísz, amit én kaptam, pontosabban találtam, néhány  bölcs ember gondolatinak karácsonyfáján. Talán éppen azért akasztották oda, hogy megajándékozzanak minket ebben a ricsajos tobzódó, talmi világban szellemi értékkel. Ezért adom most én is tovább minden kommentár nélkül mindazoknak, akik vágynak az ilyen értékekre és szívesen fogadják .

„Mindenki színész, tehát akármit megtehetünk akárki előtt, csak színház.” Mi a gyanús ebben a gondolatban? Egyrészről teljesen igaz: azért járunk színházba, hogy megtaláljuk az életet, de ha nincs semmilyen különbség a színházon kívüli élet és az odabenti élet között, akkor a színháznak nincs semmi értelme. Ezért nem érdemes színházat csinálni. De ha elfogadjuk, hogy az élet a színházban jobban látható, olvashatóbb, mint odakint, látjuk, hogy ez egyszerre ugyanaz és egyszerre kicsit más.”  Peter Brook

 „A színház nyersanyaga nem a színész, a tér, nem a szöveg, hanem a néző figyelme, a tekintete, hallgatása, gondolatai. A színház a néző művészete”. Eugenio Barba

„A színháznak olyan helynek kell lennie, ami a szó mindkét értelmében reflektál a politikai valóságra. Az ókori Görögországban a színház volt a kizárólagos tömegmédium, melynek segítségével az emberek jobban megérthették az alapvető konfliktusokat. Ma viszont a színház kisebbségi gyakorlat, amelytől nem várható el, hogy közvetlen politikai hatást gyakoroljon. A színház és politika viszonyát hasonlóan gondolom el, mint Brecht, amikor a húszas években Pis­ca­torral vitázott erről: a színháznak kérdéseket kell felvetnie, el kell minket bizonytalanítania a politikai, a nemzeti és más identitások felől, rezonálnia kell a bennünk lévő törésekre, és ezek artikulálásához meg kell találnia a megfelelő formát”. Hans Thies Lehmann

„Az emberek már nem járnak színházba. Ez történik a világon mindenhol, és most Romániában is. A színház átkerült a politikába, és a televízióban folyik. Az emberek jobban szeretnek otthon, papucsban ülni. És amikor színházba mennek, az, amit látnak, tulajdonképpen nem lepi meg őket, nem mond nekik semmit az életükről, nem sokkolja őket.”  Andrei Serban

 „Sötét, depresszív, cinikus, szadista, negatív... - a német színház csak ilyen impulzusokat küld felénk, és ez mára megfertőzte az egész európai színházat. Mindenhol a német színházat utánozzák.”   Andrei Serban

„Ó, vannak színészek, én is láttam játszani - s hallottam dicsérve másoktól, nagyon pedig -, kik, Isten bűnül ne vegye, se keresztény, se pogány, se általában ember hangejtését, taghordozását nem bírva követni, úgy megdölyfösködtek, úgy megordítoztak, hogy azt gondolám, a természet valamely napszámosa csinált embereket, de nem csinálta jól, oly veszettül utánozták az emberi nemet.” W. Shakespeare

„Hozott világirodalmi anyagból minden mérték utáni átigazítást vállalnak a színházak. Csáky szalmájaként villázzák a drámaszövegeket diplomás lumpenrendezők meg kontár önmegvalósító halandzsahabarók, ókonzervatív álreformerek meg kövületes hagyományokkal elégedetlen újraértelmezők, államilag-önkormányzatilag támogatott hivatalos színházak és alapítványoktól segített fringe társulatok. Szabadon átszabnak. Tótágast állítják a cselekményt. Színházi klippé metélik a lineáris történést. Áttolják a mesét tetszés szerinti évszázadba. Farmert húznak a rokokóra és az ókorra. Lomha fejű rendezők beérik a korszerűsítést mobiltelefonnal. Nemeket cserélgetnek. Összegyúrnak ellenlábasokat egyazon szereppé. Megfejelik a cselekményt egykorú dalokkal, versek beillesztésével vagy operaáriákkal, elnyűtt slágerek ingerlő szembefordításával. Fölforgatják a jelenetek sorrendjét. Megerősítik mindazt, amit megértettek a szövegből, kihúzzák, amit nem értettek meg. Szabadon garázdálkodnak klasszikusok szövegeivel, ha nem élveznek már jogvédelmet.” Molnár Gál  Péter

 Alburnus

(Az írás a Reggeli Újság tegnapi számában jelent meg )

Szinházi levél (12.)

Elhallgatott kérdések A hetérák tudománya rendezőjéhez

Láttam a címben jelzett előadást és kérdések özöne fogalmazódott meg bennem. Kérdések a darabról, a színházról, a színészképzésről, no meg a hetérák világáról. Kérdések, amelyeket valójában a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának docenséhez, Dr. Hatházi András, színész, író, költő, évfolyamvezető tanárhoz intéztem volna. Mert Ő ma az erdélyi színházi szakmában  „menő fej”, 20 díjjal kitüntetett (és kétszer UNITER díjra is jelölt) színházi ember. De alkalmam nem volt a kérdezésre, és valószínűleg nem is lesz, hát itt teszem meg, a Reggeli Újságban. No nem feltétlenül tőle. Csak úgy magamtól, meg a világtól. Mert Ő esetleg okvetetlenkedésnek tartaná. Akárcsak egy másik (marosvásárhelyi) docens, tudományos színháztudós, aki úgy vélte, hogy „…egy ilyenféle, ellentmondásokkal teli és össze-vissza vagdalkozó színházi közvéleménytől óvjon meg minket az ég!” Tetszik tudni, én voltam az a „ színházi közvélemény”, aki megjegyzést fűzött  egy a színésznevelésről (is) szóló könyvhöz és aki most megkérdezi a Szabad Művészetek Doktorától  mindazt, amit  tudni szeretne.

Amikor egy tanszékvezető maga viszi színpadra a saját darabját, miként értékelik ezt azok a kollegák, akik eljöttek Váradra, hogy a főnök alkotó munkáját végignézzék. Vajon kellően nyíltak és őszinték lesznek-e hozzá, és megmondják neki, ha valami hibát vagy melléfogást fedeztek fel előadásban? Vagy inkább ők is vas-tapsolnak, ahogy mostanában lenni szokott, ha a szűk szakmai, baráti közönség ül a nézőtéren?

Amikor a saját szövegén rendezőként dolgozik, a személyiségének melyik énje dominál? Az írói, a rendezői, vagy a színészi, netán a tanári? Vajon ilyenkor is úgy húzza, toldja, foldja  a darab szövegét, mint amikor egy klasszikust rendez?

Tényleg aktuálisnak gondolja a szerző ezt a témát,(?) amibe az elmúlt évezredben, akár egy lerágott csontba, túl sokan belekóstoltak. Európától Indiáig és Amerikától Japánig a világirodalomban rengetegen megkísérelték új s még újabb tartalommal ki-betölteni és drámai vagy éppen verses formában sikerre vinni azt, amiről újat már alig–alig lehet mondani. Pedig szinte hetente hallunk erről a témáról meghökkentő, megrázó történeteket.

(Érdekes, még a  szinonima szótárban sem szerepelt ennek az ősi szakmának a mai megnevezése: a szexmunkás szó. Ne tessenek nevetni, mert ma már „munkások” csak a sexiparban vannak, (a többiek csak munkavállalók). És van a sexmunkásoknak folyóiratuk is, aminek éppen Hetérák a címe. [Kép: http://szexmunka.hu/wordpress/wp-content/uploads/2011/06/Heterak_III_2.pdf.] Érdeklődő emberként természetesen utánanéztem, hogy Pietro Aretino: A hetérák tudománya című műve után  milyen  hasonló témájú irodalmi vagy éppen tudományos munkák láttak napvilágot erről a „munkásosztályról”.[Kép: Illusztráció P.Aretino könyvéből, http://static1.porjati.ru/uploads/posts/2009-02/thumbs/1235339522_9.jpg]  No, szakirodalom a kurvákról bőven van, mert már  J. A. Comenius is, a modern didaktika atyja, a Látható világ [Orbis pictus] című, munkájában külön lapot szentelt a kurváknak. De, ha valaki unná ezt a  tankönyvet (!) lapozgatni, nézze meg a Traviatát, olvasgassa Emil Zola: Nana című regényét, esetleg Ady novelláit. Vagy Szabó Lőrincz: A kurtizán prédikációja  című versét, vagy forgassa a francia királyok szeretőit felsoroló kiadványt [Kép: Madame Pompadour, a leghíresebb francia királyi kéjnő,http://helga-koenig-biografien.blogspot.com/2010/07/rezensionmadame-de-pompadour-oder-die.html]. De ha a 20. század profi prostituáltjaira kíváncsi, akkor nézze meg a Mata Hariról szóló filmet [Kep: Mata Hari, a szexmunkás kémnő http://www.freeinfosociety.com/media/images/3648.jpg] vagy olvagasson Hitler hetérájáról , Éva Braunról. [Kép:Korunk hetérája a berlini bunkerben végezte  http://www.glossymagazine.ro/wp-content/uploads/2011/06/Hitler-Eva-Braun-460x253.png] )

