Ez egynek ítélete 2.

Döbbenten olvasom a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház honlapján a színház művészeti tanácsa egyik tagjának egy nézői kérdésre adott válaszát, ami arról tanúskodik, hogy az illető színművésznek fogalma sincs a színházi piár (Public Relations) legelementárisabb ismereteiről.   Fel sem tudom fogni azt, hogy az alábbi nézői kérdésre

„Czirják Árpád
2010 június 5

...olvasom az évadzárót... szép s jó dolog valós eredményeket felmutatni... engem viszont az is érdekelne, hogy a költségvetésének hány százalékát hozta vissza a társulat a saját helyi jegyeladásaiból...”

hogyan lehet ilyen, alább olvasható,  az egész közönséget  nagymértékben sértő választ adni.

„aszalosgéza
2010 június 7

Kedves Czirják úr ön a költségvetésének hány százalékát forditotta szinházjegy vásásrlásra? És ön szerint mennyibe kerül egy szinházjegy? És ön szerint hányan jönnének szinházba ha egy intézménynek az lenne a fő célja, hogy a jegyeladásból " hozza "vissza a költségvetését ? És egyáltalán miért kell hülyeségeket kérdezgetni...? “

Ez egynek ítélete

A TRANSZINDEX Hamlet deszka&vászon Fórumra írt jegyzetek

  

„Ez egynek ítélete...”

 A színházi szünetről

A topikcím folytatásával kezdem. Nem mintha valóban azt gondolnám, hogy az én ítéletem,  véleményem „...azt meg kell adnod, többet nyom egy egész színház másokénál” (Hamlet), de mégis leírom mindezt  azért, mert úgy gondolom, valakinek egyszer el kell mondania, miben keresendő a színházi előadások iránti érdeklődés folyamatos csökkenése és a nézőközönségnek a színháztól való lassú elidegenedése. Nyilván, erről lehet vitatkozni, lehet cáfolni, elvetni, lehet marhaságnak tartani. Mindenki a maga beállítottsága, felkészültsége, egyéni és társas tapasztalata szerint  fogja értelmezni, elvetni vagy elfogadni, amit az elkövetkezőkben írni fogok. Írom én  azzal a hittel, hogy  helyesen látom és értékelem színházi életünknek egyik vagy  másik szegmentumát.

Az első ilyen téma felvezető kérdése, hogy hová lett a színházi előadásokból a szünet? Egyre gyakrabban kérdezem ezt magamtól, valahányszor olyan előadásokról olvasok, amelyek másfél, két, sőt két és fél órát tartanak, de szünet nélkül. A fenti felvezető kérdés után újabb  kérdések egész sora ötlik fel bennem. Vajon  miért rendezték meg az előadást úgy, mint a hajdani kommunista pártgyűléseket, amelyek hasonló hosszúságúak voltak, szünet nélkül? És miért nem gondolnak az emberi figyelem alapsajátosságaira, arra, hogy az ember szándékosan, koncentráltan és  tartósan figyelni legfeljebb csak 20-30 percig tud. Ezután a figyelme törvényszerűen lankad, szétszóródik és minden más apró, külső vagy belső inger elterelheti, mert nem emelkedik ki egyetlen optimálisan serkentett góc sem az agykéregben. Ezt valahogy még a kiváló rendezők is megérzik és ilyenkor egyre intenzívebb ingerekhez nyúlnak, azért,  hogy a nézők központi idegrendszerében az előadásra beállított góc vigilenciáját fenntartsák. Mert egy idő után az akaratlagos figyelemre már semmiféle tudatosság nem  elég,  az érintett agysejtek kimerülnek és már nem tudják lefékezni a külső vagy belső zavaró ingereket. Beindul a nézőtéren a köhögő-kórus, az egymással való sugdolózás, esetleg a csokoládé vagy bonbonfogyasztás. A fáradtság unalmat, érdektelenséget, ásítozást szül. És ennél is szomorúbb, hogy a legzseniálisabb rendezői és színészi megoldásokra is közömbös marad a néző, hiszen a figyelem biztosítja annak szelektálását, amire fogékonyak vagyunk. Ha az előadás a nézőtől túlontúl hosszantartó és intenzív szellemi erőfeszítést igényel menthetetlenül ellankad a figyelme és valami hasonló jelenség következik be, mint amiről    Arisztotelész is ír a Nikomachosi etikában: „A színielőadások alkalmával a nyalánkságokat kedvelő emberek akkor engedik át magukat ennek a kedvtelésüknek, ha a színészek rosszul játszanak”. No jó, lehet, hogy a színészek elég jól játszanak, de két óra után az már nem érdekes, mert a hűséges színházlátogató is titokban az órájára pillant és alig várja, hogy az előadásnak vége legyen.

