Színházi levél (10.)

Visszajelzések a Szigligeti Színház Liliomfi című előadásáról  (III.)

A színészi játékról.

 Tudom én, hogy ma és még egy  ideig a rendezők színházi világát éljük. Ennek a világnak kiszolgáltatott és ma csak 75%-os fizetésért művészkedő tagjai talán a legjobban igénylik a visszajelzéseket munkájukról. Egy ilyen tessék-lássék, eklektikus  előadás után  jobb lenne legyinteni egyet és nem tölteni az időt a színészi játék elemzésével, hiszen, az aligha lesz attól jobb vagy rosszabb, ha az ember, arról rézletesen kifejti a véleményét. Magam is elhallgattam volna gondolataimat, ha a rendező nem provokálja ki belőlem a véleménynyilvánítást azzal, hogy a Simon Juditnak adott interjúban  összehasonlítja a magyar és a lengyel színház színészeivel végzett munkát.  Ebből az összehasonlításból a magyar színészek kerülnek ki hátrányos megvilágitásban. De nézzük mit is mondott Keresztes Attila. „Általában a magyar színházakra és  színészekre jellemző, hogy meg akarja érteni a szerepét, egy számára koherens logikai és lélektani folyamatot akar ábrázolni. Ezzel szemben a lengyel színészek sokkal bátrabbak, merészebbek, feltétel nélkül követik a rendező instrukcióit. Nem keresik a szereplő belső motivációit...”.  Milyen szerencse, hogy a váradi színészeknek csak egy része azonosult a rendezőnek ezzel a bábfigurákra illő, és a színháztörténet 2500 évének tökéletesen ellentmondó felfogásával. Így ők valóban megértették a komikus helyzeteket és azt, hogy  nem a  rendezői koncepció, hanem a helyzetük miatt lesznek nevetségessé ebben a „korszakalkotó” előadásban.  Ezért élő alakot vittek  színre és játszottak el. Elsősorban Csíky Ibolya és Hajdú Géza alakítására gondolok, akik   még a szereplőket egységesítő fehér bohóc maszk mögött is felmutatták azt, hogy miként lesz csúfondárussá az ember , ha  életkorának és helyzetének nem megfelelően viselkedik.  Ebben a  -számomra elfogadható - csoportba sorolom a két Schwartzot megformáló színészt, Dimény Leventét és Varga Balázst is. Mindketten  hozták azt a figurát, ami elsősorban nem a színészi „bátorságra, merészségre” hanem a szerepen való töprengésre építi fel az ábrázolandó alakot. A rendezői karikírozó, egy két vonást hiperbolizáló  felfogást főleg a  Kányai szerepét játsszó Szotyori József és az Erzsi lányát görbe tükörbe állító Gajai Ágnes, valamint  a Gyuri pincért játszó Pál Hunor követte. Hogy ezt jól csinálták,  azt még akkor is elismerem, ha az ilyen ábrázolást még a burleszkben is túlzónak tartom. A két ifjú, a  címszerepet játszó Hunyadi István és a Mariskát játszó Pitz Melinda reménytelenül keresték az egyik vagy a másik játékfelfogással való azonosulás számukra járható útjait, de nem találták meg. Ezt sikeresebben tette a Szellemfit alakító Kardos M. Róbert , aki - a szerző szerinti leghálásabb szerepet - igyekezett a rendező és a saját felfogásához igazítani. Néha narrátorként elidegenített, néha Szellemfiként megnevetetett, néha színházesztétaként Hamlet szavait felolvasva vagy idézve bölcselkedett. Az eredetileg vígjátéknak szánt darab végén a „takarodót” fúvó trombitaszólója épp olyan szomorú volt, mint a Gelsomináé az Országúton című Fellini filmben, s amilyen szomorúsággal indult haza e sorok írója az előadás után.

 Gelsomina

Alburnus

Megjelent  a mai Reggeli Újságban

Színházi levél (9.)

Színházi levél (9.)

Visszajelzések a Szigligeti Színház Liliomfi című előadásáról  (II.)

A díszlet, a rendező és a rendezés.

