A Nagyvárad Táncegyüttes előadása

A Nagyvárad Táncegyüttes előadása

„…a megismeréstől a fölismerésig…”

Szilágyi Domokos

Érdeklődéssel vártam a Nagyvárad Táncegyüttesnek a Bartók Béla születésének 130. évfordulójára készített előadását. Sokáig töprengettem azon, hogy elmondjam-e a kritikus véleményemet az előadásról, vagy hagyjam szó nélkül mindazt, amit én hibának vélek, s aminek a jövőben elkerülését hasznosnak gondolok. Végül is úgy döntöttem, hogy ennek a fiatal kulturális intézménynek a produkcióját részletesen elemzem, bizonyítva ezzel, hogy a produkciójukat komolyan veszem és fenntartásaim ellenére is értékelem. Igen, értékelem, mert az visszahozhatja Nagyváradra a népművészet valódi értékeit és felmutathat a magyar népi kultúrából olyant, ami ebben az elrockosodott világában, már kihalóban van. Mert ha megfigyeli az olvasó a magyar televíziók műsorát, és azt összehasonlítja az RTV műsoraival, azt látja, hogy míg a román tévékben jól, rosszul, de jelen van a népi kultúra, a folklór, addig a magyarországi televíziókban a népművészetet szinte teljesen mellőzik, mintha az már nem is létezne. Mert azt a félórás vasárnap déli Élő népzene című műsort a Duna tv-ben, afféle „na ezt is letudtuk”-nak lehet tartani. Pedig ha van valami, ami a magyarság lelki tartását erősíti, az a népművészet, a népi kultúra ápolása és a benne tárgyiasult szellemi és morális értékek felmutatása. E szép és nemes feladatra vállalkozott városunk legfiatalabb magyar kulturális intézménye. Úgy vélem, munkáját és a saját útját kereső megnyilatkozásait fontos figyelemmel kísérni, és időnként alaposan kielemezni és értékelni.

A két legutóbbi előadás, Az ember tragédiája és a Bartók Amerikából című produkciók alapján mondhatjuk, hogy ez az együttes még az útkeresés állapotában van. Abban a szakaszban, amelyben keresi azt az arculatot (divatos szóval, imidzst) és azt a sajátos színházi formanyelvet, amivel művészi szinten képes közvetíteni a népművészeti értékeket és ami megkülönbözteti őket a tradicionális színháztól és a többi erdélyi néptánc együttestől. Úgy tűnik, olyan utat keresnek, ami alkalmas lenne arra, hogy ebben a sokszínű a színházi világban, a lírát, a drámát és az epikát  a néptánccal harmonikus egységbe ötvözzék és „lírai táncszínházként” felmutassák. Ezért tartom fontosnak, hogy figyeljünk munkájukra és mellőzve a „fogjunk össze és vigyétek” demagóg szólamát, időnként a nyomtatott vagy az elektronikus média, részletekbe menő elemzéssel mondjon véleményt az előadásokról, értékelve az elfogadhatót és elvetve a rosszat, a hibásat  és a talmit.

A cím

 „Hova vetemedtél/Hova vetemedtél”kérdezem a költővel a „néptánc előadás” címét olvasva. Ugyanis felfoghatatlan számomra az, hogy miért változtatták meg Szilágyi Domokos versének címét. Ez a monumentális vers a zeneszerző egykori életállomását és az Amerikában megélt életérzéseit, fogalmazza meg mély értelmű, balladisztikus és a drámai mozzanatokat sem mellőző gondolatokkal. Ezt a költői szándékot az Amerikában cím tökéletesen fedi.   Ezt a címet Bartók Amerikából-ra cserélni egyet jelent a vers félremagyarázásával. A megváltoztatott cím már egészen mást sugall. Azt, hogy egy Amerikából való Bartókról látunk majd valamit. Ez a változtatás még akkor is rossz, ha a kiötlője az Amerikából hazagondoló zeneszerzőre kívánt utalni. Mert arról sokkal pontosabban szólnak a vers első sorai (Milyen széles az Óceán/ annak, ki hazagondol-). Ez a fantáziátlan, idétlen és etikátlan címváltoztatás sokunknak teljesen elfogadhatatlan, mert nem illik a zeneszerzőhöz. Még kevésbé a költőhöz és a vershez. De a néptánc előadáshoz sem.