Keresve a szünet kiiktatásának rendezői meggondolásait, én a következő magyarázatokat találtam, amit itt - a teljesség  igénye nélkül - sorolok fel, remélve, hogy egyszer majd a rendezők közül valaki, vagy a rendezőket képző tanárok is szót ejtenek erről és elmondják érveiket, megcáfolva az én feltételezéseimet. Tehát a rendező azért építi (alkotja ???) meg az előadását szünetek beiktatása nélkül:

-         Mert nem ismeri  a nézői figyelem  fent említett pszicho-fiziológiai törvényszerűségeit.

-         Ismeri, de nem tartja fontosnak azokat, mert saját rendezői elképzeléseiről úgy gondolja, hogy azok olyannyira zseniálisak, hogy átlépnek minden ilyen szabályt vagy törvényszerűséget.

-         Mert képtelen a szöveget úgy elrendezni, hogy abban a drámai részek fokozatosan bonyolódva felvonásokra és köztük szünetekre tagolódjanak és ezáltal a nézőkben kialakuljon a kíváncsiság a szünetek utáni részekre is, amikor a néző szellemileg felfrissülve követné az előadást.

-         Mert a rendező fél, hogy a szünetben sokan otthagyják az előadást, hazamennek és kiürül a nézőtér.

-         Mert azt képzeli, hogy az önkéntelen figyelem fenntartható a meglepő, az erős, a szokatlan, és a folyton mozgó hang és  fényhatásokkal.

-         Mert nem gondolja át, hogy a drámairodalom nagyjai azért tagolták felvonásokra a műveiket, szinte mindig betartva a néző figyelmi teherbíró képességének -manapság már lemérhető - idejét, mert ösztönösen is érezték egy dráma felépítésének ez irányú követelményeit.

-         Mert az  abszurd, a posztdramatikus és a rendező színházának előadásaira csak  olyan edzett színházba járók mennek, akik mindent kibírnak.

-         Mert nem tartja a színházat a társasági és a kulturális élet színterének, ahol a szünetekben az emberek véleményt mondhatnak egymásnak a színházról, a rendezésről, az előadásról, és megoszthatják egymással a magánéletükkel kapcsolatos gondolataikat, gondjaikat is. Netán elolvassák a műsorfüzetet is.

A fenti gondolatokat nemcsak a kezdőkre vonatkoztatom, hanem mindazokra a rendezőkre, akik ezt  megteszik. Hívják őket akár  Andrei Serbannak, akinek a munkájára a Piatra  Neamţi-i indulása óta figyelek és nagyra becsülöm. De, akinek az Interferenciák Fesztiválon bemutatott előadását, a 2 óra 10 perc szünet nélküli Suttogások és sikolyok  címűt - ha Kolozsváron élnék - biztosan nem néztem volna meg,  mert az meghaladja a színházi „tűrőképességemet”. Ezért nem megyek el a váradi színház Mobil című Alexandru Colpacci rendezte előadására sem, bár az „csak” bő másfél óra, szünet nélkül.           

