Szophoklész: Élektra című előadásunk 1972-ben

Élektra siratja Oresztészt. (Élektra szerepében Németh Katalin)

"Te legdrágább Oresztészemből megmaradt

emlék! Milyen más volt az én reményem is,

midőn elküldtelek, mint most, hogy visszatérsz,

mert most karomban semmivé váltan heversz,

s milyen tündöklő voltál, hogy útra küldtelek!

a gyilkosoktól két kezemmel lopva el:

hisz akkor aznap és itt haltál volna meg,

s apád sírjából kaptál volna részt te is.

S most csúf halállal pusztultál el:

hazádtól s tőlem, messze földön száműzött:

és én szegény, gyöngéd kezemmel testedet

nem moshattam meg, és emésztő láng közül,

miként illik, nem szedhettem fel hamvadat:

idegen kezek gondoskodtak rólad, szegény,

s most csöpp edényben csöpp halomként érkezel.

Ó, jaj nekem, hiába volt az ápolás,

amellyel rólad gondoskodtam szüntelen

és édes fáradsággal: mert hiszen

anyádnak oly kedves nem voltál, mint nekem.

És senki más házunkban nem dajkált, csak én,

a nővéred, s engem hívott minden szavad.

És most mindennek vége lett ez egy napon,

minden meghalt veled. Miként a vad vihar,

mindent magaddal hurcoltál. Elment apánk,

meghaltam én is veled, s te holt vagy, nem vagy itt;

nevetnek ellenségeink, tombol, vigad

anyánk, a szörnyeteg, ki ellen bosszúval

kívántál jönni egykor, mint azt énnekem

titokban sokszor hírüladtad. S most a te

s az  én balsorsom elrabolta tervedet,

mert édes termeted  helyett a hamvadat

ereszti hozzám és erőtlen árnyadat..

Ó, jaj, jaj!

Ó, nyomorult test. Jaj, jaj!

Jaj, szörnyű utadra küldött

Édes fivérem, hogy megöltél engem is!

Megöltél engem is testvérem, édesem.

Fogadj hát új lakodba engem: semmivé

Lettem, fogadj a semmiségbe, hogy veled

Lehessek ott lenn. Hisz még fönn jártál, veled

osztoztam én mindenben: és most vágyam az,

hogy mint halottnak, sírodban részem legyen.

Mert jól tudom, hogy holtaknak nincs bánatuk."

 1987-ben, Ceausescu utolsó Nagyváradi látogatása előtt a  Körösvidéki Múzeum lapidáriumából a kőtöredékeket  (ezek egy része a várbeli ásatásokból  származott!) a Székesegyház kertjébe, a nyugati szárny  kerítése mellé vitték,  „gótikus boltívek” címen, ahol azokat tovább törték. Ezek a képek 1990-ben készültek és az akkori állapotokat tükrözik.

Kaddis Dauer T. Andrásért

A zsidó liturgia szerint kaddis imát mondanak a gyászolók a Fennvalónak az elhalálozottak lelki üdvéért és azért, hogy a halál ellenére is hitükben megerősödjenek. Megrendítő hír jött  Izraelből,  Ashkelon városából. Elhunyt igaz barátunk, Dauer T. András a Nagyváradi Állami Színház egykori igazgatója, majd később tanárkollegánk. Elment közülünk egy magyar kultúrájú, nagyműveltségű, Váradot kimondhatatlanul szerető ember. Igen, közülünk ment el, még akkor is, ha már több mint húsz éve Izraelben  élő gyermekeihez költözött. De  a szíve és a lelke mindig váradi maradt és egész évben arra az egy hónapra várt, amikor újra ennek a városnak a levegőjét szívhatja.   Mert minden évben hazalátogatott. Amikor itthon volt és erejéből tellett, meglátogatta a régi ismerősöket, színészeket, hajdani kollegákat. És mindig mindenkinek hozott valami kedves kis csekélységet, amivel nemcsak a saját kulturáltságát bizonyította, hanem a másik ember hitének ismeretét is. Nekünk, keresztényeknek, hol egy a szentháromságot ábrázoló Rubjlov  ikon másolatát, hol három kis üvegcsében szent földet, olajat az olajfák hegyéről és vizet a Jordán folyóból hozott. Máskor feszületet. Bámulatos volt szellemi frissessége és tájékozottsága a világ és a kultúra dolgaiban. Két évvel ezelőtt már kilencven évesen megkérdezte tőlünk: „Nincs Skypotok? hogy tudtok ilyen maradiak lenni?”. Igen, a világ minden új dolga iránti nyitottság jellemezte Dauer Bandit. S ezt a nyitottságot és a váradi közönség igényeit érvényesítette színházigazgatóként is. Abban a sötét korban, a proletkultos darabok után a Csárdáskirálynő színrevitelével a régi váradi polgárságnak kedvezett és színvonalában, néző és előadás számban mindmáig utolérhetetlen előadást produkált. Nem tudom a kaddis szövegét, s ezért a költő szavait hívom, hogy tolmácsolja mindazt, amit érzek és gondolok: Bandi bátyám, ott fenn, az égi színházban  „Ölelje át az Úr a lelkedet.”