A librettó

A kis műsorfüzetben, vagy inkább műsorlapon azt írja valaki (nem lehet tudni kinek a szövege), hogy „Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című verse szolgál az előadás alapjául, ez adja meg hármas tagoltságát is.” Ez a mondat arra enged következtetni, hogy egységes dramaturgiai koncepcióval találkozunk majd az előadáson, amit az alkotók mindhárom részen végigvisznek. Ahogy tette ezt a költő,  elindulva az amerikai lét embert is elgépiesítő, agyontervezett világától,  végigjárva az alkotás  és a megélhetés küzdelmes utjait   és  eljutva az újraköltött világig. Ezt a dramaturgiai utat az előadás alkotói elkerülték, hiába a beígért hármas tagolást, ami - a néprajzi tájegységeket jelöli és folklór-földrajzi szabályok szerint keletről nyugtra halad. De  ezt  nem következetesen teszi, mert az első „A múlt kísértése” résznél  a tájegységet jelöli, a második, „Az alkotó ember” résznél viszont már Jobbágytelke neve szerepel, ami nem néprajzi tájegység, hanem azon belül egy kis falu, ahol nyaranként a népzenei és néptánc-táborban az előadás rendező-koreográfusa táncot oktat. Azt nem tudtam kideríteni, hogy László Csaba önmagának kívánt reklámot csinálni, amikor az előadás második részét „az alkotó ember” megnyilatkozásaként fogalmazta meg. És azt sem tudom milyen  kapcsolatot  lát ő a főleg szalmafonásáról híres Jobbágytelke és a Fából faragott királyfi témája között. Ez ugyanis nem egy folklór fogantatású Bartók táncjáték, hanem a Balázs Béla librettójára írt zenemű.  Az előadás harmadik részéről azt írja a kis ismertető, hogy abban „a jelen megoldása” tárul elénk: „táncház a kalotaszegi magyar és a bihari román gyűjtésekből”. Hogy a Szilágyi Domokos vers miként tagolja erre a három részre az előadást, az egy rejtély. Mert ebből nem derül ki az, hogy milyen meggondolások alapján válogattak a néprajzi anyagból az előadás alkotói. Igaz, a közönség amúgy sem kíváncsi arra, hogy mi a tartalom és a látvány forrása. Sokkal nagyobb hiba az, hogy a néptánc előadás dramaturgiailag átgondolatlan és széteső, hiányzik az egységes koncepció. A magyar népballadák képi világát és tragikus motívumait  tánc-klippekké degradálja a rendező és teljesen mellőzi a Szilágyi Domokos vers egyetemes érvényű költői üzenetét, de a versnek a népköltészettől ihletett és azzal egybehangzó részei is elsikkadnak. Mert attól, hogy időnként  Bartók kézíratokat vetítenek a közönségnek, a bartóki szellem még nem lesz jelen egy elődáson. Elmarad, mint itt is a „tudatos, ésszerű varázs„