Vajon a színművészet doktorától senki nem kérdezte meg, miért tartja az Aretino-i szöveget átdolgozásra érdemesnek, amikor az azóta eltelt évszázadokban a  Madame Pompadourokról, a szexmunkásokról és manapság egyes apák szex-rabszolgává tett lányairól lényegesen izgalmasabb és tragikusabb drámai művet lehetett volna írni? Vagy ez a mű csak egy tanszéki tandráma? Arra való, hogy a mesteris hallgatók gyakorolják általa a színészmesterség készségeit és jártasságait?  De ha a szerző ezt afféle neo-tandrámának szánta, akkor miért nem figyelt jobban az arányosság formatörvényére, arra, hogy a 24 jelenetet drámai egésszé komponálja és a nézőnek ne csak a 25. „civillé vedlünk” jelenet narrativájából derüljön ki, mi is volt itt a bonyodalom lényege?

Nem értem én, még most utólag sem, hogy az első jelenetben miért kelt a rendező olyan benyomást, hogy itt most két leszbikus nőről látunk majd valamit? Miért nyúl Nanna szembetűnően erotikus gesztussal Pippa lába közé, hiszen a továbbiakban ez a leszbikus vonal teljesen eltűnik. Nem értem, a rendező miért járatja Pippát időnként kotornusban? Azaz érteném, ha egyértelművé tette volna a drámaíró, hogy azért van most ebben a magasított lábbeliben, mert  morálisan kiemelkedik a társai közül. Vagy ennek a kotornusban, papucsban, mezitlábason való színészmozgatásnak olyan mélyebb szimbolikus jelentése is van, amit csak a szabad művészetek doktorai érthetnek meg? A magamfajta köznép nem. Megkérdeztem volna az író-rendező-tanárt arról is, hogy vajon a váradi polgárok pukkasztására szánta Pippa istenkáromlását a második rész kezdetén, amikor is a kotornusos hetéra otrombán káromkodik? De nem ám olyan finoman, mint Csörgheö Csuli, az Úri muriban, aki ”megazisten”-nel tette ezt. Ez a vászoncseléd direkt szókimondással négyszer egymásután „Az Isten … meg!”-et kiált. De, ha sem előzőleg, sem később ezek a templomba járó, ájtatosan imádkozó hetérák nem használnak ilyen közönséges, alpári nyelvet, akkor egyetlen egyszer szólóban miért teszi ezt? Van ennek valami rejtett rendezői üzenete, amit én nem fogok fel? Vagy csak amolyan modern rendezői fogás a szemérmes publikum megbotránkoztatására advent második vasárnapján? Mert egyéb indokot én nem láttam.

Olvasva a rendező elméleti munkáit, igen kedvemre volt, hogy a színésznevelést, oktatást és képzést, vagyis a színészi személyiség fejlesztését pszichológiai alapokon képzeli el. De sajnos, ennél az előadásnál is volt számomra több olyan bosszantó kép, jelenet, ami arra utal, hogy a mai rendezők, a színházban, a tévében egyaránt nem törődnek olyan pszichofizikai törvényszerűségekkel, amelyeknek a lényege az, hogy az agykéregben nem lehet egyszerre két serkentett góc. Mert ha pl. két erős hanginger éri a befogadót, azok kioltják, semlegesítik egymást. Vagy ha nem oltják ki, akkor az agykéreg szelektál és a könnyebben befogadhatót választja. Csodálkoztam azon, hogy Hatházi docens úr miért nem találta bántónak Lorenzo erőlködését, aki a tanács előtti  szónoklataiban igyekezett túlkiabálni a közel száz decibeles hangszórók ricsaját. Lorenzo úgy ordibálta a szónoklatnak szánt szöveget, hogy annak értelme eltorzult, noha az a mai politikai közszereplők demagógiáját jól példázta és parodizálta volna, ha nem úgy mondja a magiszteris színészjelölt, hogy „minden szavát hallom, de semmit sem értek.”

Nem derült ki, hogy a szerző és a rendező, miért próbál Nanna szájába  „filozófiai értekezést” adni az időről és a színjátékról? De ha már ezt tette, miért nem dolgozta ki úgy, hogy az ne sikkadjon el? (Erről jutott eszembe, hogy a „kolozsvári színházi iskolának” mániája a megfoghatatlan és múló idő tárgyiasítása. Lásd Szatmáron a felerősített állandó óraketyegést, ami nem kicsit borzolta a néző idegeit. Itt a darab elején és a végén jelenik meg egy időmérő és némi szöveg a megállíthatatlanul múló időről. Ami  arra is kellene figyelmeztesse a drámaírót,  meg a rendezőt, hogy Pietro Aretino óta 5oo év múlott el és ma már egyes  általános iskolások is többet tudnak az erotikáról, mint az egykori hetérák. No meg az idő múlása a színpadi figura ráncaiban, mozgásában és egész attitűdjében is érzékelhető kéne legyen. Én ilyent nem láttam a Hetérák tudománya előadásán. Vagy ez már nem is fontos? No de a színészképzésről, majd más levelemben írok.

Alburnus

Szinházi levél (11.)

 Modernség és marhaság

A színház olyannyira a ma művészete, hogy száz-százötven év múltán, ha az egykor kiválónak mondott színpadi alkotásokat megnéznénk, azokon ma csak mosolyognánk, mert esetleneknek, vagy túlzottan pátoszosoknak, netán porosan realistának látnánk. A múló évek, és a változó stílusok,  a képzőművészeti alkotások értékét néha  csillagászati magasságokba emelik, de a színházi előadásokat többnyire élvezhetetlenné degradálják, még akkor is, ha abban egy nagy színész alakítása figyelemre méltó marad. Az alkotó és a befogadó ízlésvilágának a képzőművészetnél nem feltétlenül kell összecsengenie. A festőművész előre futhat, új alkotói stílust, nyelvet, kifejezési formát teremthet magának, mert ha a mű valódi érték, azt majd az eljövendő korszakok, évszázadok emberei is el- és befogadhatják, gyönyörködhetnek benne. A színház világa más, az mindig a pillanat művészete és az adott kor emberéhez szól. Legalábbis ahhoz kellene szólnia, olyan nyelven, ami érthető a pornép és a magasan képzett intellektuel számára egyaránt. Napjaink színházi rendezője nem számolhat azzal, hogy majd egy „műveltebb kor” embere értékelni fogja korszerűnek hitt előadását. Ezért a mai közönségnek kell az előadást megalkotnia, mégpedig úgy, ahogy azt az egyik Váradról elszármazott rendező barátom a minap mondta, „csak egy lépéssel a közönség ízlése  előtt járva”. Kíváncsi voltam és utánanéztem annak, hogy ma a jelesebb erdélyi rendezők miként vélekednek a jó színházról, a jó előadásról. Tompa Gábor, a  külhonban is nagyra értékelt kolozsvári igazgató-rendező úgy gondolja, akkor  jó  az előadás,  ha „ rövid idő alatt a valóságnak, a viszonyoknak, az emberi szituációknak egy sűrített párlatát, esszenciáját kapjuk”. Magam az általam ismert és a színházi szakma által nagyra tartott mai modern rendezéseknek három karakterisztikus vonását vélem felfedezni. Ezeket  próbálják követni - több-kevesebb sikerrel - a fiatalabb rendezők.

Először is a kortalanítást, vagyis a drámai  alkotás történelmi korhoz kötöttségének az elvetését a díszletben, kosztümben és kellékekben egyaránt. Mindez az átlagosan művelt nézőtől olyan szellemi erőfeszítést, olyan ismereteket és képzeleti tevékenységet igényel, amivel gondolatban berendezheti a lecsupaszított  színpadi teret. Vannak rendezők, akik ugyanakkor „korszerűsítik” az előadandó darabot, s ezt úgy próbálják megoldani, hogy pl. a 19. század közepén játszódó vígjáték szereplőjét időnként egy mai közlekedési eszközre, kerékpárra ültetik. Vagy a sztori „aktualítását” hangsúlyozandó, piaci napszemüveggel próbálják maivá tenni a főhőst.