Amikor felment a függöny  viszontláttam kulisszaként a fantáziátlan szürkésfehér plakátot, reménykedve, hogy ez a sokajtós emeletes díszlet bizonyára számos játéklehetőséget rejteget, amit a rendező majd ki is használ. De ahogy folydogált az előadás, ez a fakadó reményem egyre csak hervadóbb lett, mert az  ajtók többsége megmaradt reklámpanónak és a kutya se használta. Hát ennyit a multifunkcionális kulisszáról. Figyeljünk inkább a rendezésre, mert ha jól odafigyelünk mindarra, amiről egy rendező az éppen aktuális munkájával kapcsolatban nyilatkozik, akkor feltárul előttünk a készülő előadás koncepciója. Keresztes Attila a próbafolymat elkezdése előtt a színházi kiadványnak adott interjúban  azt sejteti, hogy még nincs jól meghatározott előzetes elképelése a Liliomfi váradi előadásáról. Nem lehetett, mert  csak olyan általánosságokról beszél, ami   minden színpadi műről elmondható, hogy az  „az emberről, a színházról, szerelemről, döntésekről és következményeikről, végül is titokban rólunk, mindannyiunkról” szól. Az előzetes koncepció ebből tényleg nem derül ki. Nem is baj, hiszen a legtöbb színházi alkotónál az előzetes elképzelés az alkotási folyamatban fokozatosan megváltozik és átalakul. Erre számos példát találunk Harag György és Tompa Gábor munkásságában is. Ami engem ebben az interjúban elképesztett az több olyan színházelméleti kijelentés volt, ami az én esztétikai világomtól igencsak távol áll.  Ezért nem is fogadom el, mert félő, hogy az később a színházi gyakorlatban teljes tévutat jelent. Itt van mindjárt ez a mondata a rendezőnek: „Ugyanakkor fontos számomra a színháziság felmutatása, a valóság illúziójától való eltávolodás, hiszen így a nézőnek akaratlanul is egy szellemi dimenzióba kell lépnie”. Én ezt egy téves és  hamis teóriának tartom és nem csak azért, mert a rossz csengésű teatralitás szót a „színháziságra” cseréli, gondolván azt, hogy a színháziasság (mert ez a helyes szó) az olvasó számára nem jelenti a teatralisnál megszokott hiteltelent és a hamis színművészetet. Ennél  nagyobb téveszme az, hogy a rendező  el akarja távolítani a nézőt a „valóság illúziójától”. Ő a valóság illúziója nélkül akar minket a megismerés szellemi szféráiba emelni. Pedig ez a téveszme már Bertold Brechtnél is kudarcot vallott. A mi rendezőnk gyakorlatában ez úgy jelentkezett, hogy valami hamis teatralitás volt  a jellemzője  a Liliomfi című előadás majd-minden jelenetének. A rendező tényleg mellőzte a 19. század színészromantikájának érzelmekkel, nélkülözésekkel, de e pálya iránti rajongással is gazdagon árnyalt  valóságát. Vígjáték helyett kaptunk egy hamis, abszurd elemekkel tarkított, parodisztikus színházi burleszket, egyveleget, ami  itt–ott mégiscsak illúzió volt, de minden szépség, báj, és színházi varázs nélkül. A megvalósult előadás koncepciótlansága már a függöny felgördülése előtt is szembetűnő. Mert vagy 2o perccel a kezdés előtt,  Szellemfi már ott ült a színpad sarkában és fennhangon olvasta Shakespeare Hamlet című tragédiáját. Érthetetlen, hogy ez mire való. Ha már valaki olvassa a dán királyfi tragédiáját, akkor miért Szellemfi és nem Liliomfi teszi ezt?  És miért? Kinek olvassa? Hiszen úgysem hallja azt a hangosan gyülekező közönség. Vagy ez egy Brecht-i „V effektus”? Aztán az előadás során Szellemfi, mint egy paródiát, többször is idézgette Hamletnek a  szavait (A színjáték ..., melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”). De minek ezt egy bohózatban? A színész egyszer még egy tükör keretét is a néző elé állítja, hogy elidegenítsen minket, ha belefeledkeznénk a poénekbe.  