Az előadásra készülődve, azt vártam, reméltem, hogy annak a vezérmotívumát az alkotók Bartók Bélának a Biharban gyűjtött és általa lefordított román Vadászkolinda képezi majd. Elvégre a zeneszerző születésének évfordulójára készült az előadás. Arra gondoltam, hogy ennek a drámai indíttatású és tragikus felhangokkal teljes népballadának a szövegét és  az abban elmondott eseményeket az alkotók majd drámai egésszé montírozzák a Szilágyi Domokos verssel és Juhász Ferencnek A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában című, a zeneszerző halálának tizedik évfordulójára írt, máig aktuális  versével. Reméltem, hogy ez a három vers adja majd az egész előadásnak a fő vonulatát, hogy erre építik majd a táncjátékot. Hiszen a Vadászkolindában a fiúkat hazahívó apa szavait („Édes szeretteim,/ kedves gyermekeim,/ gyertek, gyertek haza,/ gyertek vélem haza, /jó anyátok vár már!”...)  megerősíthette volna a Juhász Ferenc versben az anya könyörgése („Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,/én hívlak, a te édes-öblöd,/gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,/én hívlak, a te hűs forrásod,”…), hogy ezek mellett helyet kapjanak a Bartók Amerikában című vers  népi és a zeneszerzőre is utaló motívumai.(„Hova vetemedtél/ hova vetemedtél/ szivárvány havasról/ szivárvány havasról/tűzre te vettettél/ hamuvá vedlettél”…) Csalódtam, mert nem csak erre nem gondoltak, de a Szilágyi Domokos verset is képtelenek voltak az előadás alkotói a táncokkal és az előadás évfordulós  alkalmával összhangba hozni. De még a Vadászkolinda szállóigévé vált, és a bartóki  eszmeiséget ma is töretlenül hírdető befejező sorokat  sem tartották említésre vagy eltáncolásra méltónak („… a karcsú testünk/ gúnyában nem járhat,/ csak járhat az lombok közt,/ a lábuk nem lép/ tűzhely hamujába,/ csak a puha avarba;/ a szájuk többé/ nem iszik pohárból,/ csak tiszta forrásból”.). E három vers egymással harmonikus egységbe szerkesztve a Nagyvárad Táncegyüttesnek kiváló lehetőséget adott volna arra, hogy a néptánc együttesek sorából a „lírai táncszínház” profilteremtő előadásával kitűnjék.  Ugyanis e három lírai alkotással és a hozzájuk jól illő néptáncokkal, népdalokkal és népzenével sikeresen lehetett volna megalkotni egy olyan balladisztikus előadást, amely a helyi sikeren túl egyediségével és eredetiségével országos hírnevet hozott volna.

Az előadás

Ha nagyon röviden akarnám jellemezni az előadást, akkor azt kell mondanom, hogy az nem emelkedett felül a falusi táncházak színvonalán, sem koncepcióban, sem a színpadi megvalósításban. Bővebben kifejtve arra utalok, hogy (a műsorlap tanúsága szerint) a rendező eltáncoltat nyolc vagy tíz magyar népballadát, anélkül, hogy a legcsekélyebb szöveggel utalna arra, hogy amit látunk, az milyen tragikus eseményről, történetről  szól. Aligha lehet elvárni a mai közönségtől, hogy olyan szinten ismerje ezeknek a balladáknak a szövegét, ahogyan az   hajdan a falvak népének köztudatában élt. De azt sem, hogy az előadás után a néző majd elolvassa  Ortutay, Kallós, vagy Faragó  szerkesztette balladás könyveket, hogy megismerkedjék pl. a Fehér László népballadának a  tizenvalahány erdélyi és magyarországi változatával, és azokból megtudja, mit is akartak neki eltáncolni. A szövegtől teljesen megfosztott népballada  éppen arról a lényeges  vonásról mond le, hogy a balladákra ”jellemző a szinkretizmus, vagyis egy műfajon belül több művészet színtézise”, ahogy ezt Faragó József megfogalmazta. Sajnos, ezt a rendező és munkatársa figyelmen kívül hagyta, azt gondolván, hogy csak tánccal és kezdetleges pantomimmel közvetíteni tudják azokat a tragikus eseményeket, amit valójában csak szóval és csak fogalmi síkon lehet tolmácsolni. A balladák tragikus eseményeit nem lehet  zászlószerűen belógatott illusztrációkkal, képekkel ábrázolni és szövegként csak táncszókat és csujogtatásokat hallatni. A Szilágyi Domokos verset is képtelenek voltak úgy beilleszteni az előadásba, hogy abból legalább a balladákra utaló részletek egységet alkossanak a táncjátékkal. Pedig egy kis odafigyeléssel rájöhettek volna, hogy a Bartók Amerikában című versnek egyes részeit (például  „Marinka, Margitka,/  hamvasság hamvvedre,/ ajkadból rózsa nő,/ rög tapos kezedre,/ jó Ráduj Péternek/szeme-szép-menyecske, / Marinka, Margitka, /hamvasság hamvvedre.”…) a tánckar is mondhatná  vagy énekelhetné. Közelebb hozva ez által a tánchoz a Bartóki szellemet. Ennél nagyobb hiba az, hogy a verset félreértelmezte a rendező. Ez kiderült, akkor, amikor a versmondó színész ehhez a mottóként szereplő bibliai idézethez ér:  "Gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák lábaikkal, és fordulván, meg ne szaggassanak titeket" (Máté: 7 : 6)”. Az már egyenesen groteszk volt, hogy ezt a rendező a templomi prédikációk napi igéjének tekintette és a költő „hiányosságát” kiegészítve(!) egy   prédikácós szöveget illesztett  hozzá, nem ismerve fel, hogy az igével  a  költő a gyémánt ékszeres, amerikai közönségre  utal. Így aztán aligha lett érthető a költészetben és a bartóki zenében (Concerto 4. rész) járatlan néző számára a zeneszerző amerikai létének költői megfogalmazása:„gyémántbolygók keringenek,/csiribirivalcer / - pucér füleknek szól,/ veszett ez a hangszer!”.  A vers, ami vitte volna az előadást, teljesen esetlegesen, a döntően fontos részek kiemelése nélkül hangzott el, ezért elmaradt a „tudatos, észszerű varázs”.