A másik „modernizáló” rendezői fogás az időtlenítés és valótlanítás.   Ezek az előzővel szervesen összefüggő módszerek, amikről egyesek azt képzelik, hogy ha kidobják a darabból a reális (valóságos) világra utaló elemeket, akkor a közönség  követni fogja őket a szellem síkján, és a színházba nem „kikapcsolódni” hanem „bekapcsolódni” megy majd. Úgy vélik, a néző arra lesz kíváncsi, attól él majd át katarzist, ha a rendező aktualizáló szellemi üzenetét  megfejti és felismeri az előadásban az adott drámai helyzet és a hős létének egyetemes érvényességét, mához szóló üzenetét. Ez a fajta „modernizálás” nem is lenne elvetendő, ha a rendezők mindezt nem aktuál-politikai közlésekkel, politrukkos agitációval tennék, ahogy láttuk ezt itt Váradon a legutóbb bemutatott vígjátékban. Pedig ezt  már Piscator és Brecht is megpróbálta vagy hetven évvel ezelőtt, de náluk sem vált be az, hogy időnként a burzsoáziát elítélő transzparenseket hordoztak a színészek.

A harmadik modernkedő rendezői fogás  a klasszikus szövegeknek a mai konyhanyelvre  való „lefordítása”, esetleg a  szövegtelenítés, vagyis az eredeti drámai szöveg teljes elhagyása. Erre is találunk példát az elmúlt időkből Váradon és a már említett Tompa Gábor munkásságában is. Ő egy antik görög tragédiát úgy rendezett meg, hogy abban kizárólag csak görög indulatszavak hangzottak el. Nem láttam az előadást, csak olvastam róla, s így nem tudom megítélni, hogy ezt a módszert a rendező azért találta ki, mert a színészek képtelenek voltak a nehéz antik szöveget megtanulni, vagy tényleg úgy gondolta, hogy a görög sorstragédiákból elég csak  indulatszavakat mondatni, ez is biztosítja a katarzis élményét.  Azt tudom, hogy a  mostanában elátkozott „szószínházról” néhányan azt gondolják, hogy az valami ócska művészi termék, amire a mai közönség már nem vevő, mert neki a mozgással, gesztussal, zenével, erős hang- és fény- effektusokkal teletűzdelt látványszínház kell. Nekem viszont meggyőződésem, hogy a színházban a döntően fontos szellemi tartalmakat, magasabb rendű érzelmeket, emberi üzeneteket egyértelműen csak a szóval lehet közvetíteni. A mozgásszínház bukfencei meg egész gesztusrendszere csak az előzetesen ismert tudattartalmak színezésére szolgálhatnak, de komplex intellektuális és esztétikai  élményt nem nyújtanak. Kísérletezni persze ezzel is lehet, ha van rá vevő. Egyesek  gondolhatják, hogy manapság a modern színpadi „produkcióban” a hős fölöslegesen vall  szép szavakkal szerelmet  a hősnőnek. Ez  ma már nem nyújt esztétikai élményt. Ma elég, ha a csávó „lájkolja”  a csajt. Erre mondom én - Szilágyi Domokossal szólva-, hogy rühellem, ha a színházban a modernség és a marhaság közé egyenlőség jelet tesznek.

Alburnus

Színházi levél (10.)

Visszajelzések a Szigligeti Színház Liliomfi című előadásáról  (III.)

A színészi játékról.

 Tudom én, hogy ma és még egy  ideig a rendezők színházi világát éljük. Ennek a világnak kiszolgáltatott és ma csak 75%-os fizetésért művészkedő tagjai talán a legjobban igénylik a visszajelzéseket munkájukról. Egy ilyen tessék-lássék, eklektikus  előadás után  jobb lenne legyinteni egyet és nem tölteni az időt a színészi játék elemzésével, hiszen, az aligha lesz attól jobb vagy rosszabb, ha az ember, arról rézletesen kifejti a véleményét. Magam is elhallgattam volna gondolataimat, ha a rendező nem provokálja ki belőlem a véleménynyilvánítást azzal, hogy a Simon Juditnak adott interjúban  összehasonlítja a magyar és a lengyel színház színészeivel végzett munkát.  Ebből az összehasonlításból a magyar színészek kerülnek ki hátrányos megvilágitásban. De nézzük mit is mondott Keresztes Attila. „Általában a magyar színházakra és  színészekre jellemző, hogy meg akarja érteni a szerepét, egy számára koherens logikai és lélektani folyamatot akar ábrázolni. Ezzel szemben a lengyel színészek sokkal bátrabbak, merészebbek, feltétel nélkül követik a rendező instrukcióit. Nem keresik a szereplő belső motivációit...”.  Milyen szerencse, hogy a váradi színészeknek csak egy része azonosult a rendezőnek ezzel a bábfigurákra illő, és a színháztörténet 2500 évének tökéletesen ellentmondó felfogásával. Így ők valóban megértették a komikus helyzeteket és azt, hogy  nem a  rendezői koncepció, hanem a helyzetük miatt lesznek nevetségessé ebben a „korszakalkotó” előadásban.  Ezért élő alakot vittek  színre és játszottak el. Elsősorban Csíky Ibolya és Hajdú Géza alakítására gondolok, akik   még a szereplőket egységesítő fehér bohóc maszk mögött is felmutatták azt, hogy miként lesz csúfondárussá az ember , ha  életkorának és helyzetének nem megfelelően viselkedik.  Ebben a  -számomra elfogadható - csoportba sorolom a két Schwartzot megformáló színészt, Dimény Leventét és Varga Balázst is. Mindketten  hozták azt a figurát, ami elsősorban nem a színészi „bátorságra, merészségre” hanem a szerepen való töprengésre építi fel az ábrázolandó alakot. A rendezői karikírozó, egy két vonást hiperbolizáló  felfogást főleg a  Kányai szerepét játsszó Szotyori József és az Erzsi lányát görbe tükörbe állító Gajai Ágnes, valamint  a Gyuri pincért játszó Pál Hunor követte. Hogy ezt jól csinálták,  azt még akkor is elismerem, ha az ilyen ábrázolást még a burleszkben is túlzónak tartom. A két ifjú, a  címszerepet játszó Hunyadi István és a Mariskát játszó Pitz Melinda reménytelenül keresték az egyik vagy a másik játékfelfogással való azonosulás számukra járható útjait, de nem találták meg. Ezt sikeresebben tette a Szellemfit alakító Kardos M. Róbert , aki - a szerző szerinti leghálásabb szerepet - igyekezett a rendező és a saját felfogásához igazítani. Néha narrátorként elidegenített, néha Szellemfiként megnevetetett, néha színházesztétaként Hamlet szavait felolvasva vagy idézve bölcselkedett. Az eredetileg vígjátéknak szánt darab végén a „takarodót” fúvó trombitaszólója épp olyan szomorú volt, mint a Gelsomináé az Országúton című Fellini filmben, s amilyen szomorúsággal indult haza e sorok írója az előadás után.

 Gelsomina

Alburnus

Megjelent  a mai Reggeli Újságban

Színházi levél (9.)

Színházi levél (9.)

Visszajelzések a Szigligeti Színház Liliomfi című előadásáról  (II.)

A díszlet, a rendező és a rendezés.

