A politikusok és a magyar oktatás ügye

Egyetértek Markó Bélával abban, hogy „rossz véleménye van a romániai, a magyarországi és általában a térségbeli politikusokról és politikumról”. Az egyetértésem teljes, ha az RMDSZ oktatáspolitikai stratégiáját nézem. Azaz nézném, ha lenne ilyen és nem csak a „Ne hagyjátok a templomot s az iskolát” ismételgető, politikai jelmondattá süllyesztett poétikai szöveg szólna. Mert csak ez van. De nincs a helyi, a megyei, de az országos döntéshozó pozíciókban   sem  a magyar oktatásügyet alapjaiban és napi gondjaiban  ismerő,  hiteles  és felkészült személyiség. Olyan, aki ezért az ügyért tenni is kész.  És itt elsősorban az elemi oktatásra gondolok, ami központi helyet kellene kapjon a magyar oktatási stratégia megalapozásában. Mert ennek meghatározó szerepe van a későbbi magyarságtudat kialakulásában. Az erdélyi magyarságtudat ugyanis alapvetően más, mint a magyarországi. Más, mert ennek lényegével szorosan összefügg, hogy  magyarságunkat úgy kell felfogjuk, megőrizzük és ápoljuk, hogy szimbiózisban élünk az államalkotónak titulált román  nemzettel. És ez csak egymás kölcsönös megismerésén és elfogadásán alapulhat. Az a gyermek, aki az 1-4 elemit nem magyar osztályban végzi, menthetetlenül elvész, mert aligha lesz magyar szellemiségű.  És erre nem az a megoldás, amit a mostani gyakorlat mutat, hogy városközponti iskolákba tömörítjük a magyar gyerekeket és a városrészekben (cartierekben) fokozatosan megszűnnek a magyar tagozatok. Az elmúlt két évtizedben Nagyváradon több ilyen eset is történt. S ebben az RMDSZ vezetők gondatlansága játszott szerepet, akik nem ismerték fel, hogy ahol egyszer megvetettük a talpunkat, ott is kell maradnunk, még ha ez pillanatnyilag kínkeserves is. Egy magyar alpolgármester nem mondhat a szülőknek olyan szöveget, hogy: „én sem vinném ortodox iskolába a gyermekemet”, mert erre másnap 8-10 szülő veszi ki onnan és viszi a központi magyar iskolába a gyermekét, lehetetlenné téve ezzel a magyar osztályok létét. Egy magyar főtanfelügyelő helyettes, nem ronthatja a magyar összevont iskolák jó hírét azzal, hogy egy sajtótájékoztatón kijelenti, hogy erre az oktatásszervezési formára „nincs kidolgozott módszertanunk”. Ezt olvasva, a szülők már elgondolkoznak azon, hogy akkor jobb lenne inkább román tagozatra adni a gyereket. Ezek után, hogyan magyarázzuk meg a szülőknek, hogy a magyar nyelvű összevont oktatás magas színvonalú lehet, és a legjobb megoldás marad arra, hogy a kisebb településeken anyanyelvükön tanuljanak a gyermekek. Ezt a „stratégiát” eddig egyetlen RMDSZ képviselő, Pető Csilla látta át, akivel ilyen témában egyáltalán tárgyalni lehetett, és aki segítette ezt az ügyet azzal, hogy a két kollégámmal újrairt módszertani  kézikönyv második kiadását Bukarestben,  a Tankönyvkiadónál elintézte. Hogy a jövőben lesz-e valaki a központi döntéshozó rendszerben, aki hozzá hasonló módon ismeri ezeket a dolgokat, azt kétlem. Pedig, ha nem lesz egy átgondolt az erdélyi magyarságtudatot folyamatosan építő, fejlesztő iskolarendszerünk, az asszimiláció és a kivándorlás, az erdélyi magyarság szórványosodása majd teljessé válik.

Schneider N. Antal