Ámde egyetlen szóval sem utal arra, hogy ebben a darabban ez a tükör, egy görbe tükör, ahol a rendező szándékai szerint az ember testi és lelki dimenziói torz, neurótikus és pszichotikus méreteket öltenek, azért, hogy azáltal a nézőt nevetésre bírják. A nézők persze itt is a  színháztól elválaszthatatlan illúziót kapnak, de ezuttal hamisat. A groteszk hatalmasodik el a harmadik felvonásban és száműzik Szigligeti vigjátékából a szépséget, a mértéket és az értéket. Mert az egész előadás alatt szinte egyetlen lirai momentum sincs. Töményen kapjuk a burleszket a hangos és túlhangos ordibálást, az esetlen torzításokat, a szerzőre is bőven rálicitáló mesterségesen kreált helyzetkomikumot. Probáltam megfejteni, mi vitte el a - egyesek által tehetségesnek tartott - rendezőt ilyen végletesen téves irányba, ezért meghallgattam mindazt, amit   a bemutató után a Kolozsvári Rádió riporterének  mondott.  A szövege így kezdődik: „Tehát ebben a vigjátékban van kb. 600 (hatszáz) poén.” No, itt van  a téveszme gyökere, mert ez azt jelenti, hogy az előadás 14o aktiv percére ezt a 600 poént el kellett osztani és a csömörig tömni a közönségbe. Még szerencse, hogy a rendezőnk tévedett, és nem jutott minden 23 másodpercre egy poén. De ha nem  volt, akkor  csinált ő, és lett a szerepfelfogásban, a szövegben és a gesztusokban is, hogy stílszerű legyek,  dögivel. És így aztán volt modern gázálarc. És mint egy Rejtő regényben az keresett kés, láttunk a Kányai uram hátából kiálló fejszét. Volt félbevágott disznó, piros boxkesztyűs Szilvai professzor és  megkopasztott, csipegő neyloncsirke, meg felhúzható fehér egérkék. Volt továbbá motoros fűrész gép ( régi nevén Druzsba). És már az első felvonásban elhangzik az aktualizálás,  a rendező szavait használva: „a nézőknek a szellemi régiókba emelése”, a hajdani és a mai színészsors párhuzamba állítása ilyen szöveggel: „25% fizetéslevonás tavaly júniusban”. A harmadik felvonásban már kellő modernséggel a genetikai ismereteinket is bővítgetik ekképpen: „Figyeld meg a genetikai állományát”, mármint a két Schwartznak. Azon már nem is csodálkoztam, hogy még a múltszázad ötvenes éveiben az általános iskolákban divatos összekevert szólásmondások egész sorát  is elmondják, pl. hogy „Néma gyereknek az anyja se látja a fától az erdőt”.  Gondolom,  mindez a 600  poén elégtelensége miatt került a szövegbe. De volt nézőcsalogató is, a rendező egy-két strófát elénekeltetett a Csárdáskirálynőből (Tetszenek tudni abból az operettből, amelyet  a sepsiszentgyörgyi színházban Keresztes Attila rendezett és ahol a végén mindenki meghal.) meg a Mágnás Miskából is.  Aztán, hogy  az ősi magyar pentaton kedvelői is kedvüket leljék, az is volt, hogy Megrakják a tűzet... , meg  Cári Tibor zenéje is. No igen, a rendezőnek erre a tartalmi egyvelegre is van egy esztétikai magyarázata mondván, hogy „A forma teszi a színházat színházzá, az, ami egyedi és csak rá jellemző”. Hát ez aztán tényleg egyedi és csak rá jellemző volt. Mert itt a Szigligeti Ede  szövegét időnként a fenti „aranyköpésekkel” toldották meg, hogy azt „színházzá” tegyék. És volt még egy csomó „eredeti” rendezői ötlet, színpadi meg nézőtéri helyzet, amitől a magamfajta színház szerető   halandónak síkithatnékja támadt, mert nem tudta, hogy most hova nézzen. Például kapkodta a fejét, hogy a nézőtér széksorai között ugrabugráló Szellemfi alakítását szemrevételezze-e, vagy a másik három szereplő színpadi játékát és szövegét próbálja megérteni. Az előadásban azért mégiscsak volt két lirai momentum. Az egyik akkor, amikor egy pillanatra megállt az élet, mindenki elhallgatott, hogy aztán a színpadról elhangozzék a következő „elidegenítő effektus”  „Négy évig pont ilyen csend volt ebben a színházban”. A másik az előadás  végén volt, amikor a keménykalapos Szellemfi egy trombitával valami bánatos  mellódiát fújt. Kár, hogy ez sem egy eredeti ötlet, mert engem  és akik még látták a filmet, ez  Federiko Fellini Országúton című filmjére,  annak tragikomikus bohócnőjére emlékeztetett.  SZÜNET