Amikor felment a függöny  viszontláttam kulisszaként a fantáziátlan szürkésfehér plakátot, reménykedve, hogy ez a sokajtós emeletes díszlet bizonyára számos játéklehetőséget rejteget, amit a rendező majd ki is használ. De ahogy folydogált az előadás, ez a fakadó reményem egyre csak hervadóbb lett, mert az  ajtók többsége megmaradt reklámpanónak és a kutya se használta. Hát ennyit a multifunkcionális kulisszáról. Figyeljünk inkább a rendezésre, mert ha jól odafigyelünk mindarra, amiről egy rendező az éppen aktuális munkájával kapcsolatban nyilatkozik, akkor feltárul előttünk a készülő előadás koncepciója. Keresztes Attila a próbafolymat elkezdése előtt a színházi kiadványnak adott interjúban  azt sejteti, hogy még nincs jól meghatározott előzetes elképelése a Liliomfi váradi előadásáról. Nem lehetett, mert  csak olyan általánosságokról beszél, ami   minden színpadi műről elmondható, hogy az  „az emberről, a színházról, szerelemről, döntésekről és következményeikről, végül is titokban rólunk, mindannyiunkról” szól. Az előzetes koncepció ebből tényleg nem derül ki. Nem is baj, hiszen a legtöbb színházi alkotónál az előzetes elképzelés az alkotási folyamatban fokozatosan megváltozik és átalakul. Erre számos példát találunk Harag György és Tompa Gábor munkásságában is. Ami engem ebben az interjúban elképesztett az több olyan színházelméleti kijelentés volt, ami az én esztétikai világomtól igencsak távol áll.  Ezért nem is fogadom el, mert félő, hogy az később a színházi gyakorlatban teljes tévutat jelent. Itt van mindjárt ez a mondata a rendezőnek: „Ugyanakkor fontos számomra a színháziság felmutatása, a valóság illúziójától való eltávolodás, hiszen így a nézőnek akaratlanul is egy szellemi dimenzióba kell lépnie”. Én ezt egy téves és  hamis teóriának tartom és nem csak azért, mert a rossz csengésű teatralitás szót a „színháziságra” cseréli, gondolván azt, hogy a színháziasság (mert ez a helyes szó) az olvasó számára nem jelenti a teatralisnál megszokott hiteltelent és a hamis színművészetet. Ennél  nagyobb téveszme az, hogy a rendező  el akarja távolítani a nézőt a „valóság illúziójától”. Ő a valóság illúziója nélkül akar minket a megismerés szellemi szféráiba emelni. Pedig ez a téveszme már Bertold Brechtnél is kudarcot vallott. A mi rendezőnk gyakorlatában ez úgy jelentkezett, hogy valami hamis teatralitás volt  a jellemzője  a Liliomfi című előadás majd-minden jelenetének. A rendező tényleg mellőzte a 19. század színészromantikájának érzelmekkel, nélkülözésekkel, de e pálya iránti rajongással is gazdagon árnyalt  valóságát. Vígjáték helyett kaptunk egy hamis, abszurd elemekkel tarkított, parodisztikus színházi burleszket, egyveleget, ami  itt–ott mégiscsak illúzió volt, de minden szépség, báj, és színházi varázs nélkül. A megvalósult előadás koncepciótlansága már a függöny felgördülése előtt is szembetűnő. Mert vagy 2o perccel a kezdés előtt,  Szellemfi már ott ült a színpad sarkában és fennhangon olvasta Shakespeare Hamlet című tragédiáját. Érthetetlen, hogy ez mire való. Ha már valaki olvassa a dán királyfi tragédiáját, akkor miért Szellemfi és nem Liliomfi teszi ezt?  És miért? Kinek olvassa? Hiszen úgysem hallja azt a hangosan gyülekező közönség. Vagy ez egy Brecht-i „V effektus”? Aztán az előadás során Szellemfi, mint egy paródiát, többször is idézgette Hamletnek a  szavait (A színjáték ..., melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”). De minek ezt egy bohózatban? A színész egyszer még egy tükör keretét is a néző elé állítja, hogy elidegenítsen minket, ha belefeledkeznénk a poénekbe.  Ámde egyetlen szóval sem utal arra, hogy ebben a darabban ez a tükör, egy görbe tükör, ahol a rendező szándékai szerint az ember testi és lelki dimenziói torz, neurótikus és pszichotikus méreteket öltenek, azért, hogy azáltal a nézőt nevetésre bírják. A nézők persze itt is a  színháztól elválaszthatatlan illúziót kapnak, de ezuttal hamisat. A groteszk hatalmasodik el a harmadik felvonásban és száműzik Szigligeti vigjátékából a szépséget, a mértéket és az értéket. Mert az egész előadás alatt szinte egyetlen lirai momentum sincs. Töményen kapjuk a burleszket a hangos és túlhangos ordibálást, az esetlen torzításokat, a szerzőre is bőven rálicitáló mesterségesen kreált helyzetkomikumot. Probáltam megfejteni, mi vitte el a - egyesek által tehetségesnek tartott - rendezőt ilyen végletesen téves irányba, ezért meghallgattam mindazt, amit   a bemutató után a Kolozsvári Rádió riporterének  mondott.  A szövege így kezdődik: „Tehát ebben a vigjátékban van kb. 600 (hatszáz) poén.” No, itt van  a téveszme gyökere, mert ez azt jelenti, hogy az előadás 14o aktiv percére ezt a 600 poént el kellett osztani és a csömörig tömni a közönségbe. Még szerencse, hogy a rendezőnk tévedett, és nem jutott minden 23 másodpercre egy poén. De ha nem  volt, akkor  csinált ő, és lett a szerepfelfogásban, a szövegben és a gesztusokban is, hogy stílszerű legyek,  dögivel. És így aztán volt modern gázálarc. És mint egy Rejtő regényben az keresett kés, láttunk a Kányai uram hátából kiálló fejszét. Volt félbevágott disznó, piros boxkesztyűs Szilvai professzor és  megkopasztott, csipegő neyloncsirke, meg felhúzható fehér egérkék. Volt továbbá motoros fűrész gép ( régi nevén Druzsba). És már az első felvonásban elhangzik az aktualizálás,  a rendező szavait használva: „a nézőknek a szellemi régiókba emelése”, a hajdani és a mai színészsors párhuzamba állítása ilyen szöveggel: „25% fizetéslevonás tavaly júniusban”. A harmadik felvonásban már kellő modernséggel a genetikai ismereteinket is bővítgetik ekképpen: „Figyeld meg a genetikai állományát”, mármint a két Schwartznak. Azon már nem is csodálkoztam, hogy még a múltszázad ötvenes éveiben az általános iskolákban divatos összekevert szólásmondások egész sorát  is elmondják, pl. hogy „Néma gyereknek az anyja se látja a fától az erdőt”.  Gondolom,  mindez a 600  poén elégtelensége miatt került a szövegbe. De volt nézőcsalogató is, a rendező egy-két strófát elénekeltetett a Csárdáskirálynőből (Tetszenek tudni abból az operettből, amelyet  a sepsiszentgyörgyi színházban Keresztes Attila rendezett és ahol a végén mindenki meghal.) meg a Mágnás Miskából is.  Aztán, hogy  az ősi magyar pentaton kedvelői is kedvüket leljék, az is volt, hogy Megrakják a tűzet... , meg  Cári Tibor zenéje is. No igen, a rendezőnek erre a tartalmi egyvelegre is van egy esztétikai magyarázata mondván, hogy „A forma teszi a színházat színházzá, az, ami egyedi és csak rá jellemző”. Hát ez aztán tényleg egyedi és csak rá jellemző volt. Mert itt a Szigligeti Ede  szövegét időnként a fenti „aranyköpésekkel” toldották meg, hogy azt „színházzá” tegyék. És volt még egy csomó „eredeti” rendezői ötlet, színpadi meg nézőtéri helyzet, amitől a magamfajta színház szerető   halandónak síkithatnékja támadt, mert nem tudta, hogy most hova nézzen. Például kapkodta a fejét, hogy a nézőtér széksorai között ugrabugráló Szellemfi alakítását szemrevételezze-e, vagy a másik három szereplő színpadi játékát és szövegét próbálja megérteni. Az előadásban azért mégiscsak volt két lirai momentum. Az egyik akkor, amikor egy pillanatra megállt az élet, mindenki elhallgatott, hogy aztán a színpadról elhangozzék a következő „elidegenítő effektus”  „Négy évig pont ilyen csend volt ebben a színházban”. A másik az előadás  végén volt, amikor a keménykalapos Szellemfi egy trombitával valami bánatos  mellódiát fújt. Kár, hogy ez sem egy eredeti ötlet, mert engem  és akik még látták a filmet, ez  Federiko Fellini Országúton című filmjére,  annak tragikomikus bohócnőjére emlékeztetett.  SZÜNET

Alburnus
A levél  a Reggeli Újság mai számában jelent meg.

Színházi levél (8.)

Színházi levél (8.)

Visszajelzések a Szigligeti Színház Liliomfi című előadásáról

Miféle visszajelzés? Nos, ez kérem, egy színház-szerető néző véleménye, (vagy ha ez jobban tetszik, feedbackje) arról az előadásról , amiről a rendező és a művészeti igazgató azt mondta a Kolozsvári Rádiónak, hogy „a Liliomfi Nagyváradon egy új korszak kezdete”, meg azt, hogy ebben „az új színház megszólal”. Lévén kiváncsi ember,  elolvastam a művészeti vezetőnek és a rendezőnek  a sajtónak  és  A Nagyváradi Szigligeti Színház Kiadványának tett nyilatkozatát. És szombaton végignéztem az „új korszak kezdetét” is.  Így hát mint a színházhoz hű „közönségek” egyik tagja véleményt is mondok mindarról, amit láttam és hallottam. Nem, ez nem lesz színikritika, mert e sorok írója nem ismeri Patrice Pavis előadáselemzésének  tudományos módszereit, és ha ismerné sem tartaná fontosnak, hogy egy napilapban a színházesztéták és a teatrológusok nyelvén szóljon. Ezért csak mint a színművészetet kedvelő közéleti ember, afféle műkedvelő közíró mondja el véleményét, ingyen és bérmentve a színházi  leveleiben. Hozzátéve azt, hogy ő független és kizárólag érték(!) orientált és semmilyen vonatkozásban sem érdek(!) orientált, amikor a színházról ír.

