A színikritikáról II.
A Szigligeti Színház honlapjának vendégkönyvében megjelent egy beírás, amelynek elkövetője nehezményezi, hogy az egyik helyi lap megengedi, hogy „olyanok írjanak a színházról, akik nem értenek hozzá”. Ahogyan azt már említettem, ezt a minősítést a múltban és ma is minden színházról szót ejtő megkapta már. Ezért nézzük meg, mit is jelent ma a színházi hozzáértés és ki lenne kompetens a színházi kritika írására? Azok a régi szép idők, amikor a színház és az irodalom kéz a kézben haladtak, visszavonhatatlanul elmúltak. Ma már a színház oly mértékben függetlenítette magát az irodalomtól, hogy drámai alkotás legfeljebb csak kerete lehet egy színházi előadásnak, amiből a rendező azt vesz ki, amit akar és azt gyömöszöl bele, amit az ő „sajátos és mindig eredeti” koncepciója diktál. A hajdani színdarabelemző és irodalmi fogantatású színikritikáknak mára befelegzett, mert ma a rendező színházában (!) egyedül ő az úr, az ő elképzeléseire kell odafigyelni. A 20. század végére a színházművészet keretén belül kialakult a színháztudomány, aminek szerteágazó szakterületei vannak, így a színháztörténet, a színházesztétika, a színművészet elmélete és gyakorlata, a rendezés tana és gyakorlata, a színházszemiotika, a dramaturgia, a színház- és színpadformák elemzése, a színházi szociológia. Ezek a tudományos ismeretek a művészeti egyetemeken csak külön szakirányú képzéssel (először a 3 éves alapképzésben maj a két éves magiszterin) sajátithatók el. Ez a nagyfokú szakosodás persze nem jelenti azt, hogy a színpadi művészetek szakirányán végzettek éppen olyan jól mozognak majd a teatrológia területén is, mint a színpadon, vagy a rendezés művészete szakirányt elvégzők a látványtervezésben is járatosok lesznek, hogy az audióvizuális kommunikáció-multimédia és a drámaírás szakról most ne is beszéljek.Mert a hajdani színházi sokoldalúság kiveszőben van, amit megtanul a színész, azt nem tudja a rendező és amit a dramaturg tud azt nem tudja a látványtervező. Különösen így van ez ma, amikor már nem csak egyetlen színházforma van, aminek az ismerete egy életreszóló gyakorlati tájékozódást jelentett valamikor. Ha csak a domináns színpadi nyelvet vagy , ahogy a „színháztudósok” mondják „színpadi jelrendszert” vesszük alapul, akkor is beszélhetünk már szószínházról, látványszínházról, mozgásszínházról, táncszínházról. De ha most továbbra is osztályozni akarnám a színházi formákat és a domináns színházi stílust tartanám szem előtt, akkor szólhatnék a realista, az epikus, az abszurd meg a posztdramatikus színházról is, meg arról a százféle egyéb színházelnevezésről. amivel a teatristák a saját produkciójukat illetik. Hogy ki az ma Nagyváradon, de mondhatnám egész Erdélyt is, aki mindezen színházi irányzatok közt biztosan el tud igazodni, és mérték tartó színházi kritikát tud írni, azt nem tudom. Ugyanis időnként még a színikritikát író színházesztéták is ellentmondásba keverednek egymással, és néha önmagukkal is, mert ma már nincs meg az a biztos értékrend, ami egy előadás értékmérője lehetne. A rendezők, színészek és dramaturgok színházi hozzáértése igencsak egyoldalú és kimerül a saját képzettségi szintükön, vagyis a részek ismeretében. Magam úgy ötven éve foglalkozom színházzal, jónéhány előadást láttam életemben és megszámlálhatatlan színházi könyvet és kritikát olvastam és olvasok ma is, de a modernnek és jónak kikiáltott elődásokat nem mindíg tudom elfogadni. A minap is megdöbbenéssel olvastam az egyik „neves színházesztétának” a kijelentését, hogy: ”Van átok is, amivel az erdélyi színháznak ma is állandóan szembe kell néznie: a szószínházi örökség, amely azért visszahúzó erő, mert nem tud a kortárs, erősebben vizuális művészet nyelvéhez és a kortárs problémákhoz közel kerülni.” Ha én jól értem ezt, a színházesztéta itt azt a realista színházat, azt a színházi stílust nevezi „visszahúzó erőnek” és „átkos örökségnek”, amin a huszadik század erdélyi színházbajáró nemzedékei felnőttek. Én most is azt hiszem, hogy a lét nagy problémáit nem lehet csak metafórákban és szimbólikus, vizuális meg mozgásos jelrendszerekkel híven és élménykeltően visszaadani. Én primitív dolognak tartom, ha egy mozgásszínházi produkcióban a szerepszerinti uralkodót „lájkolják”, mint én a Facebookon valakinek a nekem tetsző bejegyzését. A teatristák örülhetnek, hogy a napilapoknál még van valaki, aki színikritika írására adja a fejét, aki műveltsége színházi ismeretei és ízlése szerint vállalkozik a krónikás szerepére és elmondja a közönségnek milyennek látta ő az előadást. Azt egyetlen napilap színházi kritikusától sem lehet elvárni, hogy Patrice Pavis előadáselemzésének színtjén írjon a publikumnak, mert ha (mondjuk) - hozzá hasonlóan -, a fizikából ismert vektorelmélettel elemezné a színházi folyamatokat, akkor az újságolvasók megköveznék. A nagynevű színikritikusok és a „tudományos színháztudósok” csak akkor jönnek majd Váradra, ha itt nagy előadások lesznek és megéri nekik, hogy erről azokban a kis példányszámú színháztudományi folyóiratokban írjanak bölcselmeket, amelyekben a lábjegyzetek is fél oldalasak és százszámra röpködnek bennük az antropológia, a cognitio, az analitikus szemiótika és a hermeneutika szakkifejezései, amit legfeljebb egy szűk színháztudományi elit-réteg ért meg. Ebbe a rétegbe pillanatnyilag nem tartoznak a gyakorló színházi emberek, sem a színészek, sem a rendezők. De ha gondolják a teatristák, hogy a magamfajta „műkedvelő színikritikusok” írásai az ő színtjükhöz túlzottan alacsonyak, arra biztatom őket, hogy lássanak hozzá és mint a színház „igazi szakértői” írjanak ők színházi kritikákat. Mondják el a rendezésre, a kollegák szerepformálására és a látványtervekre vonatkozó építő megjegyzéseiket. Biztosítom őket, hogy egyetlen váradi napilap sem fog elzárkoszni az írások közlésétől.
Alburnus
Megjelent a mai Reggeli Újságban