Schneider N. Antal

  

A politikusok és a magyar oktatás ügye

Egyetértek Markó Bélával abban, hogy „rossz véleménye van a romániai, a magyarországi és általában a térségbeli politikusokról és politikumról”. Az egyetértésem teljes, ha az RMDSZ oktatáspolitikai stratégiáját nézem. Azaz nézném, ha lenne ilyen és nem csak a „Ne hagyjátok a templomot s az iskolát” ismételgető, politikai jelmondattá süllyesztett poétikai szöveg szólna. Mert csak ez van. De nincs a helyi, a megyei, de az országos döntéshozó pozíciókban   sem  a magyar oktatásügyet alapjaiban és napi gondjaiban  ismerő,  hiteles  és felkészült személyiség. Olyan, aki ezért az ügyért tenni is kész.  És itt elsősorban az elemi oktatásra gondolok, ami központi helyet kellene kapjon a magyar oktatási stratégia megalapozásában. Mert ennek meghatározó szerepe van a későbbi magyarságtudat kialakulásában. Az erdélyi magyarságtudat ugyanis alapvetően más, mint a magyarországi. Más, mert ennek lényegével szorosan összefügg, hogy  magyarságunkat úgy kell felfogjuk, megőrizzük és ápoljuk, hogy szimbiózisban élünk az államalkotónak titulált román  nemzettel. És ez csak egymás kölcsönös megismerésén és elfogadásán alapulhat. Az a gyermek, aki az 1-4 elemit nem magyar osztályban végzi, menthetetlenül elvész, mert aligha lesz magyar szellemiségű.  És erre nem az a megoldás, amit a mostani gyakorlat mutat, hogy városközponti iskolákba tömörítjük a magyar gyerekeket és a városrészekben (cartierekben) fokozatosan megszűnnek a magyar tagozatok. Az elmúlt két évtizedben Nagyváradon több ilyen eset is történt. S ebben az RMDSZ vezetők gondatlansága játszott szerepet, akik nem ismerték fel, hogy ahol egyszer megvetettük a talpunkat, ott is kell maradnunk, még ha ez pillanatnyilag kínkeserves is. Egy magyar alpolgármester nem mondhat a szülőknek olyan szöveget, hogy: „én sem vinném ortodox iskolába a gyermekemet”, mert erre másnap 8-10 szülő veszi ki onnan és viszi a központi magyar iskolába a gyermekét, lehetetlenné téve ezzel a magyar osztályok létét. Egy magyar főtanfelügyelő helyettes, nem ronthatja a magyar összevont iskolák jó hírét azzal, hogy egy sajtótájékoztatón kijelenti, hogy erre az oktatásszervezési formára „nincs kidolgozott módszertanunk”. Ezt olvasva, a szülők már elgondolkoznak azon, hogy akkor jobb lenne inkább román tagozatra adni a gyereket. Ezek után, hogyan magyarázzuk meg a szülőknek, hogy a magyar nyelvű összevont oktatás magas színvonalú lehet, és a legjobb megoldás marad arra, hogy a kisebb településeken anyanyelvükön tanuljanak a gyermekek. Ezt a „stratégiát” eddig egyetlen RMDSZ képviselő, Pető Csilla látta át, akivel ilyen témában egyáltalán tárgyalni lehetett, és aki segítette ezt az ügyet azzal, hogy a két kollégámmal újrairt módszertani  kézikönyv második kiadását Bukarestben,  a Tankönyvkiadónál elintézte. Hogy a jövőben lesz-e valaki a központi döntéshozó rendszerben, aki hozzá hasonló módon ismeri ezeket a dolgokat, azt kétlem. Pedig, ha nem lesz egy átgondolt az erdélyi magyarságtudatot folyamatosan építő, fejlesztő iskolarendszerünk, az asszimiláció és a kivándorlás, az erdélyi magyarság szórványosodása majd teljessé válik.