Közönségekek és értékítéletek?! Ha a  „közönségek” szót a  nyájas olvasó magyartalannak tartaná, akkor  magára vessen, mert nem ismeri a mai színházelméleteket. Én mosom kezeimet és a mai  színházelméletre hárítom át a felelőséget, ugyanis az egyik székelyföldi napilapban ezt olvastam: „Ma már mindenütt sokféle a közönség (ezért is beszélnek a színházelméletben közönségekről és nem közönségről).” S ha egy színházesztéta  ezt mondja, én, az Ezerfejű Cézárnak egyetlen árva kis feje, a Néző, miért ne használhatnám e szót, amikor arról akarok itt bölcselkedni,  hogy nekem ez a „korszaknyitó” előadás milyen is volt és a váradi publikum miként fogadta ezt a színházi produkciót. Igaz, a tizen- és huszonévesektől,  nem halottam véleményt, csak harminc és nyolcvan közötti „közönségektől”. Ők nagyon háborogtak. Két egykori  kollegám véleménye lesújtó volt. Egyikük kifejezetten felkért, hogy ha megnézem, írjak róla, mert kiváncsian várja. Mondjam el, én hogyan láttam mindazt, amiről a  jeles RMDSZ vezető -kulináris hasonlattal élve - kifejtette, hogy bár ő a rántott húst szereti, de ez az előadás is elmegy: „sültcsirkének”. Szóval, a nagyérdemű már csak ilyen sokféle. Valamennyien a saját ismereteik, kultúrális felkészültségük, ízlésük, előzetes tapasztalatuk és értékrendjük alapján mondanak  véleményt egy színházi előadásról. Én e lap hasábjain az elkövetkezőkben  a  Liliomfi rendezőjének Keresztes Attilának alkotói szempontjával „azonosulok” és magam is az ő alkotói „szempontjai” alapján mondok véleményt az előadásról, vagyis: „Az egyetlen szempont, amit követsz, az a te éppen aktuális művészi ízlésed és hitvallásod”.  Tehát kedves olvasó, remélem, egyetért azzal, hogy én is csak a magam „aktuális művészi ízlése” és „hitvallásom” alapján írhatom soraimat a látott előadásról, meg , ami körülveszi. SZÜNET.

Alburnus

A plakátról.

 Kezdem az előadás plakátjával, ami, - ezt meg kell adni - teljesen „modern”. És multifunkcionális, hiszen az első ránézésre egy  ajtókat árúsító cég reklám-plakátjánakjának is elmenne. Vagy egy könyvillusztrációnak. Például  az olvasottabb nézőnek az a kommunista börtön juthat eszébe, amiről Méliusz József írt, és ahol  hasonló ajtókat gyártottak a rabok. Az ajtókat a nagy börtön-udvaron labirintus-szerűen tárolták. Megesett, hogy az egymásba nyíló ajtók közt a rabok, - köztük Erdély  ott raboskodó nagyhírű katolikus püspöke is - eltévedtek és órákig bolyongtak. Gondolom, azért ez a hírdetmény nem erre a tragikomikus esetre akar utalni, bár az alulról felfelé olvasható  cím   utalhat valami labirintus bejáratára is. Ismétlem, modernségében nagyon egyszerű és szűkszavú ez a plakát. Nem bonyolódik olyan ósdi magyarázkodásba, hogy pl. odaírja a darab  műfaját. Minek, az ma már nem divat. Találja ki a néző, hogy  mit fognak neki mutatni? Bohózatot? Vígjátékot? Komédiát? Népszínművet? Burleszket? Commedia dell artet? Vaudeville-t? Esetleg mindenből egy keveset vegyesen. Vagy, amit akartok elv alapján döntsön maga a néző arról, mit is látott, ha megnézi majd. Persze, ha az a fránya néző, aki mindenbe belé kotnyeleskedik olvasná a színház internetes honlapját is, akkor rögvest rájönne, hogy ott, a jegypénztárnál a Liliomfit vigjátéknak árusítják. Ja, hogy a plakát miért olyan „modern” és szűkszavú? Hát azért, mert ilyen „korszerű” színházi világot élünk és ugyebár  manapság a néző  már nem kiváncsi arra,  hogy ki a hősszerelmes meg a jellemszínész, hanem főleg arra, hogy kik a szponzorok, meg a színház vezetői. És különben is,  a „rendező színháza” a trendi, ma már nem egy színész neve a vonzerő, hanem  a  művészeti meg a menedzser igazgató neve. Szerepeljenek ők a plakátokon. És tessék nekik elhinni, hogy az is  avitt dolog (legalábbis Váradon), hogy  a plakáton  feltüntetik az előadás időtartamát, no meg olyan mellékes dolgot hogy, hány szünettel játsszák az eredetileg 3 felvonásos Szigligeti darabot. Pedig lehet, hogy   az előadás   olyan izgi lesz, hogy a „pszichométert”  működésbe hozza, és a nézőnek sürgősen folyékony természetű szükségletei támadnak majd.

Az időszakos kiadvány. Erősen kiváncsi voltam arra is, hogy a művészeti igazgató és a darab rendezője meg a másik két együttes illetve társulatvezető  miként vélekedik, mit gondol azokról, akiknek   a kultúrterméket el akarják adni, illetve akinek  az „élvezetdíjából” élnek. Elolvastam hát a  Nagyváradi Szigligeti Színház időszakos kiadványát, az  Egyről a kettőre címűt ától-zéig, és megszámoltam ki hányszor és miként emleget minket, a nézőközönséget. Szabó K. István  önmagának, a Homo Ludens-nek  feltett öt kérdésre, spártai tömörséggel válaszol és utal a játszótársaknak vélt közönségre is. A Liliomfi rendezője már egy hangot sem ejt  rólunk, csak a színészről,  és főleg   a saját művészi  inditékait magyarázgatja.  A Táncegyüttes és a Liliput társulat vezetői, már számolnak velünk és egy két szóval utalnak arra is, hogy ránk is gondolnak. No de még szerencse, hogy a kiadvány ( A lapjaira széteső nyomdai termék) szerkesztői megtalálták és letöltötték a világhálón olvasható  Eugenio Barba  Négy néző című esszéjét és így tudhatjuk, hogy a világban a jeles színházi személyiségek   azért időnként a publikummal is foglalkoznak. Ezzel az időszakos kiadvánnyal nekem csak egy bajom van. Nem értem  az Egyről a kettőre címet. Mondja már meg valaki, hogy ez a 2011-2012-es  színházi évadot akarja sugallni, ami a magyar színház önállóságát hozta el. Vagy inkább azt a fejlődési iránt, ami most kezdődik el. De ez a kiadvány a műsorfüzeteket  is pótolja. Igaz, annak  túl drága.  - Szünet.

Alburnus

Megjelent a mai Reggeli Újságban

Színházi levél (7.)

A színikritikáról II.