Schneider N. Antal

Szinházi levél (17.)

„A többi, néma csend”

Ezek Hamlet utolsó szavai. Utána már zárójelben csak ennyi: (meghal). Teátrális a cím, tudom. Igen, meghal, mint ez a levélsorozat, amit hónapokkal ezelőtt azért kezdtem írni, mert így akartam részt vállalni, abban a közösségben, ami Összefogás az önálló Nagyváradi Magyar Színház-ért néven szerveződött a facebookon. Mint a közügyek iránt érdeklődő és a színház ügyét a szívén viselő ember, gondoltam az összefogás szót megtoldom a „minőségi”-vel és ilyen igénnyel írom a leveleimet. Talán egy fél éve szóvá tettem, hogy Váradon a színháznak nincsenek „örökös tagjai”.  Felhívott Varga Vilmos és közölte, hogy tévedtem, mert ő, Gulácsi  és még egy páran, azzá lettek nyilvánítva  a színház megalakulásnak 100. évfordulóján. No de ezt honnan lehet tudni, kérdeztem tőle. Mert én hiába írom itt „hazafias munkában” a leveleket, ha a színház erre illetékes és ezért fizetett személyzete mindmáig nem tartotta fontosnak azt, hogy a szatmári és a kolozsvári színházakhoz hasonlóan a saját honlapján a színház még élő vagy már jobblétre szenderült, nagy öregjeinek emléket állítson. Mint ahogy azt sem tartották fontosnak, hogy feltüntessék a színház honlapján Kelemen Istvánnak és Nagy Bélának  az utóbbi 20 évben  kiváló szakmai szinten megírt könyveit. Pedig ez épp úgy hozzá tartozna a korszerű színházi PR tevékenységhez, mint az internetes jegyrendelés. Igaz, megígértem volt egy színházi levelemben, hogy a színészképzésről is írok majd, de miután  végigolvastam egy két ilyen témájú mesteri és doktori dolgozatot, arra jöttem rá, hogy értelmetlen egy napilapban arról szólni, hogy a színészképzésben eltúlozzák az  improvizációt, az intuició és a kreativitás róvására. Ez a téma is halott, akár a többi előre megtervezett. Nem veszem el a teatrológusok kenyerét. Hogy időnként a leveleim álcázott színikritikák voltak? Hát az igaz! De végül is az hogy nézett volna ki, ha a színházi leveleimben valahogy úgy szóltam volna egy előadásról, rendezésről, ahogy annak idején  Major Tamás  válaszolt egy ifjú színésznek a milyen voltam kérdésre. Nagyon jó voltál fiam: csak ahol te leültél, én ott felállnék, ahol te megszólaltál, én ott hallgatnék, és ahol te beléptél, én ott be sem jönnék.

Alburnus

Megjelent a Reggeli Újság mai számában

Szinházi levél (16.)