Schneider N. Antal

Vámpírok a magyar határon

Én, naiv valamikor azt hittem, hogy vámpírok, vagyis drakulák csak a román népi legendákban vannak. Hát a minap kiderült, hogy tévedtem. Karácsony és újév tájékán, ahogy elhagyjuk Borsot megjelentek a magyar határon is a vámpírok.  No nem olyan drakulás öltözékben és kiálló  hosszú szemfogakkal, hanem szépen, ahogy az illik, a Nemzeti Adó- és Vámhivatal egyenruhájában. Jöttek, vámolni vagy vámpirkodni, nem is tudom melyik az illőbb szó a magatartásukra. Ellenőrizték, hogy az a két erdélyi magyar atyafi, akik nemzetünk fővárosában dolgoznak (az anya takarítónői munkát, a fia meg valami építkezésit végez) nem tőrnek-e Magyarország  gazdasági megdöntésére azzal a kétszer másfél liter kisüsti pálinkával, ami saját főzésű, és amit az ottani magyar munkaadóknak ajándékba vittek volna. Vittek volna, mondom, ha a magyar vámos ezt nem találja vám vétségnek és el nem kobozza, mondván, hogy ennyi „tömény szesz” már kereskedelmi célú alkoholcsempészet. A kisüstit azonnal elkobozták és az elkobzáson kívül még 20 ezer forint pénzbírság is kijárt a két nemrég magyar állampolgárságot is szerzett  egyszerű rommagyarnak, akik ugyancsak megszeppentek.  Megszeppentek, mert  fekete-piros  ruhába  bújt  szűkebb pátriájukban a tatárdúlás emlékét ma is őrzik. Most meg jött ez a  vér szívó vámpír, hogy az utolsó forintjukat is elvegye, ami Székesfővárosunkig a benzinköltségre volt nekik félretéve.

Nem kis felháborodással hallgattam az esetet. Közel félórás keresés után megtaláltam az interneten a Nemzeti Adó- és Vámhivatal Váminformációs Központ automatikus hang és szövegrögzítő menürendszer és szövegkönyv, cimű anyagot, amiből itt idézek egy passzust, hiszen ki más lehet illetékes ebben az ügyben, mint a fentnevezett hivatal, aki ezt közli az 1.2. Európai Unión belülre utazók részére pont alatt:   „A jövedéki termékek Közösségen belüli mozgásának különös figyelmet szentelnek a nemzeti szabályozások. Ezek a rendelkezések a Közösség irányelvein alapulva meghatározzák például, hogy milyen mennyiségű jövedéki termék tekinthető nem kereskedelmi jellegűnek és vihető egyik tagállamból a másikba.

Így  ...

- alkoholtermékek: 110 liter sör,

20 liter köztes alkoholtermék, (likőrök stb.)

10 liter alkoholtermék, (tömény)

90 liter bor (ebből pezsgő legfeljebb 60 liter lehet)”

Ha ez igaz, akkor megkérdezem a magyarországi illetékes „elvtársakat”, milyen rendelkezés alapján vettek el a 3 liter kisüsti pálinkából kettőt a magyar vámosok ( vagy magyar Drakulák?) az ártándi határátkelőnél? És miért bűntették meg húszezer forintra azt a két személyt, akiknek jogában állt volna együtt 20 liter kisüstit is bevinni az „Anyaországba”?

Schneider Németh Antal

Csak román állampolgár.

(Megjelent a Reggeli Újság mai számában a 13.oldalon)

DSIDA JENŐ: ERDÉLY (részlet)

Egy időszerű vers Németh Katalin Sebed a világ című József Attila műsorából