A Szigligeti  Színház  honlapjának vendégkönyvében megjelent egy beírás, amelynek elkövetője nehezményezi, hogy az egyik helyi lap megengedi, hogy „olyanok írjanak a színházról, akik nem értenek hozzá”. Ahogyan azt már említettem, ezt a minősítést a múltban és  ma is minden színházról szót ejtő megkapta már. Ezért  nézzük meg, mit is jelent ma a színházi  hozzáértés és ki lenne kompetens  a színházi kritika írására? Azok a régi szép idők, amikor a színház és az irodalom kéz a kézben haladtak, visszavonhatatlanul elmúltak. Ma már a színház oly mértékben függetlenítette magát az irodalomtól, hogy drámai alkotás legfeljebb csak kerete lehet egy színházi előadásnak, amiből a rendező azt vesz ki, amit akar és azt gyömöszöl bele, amit az ő „sajátos és mindig eredeti” koncepciója diktál. A hajdani színdarabelemző és irodalmi fogantatású színikritikáknak mára befelegzett, mert ma a rendező színházában (!) egyedül ő az úr, az ő elképzeléseire kell odafigyelni. A 20. század végére a színházművészet keretén belül kialakult a színháztudomány, aminek szerteágazó szakterületei vannak, így a színháztörténet, a színházesztétika,  a színművészet elmélete és gyakorlata, a rendezés tana és gyakorlata, a színházszemiotika, a dramaturgia, a színház- és színpadformák elemzése, a színházi szociológia. Ezek a tudományos  ismeretek a  művészeti egyetemeken csak külön szakirányú képzéssel (először  a 3 éves alapképzésben maj a két éves magiszterin)  sajátithatók el. Ez a nagyfokú szakosodás persze nem jelenti azt, hogy a színpadi művészetek szakirányán  végzettek éppen olyan jól mozognak majd a teatrológia területén is, mint a színpadon, vagy a rendezés művészete szakirányt elvégzők a látványtervezésben is járatosok lesznek, hogy az audióvizuális kommunikáció-multimédia és a drámaírás   szakról most ne is beszéljek.Mert a hajdani színházi sokoldalúság kiveszőben van, amit megtanul a színész, azt nem tudja  a rendező és amit a dramaturg tud azt nem tudja  a látványtervező. Különösen így van ez ma, amikor már nem csak egyetlen színházforma van, aminek az ismerete egy életreszóló gyakorlati tájékozódást jelentett valamikor. Ha csak a domináns színpadi nyelvet vagy , ahogy a  „színháztudósok” mondják „színpadi jelrendszert”  vesszük alapul, akkor is  beszélhetünk már szószínházról, látványszínházról, mozgásszínházról, táncszínházról. De ha most továbbra is osztályozni akarnám a színházi formákat és a domináns színházi stílust tartanám szem előtt, akkor szólhatnék a realista, az epikus, az abszurd meg a posztdramatikus színházról is, meg arról  a százféle egyéb színházelnevezésről.   amivel a teatristák a saját produkciójukat illetik. Hogy ki az ma Nagyváradon, de mondhatnám egész Erdélyt is, aki mindezen színházi irányzatok közt  biztosan el tud igazodni, és mérték tartó színházi kritikát tud írni, azt nem tudom. Ugyanis időnként még a színikritikát író színházesztéták is  ellentmondásba keverednek  egymással, és néha önmagukkal is, mert ma már nincs meg az a biztos értékrend, ami egy előadás értékmérője lehetne. A rendezők,  színészek és dramaturgok színházi hozzáértése igencsak egyoldalú és kimerül a saját képzettségi szintükön, vagyis a részek ismeretében.  Magam úgy ötven éve foglalkozom  színházzal, jónéhány előadást láttam életemben és megszámlálhatatlan színházi könyvet és kritikát olvastam és olvasok ma is, de a modernnek és jónak kikiáltott elődásokat nem mindíg tudom elfogadni. A minap is   megdöbbenéssel olvastam az egyik „neves színházesztétának”  a  kijelentését,  hogy: ”Van átok is, amivel az erdélyi színháznak ma is állandóan szembe kell néznie: a szószínházi örökség, amely azért visszahúzó erő, mert nem tud a kortárs, erősebben vizuális művészet nyelvéhez és a kortárs problémákhoz közel kerülni.”  Ha én jól értem ezt, a színházesztéta itt azt a realista színházat,  azt a színházi stílust nevezi „visszahúzó erőnek” és „átkos örökségnek”, amin  a huszadik század erdélyi színházbajáró nemzedékei felnőttek. Én most is azt hiszem, hogy a lét  nagy problémáit nem lehet csak metafórákban és szimbólikus, vizuális meg mozgásos jelrendszerekkel híven és élménykeltően visszaadani. Én primitív dolognak  tartom, ha egy mozgásszínházi produkcióban a szerepszerinti uralkodót „lájkolják”, mint én a Facebookon valakinek a nekem tetsző bejegyzését. A teatristák  örülhetnek, hogy a napilapoknál még van  valaki, aki színikritika írására adja a fejét, aki műveltsége  színházi ismeretei és ízlése szerint vállalkozik a krónikás szerepére és elmondja a közönségnek milyennek látta ő az előadást. Azt egyetlen napilap színházi kritikusától sem lehet elvárni, hogy Patrice Pavis előadáselemzésének színtjén írjon a publikumnak, mert ha (mondjuk) - hozzá hasonlóan -, a fizikából ismert vektorelmélettel elemezné a színházi folyamatokat, akkor az újságolvasók  megköveznék. A nagynevű színikritikusok és a „tudományos színháztudósok”  csak akkor jönnek majd Váradra, ha itt nagy előadások lesznek és megéri nekik, hogy erről azokban  a kis példányszámú színháztudományi folyóiratokban írjanak bölcselmeket, amelyekben a lábjegyzetek is fél oldalasak és  százszámra  röpködnek bennük az antropológia, a cognitio, az analitikus szemiótika és a hermeneutika szakkifejezései, amit legfeljebb egy szűk színháztudományi elit-réteg ért meg. Ebbe a rétegbe pillanatnyilag  nem tartoznak a gyakorló színházi emberek, sem a színészek, sem a rendezők. De ha gondolják a teatristák, hogy a magamfajta „műkedvelő színikritikusok” írásai az ő színtjükhöz túlzottan alacsonyak, arra biztatom őket, hogy lássanak  hozzá és mint a színház „igazi szakértői” írjanak ők színházi kritikákat. Mondják el a rendezésre, a kollegák szerepformálására és a látványtervekre vonatkozó építő megjegyzéseiket. Biztosítom őket, hogy egyetlen váradi napilap sem fog elzárkoszni az írások közlésétől.

Alburnus

Megjelent a mai Reggeli Újságban

Színházi levél (6.)

A színikritikáról I.

Ha van az újságírásnak hálátlan műfaja, akkor a színházi kritika  minden bizonnyal a leghálátlanabb publuicisztikai műfaj. Hálátlan, mert az ezerarcú közönség másként nézi és látja az előadást, mint egy képzett színikritikus. És  hálátlan, mert a benne érintett rendező és a magát mindig tökéletesnek vélő színész soha nem elégedett az értékeléssel, ezért szárnyaló indulatokkal szidja a munkáját végző zsurnalistát. Én még nem találkoztam olyan színházi emberrel, aki egy elmarasztaló színikritikát  elfogadott volna. A legtöbb teatrista már a kritika létét is  megkérdőjelezi és már olyanról is hallottam, aki a bíróságon perelte be az őt elmarasztaló színukritikust. Pedig ahogy azt az ifjú  Ady Endre is megírta „A sajtónak a közönség adja a kritika jogát; a közönség, melynek filléreiből a színész is él. ... Micsoda jogcímen akarja kivonni magát a közönség élvezetdíjából egzisztáló színész az alól a kritika alól, melynek joga van mindenkit ellenőrizni, aki a nyilvánosság előtt működik. ”  Ezt gyakran elfelejtik  a   színháziak, legyenek azok színészek, rendezők, a társművészetek képviselői vagy éppen színidirektorok.  Pedig  jó színikritika nélkül soha nem lesz egy városnak  magas szintű a színházművészete. Mert ott,  ahol csak a kinosan udvarias meg a vállveregetően langyos,  kényszeredetten dícsérős sorok íródnak egy előadásról, ott egy  idő után a széksorok is kiürülnek és megmarad a premierek kényszerközönségének  udvarias tetszésnyilvánítása meg a felbérelt baráti klakk  tapsa. Hogy a színháziak nem viselik el az elmarasztaló kritikát az  részben a színházi szakemberek képzési hiányával magyarázható. Az időben már távoli személyes élményeim  és a mai tapasztalataim azt mutatják, hogy a művészeti képzésben nem készitik fel az egyetemi hallgatókat a kritika értelmező  fogadására. Arra, hogy miként és mennyit kell elfogadni a kritikából, miként kell viszonyulni  a kritikushoz. Egykori drámai gyakorlat professzorom,  Romániában az egyetlen, akkor a legmagasabb „A nép művésze” címmel kitüntetett kiváló színész mondta volt  nekünk Jánosházy Györgynek   elmarasztaló színikritikáját olvasva, hogy ez a  kritikus azért haragszik a Székely Színházra, mert nem szerződtették oda rendezőnek. Azt csak nem mondhatta, amit manapság minden színikritikusnak a fejéhez vágnak,  hogy nem ért  a színházhoz, hiszen a ma már jeles irodalmárként számontartott szerző éppen a Szentgyörgi István Színművészeti Intézetben végezte el a rendezői szakot. A helyzet azóta sem változott, nemrég is hazzánemértőnek titulálták például a Reggeli Újság egykori szerkesztő szikritikusát, aki teatrológia szakot végzett. Mert ma már külön színháztudományi tanszéken képezik a szinikritikusokat és a színházaknál dramaturgi és irodalmi titkári munkát végző alkalmazottakat, ami elég nagy luxus az évi 5-10 színházi bemutatóhoz képest. Mert  a színikritikából  manapság megélni nem lehet, igaz, soha nem is lehetett. A vidéki városokban, ahol egyetlen színházról lehet csak írni, a színikritikát  csak úgy mellékesen üzték az újságírok meg az ehhez kedvet és kellő tudást érzők. A most 111 éves színház apropoján talán nem érdektelen megjegyezni, hogy az akkoriban a  színházról  írók: Ady Endre, Juhász Gyula, Dutka Ákos, Bíró Lajos  nem egyszerű krónikásai voltak a színházi életnek, hanem , ahogy azt Indig Ottó írja Nagyváradi színikritikák a Holnap városában című kötetben, „félelmetes és tekintélyes” kritikusok, akiknek a szavára  odafigyeltek az évi 30-50 bemutatót tartó színház művészei,  s ahol bizonyára nem történt meg az, ami manapság  nem ritka, hogy hetekig műsorszünet van. De előfordul, hogy nincs aki beugorjék egy megbetegedett színész szerepébe. Ezt is a színházi kritikának kell szóvátennie.