Alburnus
A levél  a Reggeli Újság mai számában jelent meg.

Színházi levél (8.)

Színházi levél (8.)

Visszajelzések a Szigligeti Színház Liliomfi című előadásáról

Miféle visszajelzés? Nos, ez kérem, egy színház-szerető néző véleménye, (vagy ha ez jobban tetszik, feedbackje) arról az előadásról , amiről a rendező és a művészeti igazgató azt mondta a Kolozsvári Rádiónak, hogy „a Liliomfi Nagyváradon egy új korszak kezdete”, meg azt, hogy ebben „az új színház megszólal”. Lévén kiváncsi ember,  elolvastam a művészeti vezetőnek és a rendezőnek  a sajtónak  és  A Nagyváradi Szigligeti Színház Kiadványának tett nyilatkozatát. És szombaton végignéztem az „új korszak kezdetét” is.  Így hát mint a színházhoz hű „közönségek” egyik tagja véleményt is mondok mindarról, amit láttam és hallottam. Nem, ez nem lesz színikritika, mert e sorok írója nem ismeri Patrice Pavis előadáselemzésének  tudományos módszereit, és ha ismerné sem tartaná fontosnak, hogy egy napilapban a színházesztéták és a teatrológusok nyelvén szóljon. Ezért csak mint a színművészetet kedvelő közéleti ember, afféle műkedvelő közíró mondja el véleményét, ingyen és bérmentve a színházi  leveleiben. Hozzátéve azt, hogy ő független és kizárólag érték(!) orientált és semmilyen vonatkozásban sem érdek(!) orientált, amikor a színházról ír.

Közönségekek és értékítéletek?! Ha a  „közönségek” szót a  nyájas olvasó magyartalannak tartaná, akkor  magára vessen, mert nem ismeri a mai színházelméleteket. Én mosom kezeimet és a mai  színházelméletre hárítom át a felelőséget, ugyanis az egyik székelyföldi napilapban ezt olvastam: „Ma már mindenütt sokféle a közönség (ezért is beszélnek a színházelméletben közönségekről és nem közönségről).” S ha egy színházesztéta  ezt mondja, én, az Ezerfejű Cézárnak egyetlen árva kis feje, a Néző, miért ne használhatnám e szót, amikor arról akarok itt bölcselkedni,  hogy nekem ez a „korszaknyitó” előadás milyen is volt és a váradi publikum miként fogadta ezt a színházi produkciót. Igaz, a tizen- és huszonévesektől,  nem halottam véleményt, csak harminc és nyolcvan közötti „közönségektől”. Ők nagyon háborogtak. Két egykori  kollegám véleménye lesújtó volt. Egyikük kifejezetten felkért, hogy ha megnézem, írjak róla, mert kiváncsian várja. Mondjam el, én hogyan láttam mindazt, amiről a  jeles RMDSZ vezető -kulináris hasonlattal élve - kifejtette, hogy bár ő a rántott húst szereti, de ez az előadás is elmegy: „sültcsirkének”. Szóval, a nagyérdemű már csak ilyen sokféle. Valamennyien a saját ismereteik, kultúrális felkészültségük, ízlésük, előzetes tapasztalatuk és értékrendjük alapján mondanak  véleményt egy színházi előadásról. Én e lap hasábjain az elkövetkezőkben  a  Liliomfi rendezőjének Keresztes Attilának alkotói szempontjával „azonosulok” és magam is az ő alkotói „szempontjai” alapján mondok véleményt az előadásról, vagyis: „Az egyetlen szempont, amit követsz, az a te éppen aktuális művészi ízlésed és hitvallásod”.  Tehát kedves olvasó, remélem, egyetért azzal, hogy én is csak a magam „aktuális művészi ízlése” és „hitvallásom” alapján írhatom soraimat a látott előadásról, meg , ami körülveszi. SZÜNET.

Alburnus

A plakátról.