Végignéztem a minap több tucat színházi plakátot, régieket és újabbakat egyaránt. Azt vettem észre, hogy újabban szinte valamennyi plakátról hiányzanak olyan elemi információk, amelyek a játszott darab műfajára és  a játék időtartamára vonatkoznak. Jó, a drámai műfaj megjelölése kiment a divatból, hacsak nem nézőcsalogató musical. Lehet, hogy én maradi vagyok, amikor emlékeztetek arra, hogy a hajdani színházi plakátokon ott láttam „a kezdete  X órakor, vége Y órakor” megjelölést, hogy a nagyérdemű  tudja mikorra rendelje oda  a konflist. Érdekes, hogy egyedül az Interferenciák  fesztivál programján tüntették fel az előadások időtartamát. Én nem értem, hogy a mai  betervezett,  programozott létben miért gondolják a színháziak, hogy az előadás időtartama és a szünetek feltüntetése nem a színházi piár része.

Szünet!

Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál után

Hiányérzet

Több mint három hónapja  annak, hogy volt egy fesztivál Kolozsváron. Nagyjából beszámolt róla a média, meg a színház honlapja is. Bennem mégis él a hiányérzet az esemény médiavisszhangjával kapcsolatban. Bár  lehet, hogy túlzottak az elvárásaim. Nem tudom, létezik, hogy csak én  várom azt az összefoglaló, elemző, értékelő, a következtetéseket szintetizáló  írást, ami erről az Interferenciák Színházi Fesztiválról érdemben szól? Csak én lennék kíváncsi arra, hogy a látott előadások alapján a szakmai körökben milyen összkép bontakozik ki  a mai európai színházi törekvésekről? Vajon nem kéne tájékoztatni a fesztivál előadásait nem látó színházi szakmát és színházi közvéleményt mindarról, ami újdonság a játékban, rendezésben, színpadi nyelvben, a figurák megformálásában. Arról, ami korszerű  és   követhető, követendő. Arról, hogy merre tart az európai színház és ennek milyen hatása lehet a színház és néző viszonyára. S ha valaki úgy látta, hogy tart valamerre, akkor írni kell róla.

  Vajon miért nem írt efféléről mindmáig senki? Azért, mert nem érdekli a médiát és a közönséget ez  az ügy? Vagy azért, mert nem tartja fontosnak egyetlen színházi szakíró sem, hogy egy ilyen eseményről érdemben írjon? Vagy talán nem volt egyetlen olyan színházértő személyiség sem (a rendezőkre, dramaturgokra, színikritikusokra, színészekre gondolok),  aki minden előadásra meghívót kapott volna és így egységes képet tudna magában kialakítani a fesztiválról és a mai színházi irányzatokról? Vagy volt ilyen, de nem éri meg neki a fáradságot, hogy egy hosszabb szövegben mondja el véleményét, hiszen azt legfeljebb néhány ember  olvasná?  Vagy volt ilyen személyiség, de nem látja át a dolgokat és nem kíván véleményt nyilvánítani, mert bizonytalannak érzi saját értékítéletét a mértékadó színházi presztízs-személyiségek árnyékában.

Vagy csak én gondolom ezt a fesztivált olyan jelentősnek, hogy arról mély értelmű gondolatokat kéne megfogalmazni, egy olyan városban, ahol az  egyetemen színművészeti kar is létezik, teatrológia szakkal, ahol az ifjakat többen is képezik az újszerű és az eredeti meglátására és befogadására. Jó, ismerem én a cognitív disszonancia jelenségét, azt amikor az ember olyan helyzetbe kerül, hogy a környezetében lévő befolyásos és meghatározó személyiség véleményétől eltér a véleménye s ez feszültséget okoz benne. Lehet, hogy ilyen helyzetek is adódnak? És ez arra késztet egyeseket, hogy elhallgassák a véleményüket, mert annak kinyilvánítása pont olyan nagy belső és külső feszültséggel járna, mint az, hogy e környezet befolyására a saját véleményét megváltoztatni kényszerül. Vagy arra, hogy az eltérő véleményt hangoztató „forrást” leértékelje, ezzel csökkentve önnön feszültségét.

 Az is lehet, hogy a nyomtatott sajtó, a havi lapokban a hosszú átfutás miatt nem látott napvilágot mindmáig a várt tanulmány. Én várom, hátha a Színházi Világnapra  megjelenik.