Alburnus

 Megjelent a mai Reggeli Újságban

Szinházi levél (5.)

Színházi levél (5.)

A bérlet-nevekről, az örökös tagságról meg  a jutalomjátékról

Különös egy színházi világ ez a mai. Olvasgatom a színházak  honlapjait, meg nézőtoborzó hirdetéseit és megrökönyödéssel tapasztalom egyiknél másiknál, hogy a színház vagy a társulat egykori nagyjai legfeljebb a bérletnevekben szerepelnek. Vagyis most  csak nézőcsalogatónak, pénzszerzésre kell a nevük Nem tudom, hogy van az, hogy az Erdélyben fungáló 10 magyar színházból csak kettő méltatja arra a nagy elődöket, hogy az örökös  tagjai közé sorolja. Legalábbis a színházi honlapok tanúsága szerint kettőnél, a kolozsvári és a  szatmári teatrumnál  van nyugalomba vonult, élő, vagy már az öröklétbe távozott „örökös tag”.   A  másik négy (több mint 15 éve létező) teatrum mentalitása számomra érthetetlen. Miért  gondolják  úgy, hogy náluk nem volt olyan, aki jelentős, kimagasló művészi vagy dramaturgi teljesítményt nyújtott, legyen az színész, rendező, irodalmi titkár, vagy művészeti vezető? A manapság már nem létező állami díjak és kitüntetések mellett/helyett - legalább ezzel a címmel kéne méltányolni az ott eltöltött szolgálati éveket, elismerni a magas színtű művészi teljesítményt. Persze, tudom én, hogy  az örökös tagság  magyar színházi tradíció, amit a 19. században vezették be állami kezdeményezésre és olyan  s rendkívüli színészszemélyiségek  részesültek benne, mint Szentgyörgyi István, aki az erdélyi színészek közül elsőként lett a Kolozsvári Nemzeti Színház örökös  tagja még 1906-ban. A Trianon utáni Erdélyben   nem létezett e cím. Tudomásom szerint   csak 1942-től részesült ilyenben a Kolozsvári Nemzeti  néhány művésze. A „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom” idején az Állami Díj, az Érdemes Művész/ Mester és a  Nép Művésze címmel tüntették ki a színházi „szakma  kulturális dolgozóit”. Nyilván a politikailag is megfelelőket. A  hajdani színházakban volt még egy  a színház és a színész népszerűségét és a bevételét is nagymértékben növelő esemény: a jutalomjáték. Erről azt írja  a Színművészeti Lexikon, hogy „olyan színpadi előadás, melynek jövedelme egészben vagy részben a színtársulat valamelyik tagját illeti, azzal a célzattal, hogy a csekély fizetésű tag egy kis mellékjövedelemhez jusson, részben pedig azért tartanak jutalomestélyt, hogy a társulat kedvence alkalmas darabbal (!) elbúcsúzzon”. Úgy tudom ( Nagy Béla már említett  könyvéből), hogy Nagyváradon  jutalomjátéka  utoljára Gróf Lászlónak volt, az is csak hosszas és keserves huzavona után a múlt század közepén. A váradi  közönségnek olyan kedvencei, mint Cseke Sándor, Gulácsy Albert, Varga Vilmos úgy mentek nyugalomba, hogy még egy jutalomjátékot sem érdemeltek ki. És nevük az örökös tagok közt sem szerepel, mert ilyen nálunk  nincs. Pedig  legalább ez lehetne, ha már azt a régi közönséget nem is lehet elképzelni, aki „A kedvelt aktorokat mindenféle jóval halmozta el. Vég selymek, drága csipkék, sőt ékszerek is jutottak a nőknek, a férfiak pedig pénzt, ruhát, dohányt, tajtékpipát kaptak.”

Alburnus

A levél a Reggeli Újság mai számában jelent meg

Szinházi levél (4.)

 A vonat-színházról

Bizarr ötlete  támadt    színházunk művészeti igazgatójának. Én ugyan sehogy sem értem, mire  és kinek jó ez a színház-vonat vagy  személyvonat-színház.   Miért pont most,  évadnyitáskor  és éppen egy vakvágányon mutatkozik be a közönségnek a frissen kinevezett  vezető. Abszurd ötlet, homályos és kellően át nem gondolt célok érdekében vonatra ülteti és a frissen rendbetett kő színháztól mesze  vinni  a színházat évekig nélkülöző   közönséget. Még akkor is így van ez, ha a rendező szerint „fontos beépíteni a repertoárba ilyenszerű játékokat, melyek nem a megszokott színházi térben és körülmények között játszódnak”. De miért fontos ez nekünk, akik meguntuk a bábszínházi szűk gyermek székeket meg a lomos bejáratú mozi termet, és a filharmónia pódiumát és arra vágyunk, hogy végre beüljünk  az igazi színházba, az ott  megszokott helyünkre.  Nem óhajtunk a  TFG-től egy alkalmilag  bérelt   motorkocsin   Váradtól  Félix fürdőig  szimbolikus jelentéseket megfejteni. Mert nekünk már millió más szimbolikája van minden útba eső helyszínnek, így ennek a vasúti szárnyvonalnak is. Ez valójában már évek óta  egy holtvágány, olyan sínpálya, amely alól a Félix fürdőn túl megszökött a föld és amelyről  a síneket   ellopták vagy a Transferovial Grup leszerelte. Helyenként, mint a börtönrácsok  meredeznek az égnek  a sinek és a talpfák. Miért gondolja a rendező, hogy a nézők majd arra fognak asszociálni, amire ő szeretné és nem arra, hogy ez a sínpálya  a fürdő után hasonlatos a mi európai utunkhoz: suvadásos és tele van földcsuszamlással.  Ezek  csak szubjektív  meggondolások, amiért én ezt a színház-vonatot, vagy vonat-színházat messze elkerülöm. A legfőbb ellenérvem, teatrológiai, előadáselméleti vagy, hogy a mai kaptafát használjam „színház-antropológiai”. Ugyanis, ha a mai korszerű színház kidobta az ablakon a lélektani realizmust és a teatralitást helyezte előtérbe, akkor miért hozza  vissza a rendező a főbejáraton  a játéktérre és az előadásra és miért kell nekünk hiperrealista ( vagy inkább neo-naturalista) színházi térben színházat nézni? Miért  nem  a világot jelentő deszkákon robog a vonat, miért nem a színpadon rendeznek nekünk szimbolikus állomásokat vasúti  tereket? Igen, tudom az ellenérvet, hogy ez happening akar lenni. Csakhogy a happening alapkövetelménye a spontaneitás, annak a látszata, hogy most pár ember  eseményt mutat be.  Ha jó a rendezés és a színészi játék akkor működni fog a geniusz loci, létrejön a színházi varázslat és az utazás illúziója, akár a Transzszibéria, akár az Orient Expreszről legyen is szó.  Ezzel a rendezői szemlélettel holnap a Sárga ház  zárt osztályára fognak invitálni, hogy megnézzük Dürrematt Fizikusok című komédiáját. Jó, tudom én, hogy az első színész Theszpisz is egy közlekedési eszközön, (amit egyesek szekérnek, mások kordénak mondanak), csinált először színházat. De  az  vagy 2500 évvel ezelőtt volt.

 Ennyire azért nem kéne visszamenni egy happening vagy  performansz kedvéért.