 Kezdem az előadás plakátjával, ami, - ezt meg kell adni - teljesen „modern”. És multifunkcionális, hiszen az első ránézésre egy  ajtókat árúsító cég reklám-plakátjánakjának is elmenne. Vagy egy könyvillusztrációnak. Például  az olvasottabb nézőnek az a kommunista börtön juthat eszébe, amiről Méliusz József írt, és ahol  hasonló ajtókat gyártottak a rabok. Az ajtókat a nagy börtön-udvaron labirintus-szerűen tárolták. Megesett, hogy az egymásba nyíló ajtók közt a rabok, - köztük Erdély  ott raboskodó nagyhírű katolikus püspöke is - eltévedtek és órákig bolyongtak. Gondolom, azért ez a hírdetmény nem erre a tragikomikus esetre akar utalni, bár az alulról felfelé olvasható  cím   utalhat valami labirintus bejáratára is. Ismétlem, modernségében nagyon egyszerű és szűkszavú ez a plakát. Nem bonyolódik olyan ósdi magyarázkodásba, hogy pl. odaírja a darab  műfaját. Minek, az ma már nem divat. Találja ki a néző, hogy  mit fognak neki mutatni? Bohózatot? Vígjátékot? Komédiát? Népszínművet? Burleszket? Commedia dell artet? Vaudeville-t? Esetleg mindenből egy keveset vegyesen. Vagy, amit akartok elv alapján döntsön maga a néző arról, mit is látott, ha megnézi majd. Persze, ha az a fránya néző, aki mindenbe belé kotnyeleskedik olvasná a színház internetes honlapját is, akkor rögvest rájönne, hogy ott, a jegypénztárnál a Liliomfit vigjátéknak árusítják. Ja, hogy a plakát miért olyan „modern” és szűkszavú? Hát azért, mert ilyen „korszerű” színházi világot élünk és ugyebár  manapság a néző  már nem kiváncsi arra,  hogy ki a hősszerelmes meg a jellemszínész, hanem főleg arra, hogy kik a szponzorok, meg a színház vezetői. És különben is,  a „rendező színháza” a trendi, ma már nem egy színész neve a vonzerő, hanem  a  művészeti meg a menedzser igazgató neve. Szerepeljenek ők a plakátokon. És tessék nekik elhinni, hogy az is  avitt dolog (legalábbis Váradon), hogy  a plakáton  feltüntetik az előadás időtartamát, no meg olyan mellékes dolgot hogy, hány szünettel játsszák az eredetileg 3 felvonásos Szigligeti darabot. Pedig lehet, hogy   az előadás   olyan izgi lesz, hogy a „pszichométert”  működésbe hozza, és a nézőnek sürgősen folyékony természetű szükségletei támadnak majd.

Az időszakos kiadvány. Erősen kiváncsi voltam arra is, hogy a művészeti igazgató és a darab rendezője meg a másik két együttes illetve társulatvezető  miként vélekedik, mit gondol azokról, akiknek   a kultúrterméket el akarják adni, illetve akinek  az „élvezetdíjából” élnek. Elolvastam hát a  Nagyváradi Szigligeti Színház időszakos kiadványát, az  Egyről a kettőre címűt ától-zéig, és megszámoltam ki hányszor és miként emleget minket, a nézőközönséget. Szabó K. István  önmagának, a Homo Ludens-nek  feltett öt kérdésre, spártai tömörséggel válaszol és utal a játszótársaknak vélt közönségre is. A Liliomfi rendezője már egy hangot sem ejt  rólunk, csak a színészről,  és főleg   a saját művészi  inditékait magyarázgatja.  A Táncegyüttes és a Liliput társulat vezetői, már számolnak velünk és egy két szóval utalnak arra is, hogy ránk is gondolnak. No de még szerencse, hogy a kiadvány ( A lapjaira széteső nyomdai termék) szerkesztői megtalálták és letöltötték a világhálón olvasható  Eugenio Barba  Négy néző című esszéjét és így tudhatjuk, hogy a világban a jeles színházi személyiségek   azért időnként a publikummal is foglalkoznak. Ezzel az időszakos kiadvánnyal nekem csak egy bajom van. Nem értem  az Egyről a kettőre címet. Mondja már meg valaki, hogy ez a 2011-2012-es  színházi évadot akarja sugallni, ami a magyar színház önállóságát hozta el. Vagy inkább azt a fejlődési iránt, ami most kezdődik el. De ez a kiadvány a műsorfüzeteket  is pótolja. Igaz, annak  túl drága.  - Szünet.

Alburnus

Megjelent a mai Reggeli Újságban