Színdarabok és szerepek egykoron

Azért ne gondoljuk azt, hogy hajdanában, az egy évadban 157 alkalommal színpadra lépő „színész” főleg csak a korszak gyenge kis fércműveiben játszott. Persze, a  legtöbb ilyen színházi tákolmány volt. De ezek egyetlen előadás után eltűntek a süllyesztőben és csak ritkán értek meg két  előadást. Az előző leveleimben emlegetett ismeretlen színész évkönyvének feljegyzéseiből számomra az is kiderült, hogy azokban az  időkben - egy év alatt- a vidéki társulatoknál hány és milyen  klasszikus darabot játszottak.  Ez a három társulatnál is fellépő  színész igazán nem panaszkodhatott, hogy csak giccses darabokban szerepelt,  mert  az 1895. évben az egyik társulatnál eljátszotta, Rómeót, majd a másik társulatnál Párist. És  játszotta a Hamletben Laertes szerepét  is. A télen Temesváron állomásozó Krecsányi társulatánál Szophoklész  Élektra című tragédiájában Oresztész szerepét alakította, olyan  Élektra mellett, mint Jászai Mari. És ugyancsak Jászai Mari partnere volt Mortimerként  F. Schiller Stuart Mária című darabjában. A magyar klasszikusok sem voltak idegenek ettől a színésztől, hiszen, az csak természetes, hogy a 86 játszott darab közt ott találtam a Bánk bánt és Az ember tragédiáját. Katona József művében Ottóként lépett színre,  Madách művében négy szerepet is játszott. Az akkoriban és az óta is sikerrel előadott Brandon Thomas darabban, a Charlie nénjében    a címszerepet játszotta. És akkor itt kanyarodjunk el egy kicsit és nézzük meg, hogy azokban az években, amikor bérletrendszer még nem volt, mit kedvelt a közönség, mit játszhattak el többször is,  nem csak egyetlen alkalommal. A Charlei nénje kétségkivül nagy siker volt, mert egymás után 4  alkalommal játszották. Sardou: Szókimondó asszonysága divatos darab volt, mert a bejegyzések tanúsága szerint Neiperg szerepét mindhárom társultnál játszotta összesen 11 alkalommal.   Érdekes, hogy G. Hauptmann:  A takácsok című darabja 11 előadást ért meg és éppen az augusztusi hónapban, ami  arra utal, hogy a nyári hőség nem tántorította el a közönséget  az ilyen „munkásmozgalmi” darabtól sem. Mint érdekességet jegyzem meg, hogy az akkori államhatalom ezt a Hauptmann darabot nem nézte jó szemmel, mert a hatóságok betiltottak! Ugyancsak az augusztusi - a mai időkben színházmentes - hónapban 13 alkalommal ment, Adolphe d’Ennery: A gyermekrablónő című darabja. Az operett sem volt idegen a  korszak színházi világától, hiszen az éves felsorolásban olyan klasszikus operettet találtam, mint Offenbach Varázsfátyola, ami hét előadást ért meg.

Kíváncsi voltam hány tagja volt akkoriban az Országos Magyar Színészegyesületnek.  Ez az egyesület valószínűleg afféle érdekvédelmi, szakszervezeti szervezet volt, ahol számon tartották a pályatársakat, s ha kellett azoknak átmenetileg segélyt is adtak.  A naptár hosszú névsorát végigszámolva megtudtam, hogy az Országos Színészegyesületnek  2185 tagja   volt.  Ebből 1062 volt  a „működő” , vagyis  szerződéses tag.  A nyugdíjazottak száma  mindössze 27. Pályaelhagyó,  kilépett összesen 201 színész és 9 tagot  zártak ki. Meglepően nagy a kereszttel jelölt „elhaltak” száma: 218. Viszonylag magas a szerződés nélküli, nem „működő”, munkanélküli színészek száma is 668. Igaz, nem tudom milyen periódusra vonatkozik az adat, a Színészegyesület megalakulása óta haltak meg ennyien vagy  az előző 1894. évben.