Alburnus

A levél a Reggeli Újság mai számában jelent meg.

Szinházi levél (3.)

A másik fejemhez

Valaki a minap azt kérdezte tőlem, kinek írom én ezeket a színházi leveleket? Arra nem volt időm, hogy elmondjam neki azt, ami ennek az írásnak a címe. Azt, hogy  ha mi, a közönség az Ezerfejű Cézár vagyunk, akkor az Egyik Fej  írhat a Másik Fejnek. No persze, tudom én, hogy ma már az ezerfejű cézár is csak legfeljebb száz, esetleg kétszáz fejű.  Az  ezer vagy több ezer fős színházi közönség  a múlt idők ködébe vész. Színházi előadáson  kétezer néző Váradon az ötvenes években volt utoljára. Nem viccelek, tessék ezt nekem elhinni, vagy tessék elolvasni  Nagy Béla ragyogó könyvét a Torz idők színháza címűt.  Én ebben a könyvben olvastam, hogy az 1955-ben bemutatott Csárdáskirálynő című operett 127 előadást ért meg  és 118.824 nézője volt, ami ha jól számolom, előadásonként 935 főt jelent.  Magam is emlékszem azokra az időkre, amikor a karzat állóhelyein talpalatnyi hely sem volt. Hogy tetszik mondani? Hogy ilyen a váradi közönség,  csak az operettre éhes és csak  azt fogyasztja. Tévedni tetszik Másik Fejem, mert volt idő,  a 19. század végén, amikor egy  Szophoklész tragédia délutáni előadásán a Rhédey kertben felépített szabadtéri színpadon a közönség létszáma 3000 (nem elírás, háromezer) volt.  Kíváncsi vagyok, hogy az idei műsortervben beharangozott Szophoklész tragédiát hányan nézik majd meg. És hogy végül is melyiket fogják bemutatni? Mert mindig csak Oidipuszt emlegetnek, amiből én arra következtetek, hogy összevonják a két Oidipuszról szóló Szophoklész tragédiát az Odipusz királyt és az Oidipusz Kolonoszban címűt. Az utóbbi időben  a  Szigligeti Színháznak szokása lett a pontatlan és hiányos tájékoztatás. Arról szóltak a múltkorában, hogy szeptember 5 és 11 között tesztlik az internten történő jegyvásárlást. De a színház  honlapján már vagy két hete egyetlen tömör tőmondat olvasható: Szerkesztés alatt. Egy másik teatrum, a marosvásárhelyi, ugyancsak pár hete szünetelő honlapján  legalább megértést kérnek: „Ez a honlap jelenleg nem üzemel. Kérjük látogasson ide később. Megértését köszönjük.”  Na, szóval ezeket a leveleket azért is írom, hogy legyen a színháznak és a másik fejemnek szóbeli visszajelzése (divatos szóval feedbackje) arról, hogy az egyik fej miként látja, és fogadja, a régi néven újjászülető magyar színházat. Elébe megyek mindenféle színházi felmérésnek, amit a színháztudomány bölcsei  nem végeztek el  szűkebb pátriánkban. Mert  nem kérdezték meg, hogy e-helyt,  milyen a közönség  érdeklődése: mit, miért, mikor, néz meg? Mire, kire kíváncsi? Szórakozni, kikapcsolódni, művelődni, tanulni óhajt? Jobban megismerni az embereket és  a világot? Kiért megy  a színházba? A színészért, rendezőért? A darab vonzza a közönséget?  És téma-e a színház a baráti körben, a munkahelyen? Szóval  egyszer azt is fel kellene mérnie valakinek, hogy milyenek Váradon a közönség színházba járó szokásai, miért megy el a színházba, mit néz meg szívesen, milyen indíttatásra, kik motiválják? Bérletes vagy „csak” jegyes néző?  Kivel szeret menni, család, férj, feleség, gyerekek, egyedül, barátok, társaság? Ünnepnek tartja-e a színház-látogatást és milyenek az elvárásai? Milyenek a  színházi ismeretei,  kulturáltsága és értékrendje? Követi-e a sajtóban vagy az interneten a színházi híreket?  Mikor olvassa el a színházi kritikákat? Olvas–e a színházi könyveket? Legutoljára mit olvasott? Olvassa–e a drámairodalmat? Mi, ki a kedvence? Mi volt a legnagyobb színházi élménye? Szóval ilyesmiket is meg kellene már  egyszer kérdezni, meg azt is, hogy mi a véleménye a modernségről és tradicionális színházi előadásokról. Mert a közönségnek  van véleménye, bár olykor egyeseknél ez a távolmaradásban nyilvánul meg. De ez a vélemény nemcsak  ezerfejű hanem ezerféle is. Abból kéne leszűrni mindazt, ami egy színház művészeti munkájának a fő irányvonalát megszabhatja.

Alburbus 

Az írás a mai Reggeli Újságban jelent meg.

Szinházi levél (2.)

Az arculatról és a logoról

Fura egy színházi logopályázatot hirdetett meg az év elején a váradi magyar színház új vezetése. Én mindig úgy tudtam, hogy  egy intézménynek, cégnek  vagy vállalatnak a külvilág felé való vizuális megjelenítése csak jól átgondolt belső rend,   szellemi háttér és megtervezett kommunikációs stratégia alapján valós     ítható meg sikeresen. Sürgősen utána is néztem a reklámpszichológiában és  a neten a színházi arculat, az imázs, az embléma és a logo követelményeinek. Kutatásom nem volt eredménytelen, mert  megtaláltam például a budapesti Katona József Színház logopályázatát, ahol nagyon világosan fogalmazták meg azokat a feltételeket és  követelményeket, amelyek teljesítését a pályázóktól elvárják. No, ilyesmit én itt Váradon nem olvastam.  De nem is olvashattam, hiszen amikor a logopályázatot kiírták egészen más volt a színház vezetősége és csak mostanában szóltak  a nagy művészi tervekről, hogy  „A színház pár éven belül európai színház lesz”. Kár, hogy ezt a logopályázat idején még nem tudták és nem kértek a részvevőktől  olyan logot, ami egy ilyen európai teatrumhoz méltó lenne. Mert kérem, mi az Ezerfejű Cézár ezt a nem tudom ki(k) által nyertesnek nyilvánított logot nagyon vegyes érzelmekkel és gondolatokkal fogadtuk. Volt, aki egy génmódosított ebihalnak nézte. Mások elfuserált ajtókilincset fedeztek fel benne.  Az egyik kis rosszmájú Cézár a papagáj  csőrét vélte felfedezni az ikonban, ami  egyes helyeken (pl. a Facebookban) önmagában,  minden szöveg nélkül egyszerű piktogramként jelenik meg. Mondtam is ennek a Brutusznak, hogy hiába is  áskálódik a papagáj ellen, mert ha nem tudná a madár, már több mint száz éve emblematikus állat a színházi világban és a Moszkvai Művész Színháznak például egy sirály van (volt) az emblémáján. Erre a másik Cézár fejünk megszólalt, hogy  nem lehet minden színháznak egy Anton Pavlovics Csehovja, aki ilyen karcsú madaraktól kölcsönzi a színműve  címét. Manapság inkább a papagáj meg a liba a divatos szárnyas. Abban azért megegyeztünk, hogy  ennek a logonak a színházhoz nem sok  köze van, mert  sem a váradi színházi stílusához és tradiciókhoz nem illik, sem az épülettel nem klappol. Egy bugylibicskával annál inkább. Egyszóval sem tartalmi sem formai szempontból nem alkalmas az arculatépítésre. És nekem hiába mondja a másik Cézár-fej, hogy ez a logo  nagyon is jól illik a  színház eredeti ősi szerepéhez,  a termékenység kultuszához, a Dionüszoszi játékokhoz. Persze, én is olvastam, hogy  az antik görög színházi játékokon és az ilyen színházi ünnepeken egy feldíszített szekéren,  a termékenység szimbólumaként egy óriási férfi hímtagot (phalloszt írnak a könyvek) vittek. Lehet, hogy a nagybecsű   zsűri döntnökei is erre gondoltak, ezzel asszociáltak, amikor ezt a hímtagra is emlékeztető logot találták a legalkalmasabbnak a színház népszerűsítésére, az arculat felvázolására. De azért ez  a logo nagyon lóg, ha a termékenység pajzán ősi isteneire gondolunk.

Alburnus

Az írás a Reggeli Újság mai számában jelent meg. Lásd ott (6. oldal) a logokat is
http://www.reggeliujsag.ro/pdf_olvaso.php?pdf=data/210-2011-9-8/210-1.pdf&page=data/210-2011-