 Nem tudom, ma hol tartják számon ilyen alaposan  a színészeket, azt hiszem sehol. És még  két érdekesség: az egyik, hogy a „működő” színészek közül mindössze 6 (hat) színész játszott egy évben három társulatnál is. A másik érdekesség, hogy az egész naptárban egyetlen egyszer sem írták le azt a szót, hogy színművész, pedig nemcsak csepűrágók voltak, hanem olyan nevek is, mint Jászai Mari, Szentgyörgyi István, E. Kovács Gyula.

Alburnus

 A Reggeli Újságnak írt változat

Szinházi levél (15.)

Egy hajdani Liliomfi és az egykor komédiások

A címben szereplő komédiás szót, kérem, ne tekitse a nyájas olvasó sértésnek, hiszen az sokkal inkább a nagyrabecsülés jele azok iránt, akik hajdanában a romantikus színházi világban Thália papjai, igazi vándorszinészek voltak és elképesztő munkával, emlékezettel és energiával művelték ezt a szép hivatást. A minap említett 1895-ös szinészévkönyvben olvastam, hogy annak  tulajdonosa egyetlen naptári évben három társulatnál, vagyis ahogy akkoriban mondták,  három „direkció”  alatt  játszott. Az első truppban áprilisig 39 darabban 40 szerepet alakított, köztük a Liliomfit is. Aztán átszerződött Makó direkciójához, ahol csak   két hónapig volt, de mégis 15 darabban játszott ( pl. a Hamletben Laertest). Innen a nyári szünet után Krecsányi  Ignác direkciójához  szerződött, ahol decemberig 32 darabban 35 szerepet formált. Például Madách Imre Az ember tragédiája című művében négy szerepben láthatta a közönség.  A színész naptári feljegyzéseinek tanúsága szerint egyetlen évadban 157 alkalommal lépett fel  és 86 darabban 90(!) szerepet játszott. Ez  manpság egy egész színészi pálya szerepvilágát jelentené, de mindenképpen elgondolkoztató adatok egy mai színházi embernek, amikor a színházakban sokszor hetekig műsorszünet van. Száz évvel ezelőtt az akkori Magyarország területén, a fővárosi és a kolozsvári államilag fenntartott állandó  színházakat is beleértve több mint 40 színtársulat játszott színházat. A vidéki truppok száma 1895-ben  38 színtársulat volt. Hogy hánynak volt Erdélyben a „Téli állomása”, ami  arról tanúskodik, hogy az adott városban létezett fűthető, színi előadásra is alkalmas  terem? E  helyeken a társulat  hosszabb ideig megmaradhatott és ez állandó közönséget is jelentett, ami a truppot eltartotta. Csak úgy ámulok, amikor azt olvasom, hogy Deák Péter színtársulatának  téli állomása Szamosújvár és Deés volt. Fekete Miksa színtársulata pedig télen Hátszegen, Brádon és Szász-Sebesen tanyázott. De azon még jobban csodálkozom, hogy Pancsován, Lugoson, Erdődön és Oravicán is voltak télen magyar színházi előadások és egy-egy társulatnak ott volt a téli állomása. Vajon ezeken a helyeken van-e még, no nem színház, hanem magyar iskola? De sorolhatnám tovább azokat a helyeket, ahol a nagyérdeműnek télen is  magyar színházi élményben volt része. Így említhetném Brassót, Vajdahunyadot, Temesvárt Aradot. No és nekünk, itt a Körösparton ki csinált színnházat? Nagyváradot abban az évben egyetlen társulat sem találta téli állomásra  alkalmasnak, hiszen akkor még csak a fából épített fűthetetlen nyári színkör létezett. De nehogy már azt gondoljuk, hogy ezek a társulatok olyan kicsi pár színészből összszedett népség volt. A 19. század végének szatmári közönsége például  Makó Lajos színtársulatában 18 színésznőt és 20 férfiszínészt láthatott  és a társulatnak volt  egy 13 tagú zenekara is. Elcsodálkozhatunk azon, hogy Mezei Béla színtársulata Székely-Udvarhelyt választotta téli állomásának. Abban a társulatban 15 nő és 15 férfi színész volt.  A mai székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulatnál ma ennek csak  a  fele, összesen 15 színész van.

Alburnus