Széljegyzetek (befejező rész)

Önkritikai konstatitivumok Ungvári Zrinyi Ildikó és Lázok János IV. széljegyzetemre  írt performatívumaira

A SZISZI hajdani szelleméhez méltóan  önkritikát gyakorolok és visszavonom korábbi téves nézeteimet, elfogadva azt, hogy nemcsak a marxizmus  de a színházi antropológia  sem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala. Ezért Önöknek a  perlokuciós szövege meg a korabeli beszámolókra alapozott konstatitívumai a helytállóak és nem az én 54 évvel ezelőtti empiriám. El is határoztam, hogy még az idén kérni fogom felvételemet az EGYETEM teatrológia, vagy ha sikerülne a drámaírói tanszakra, hogy ott hiányos színházi műveltségemet pótoljam és a kontárok veszélyes társaságából a tudós férfiak és nők kasztjába léphessek bele, akik jártasok a színháztudomány mai kozmikus szféráiban. És nem használnak olyan konyhai nyelvet, mint én meg Juhász Gyula, A dráma lelke (Egy kis dramaturgia) című írásában 1908-ban: „...és lesz belőle közönséges bölcselmi szósz”. Remélem, ott majd  megtanulok én is  „bölcselmi szószt” főzni és drámát anyagilag reprezentálni.

 Ezért  már most  egy kis jelenet megírásával próbálom az Önök jóindulatát elnyerni, de hiányos drámaírói tudásom nem engedte ezt  az opuszt befejezni. Azért elküldöm Önöknek is, erősítsék meg vagy cáfolják  mindazt, amit  a két blog olvasóm (egy Szingapúri és egy Tájföldi) látott benne mozogni. Az egyik tálentumot , a másik gilisztát. (ez utóbbi 6 szó plágium!!!). Íme az első drámai zsengém.

AVITAVITA

Posztdramatikus, abszurd, antropozófiai és  szószínházi izé, egy- két felvonyításban vagy inkább két emeletben, vagy méginkább három tárgy-térben és a még születés előtti szellemtérben.

SZEREPLŐK

ÉN, a fizikai test,  esztergályos szakmunkás meg egyéb diplomákkal felszerelkezett okvetetlenkedő, szúrva vágó, vagdalkozó  (vagyis inkább bökdösődő)  kontár,

ÉNNŐM , az élet vagy étertest, aki időnként asztráltestbe megy át,

A TUDÓS FÉRFIÚ,  én-test, de alacsonyabb rangú, 

A TUDÓS NŐ, a magasabb rendű, rangú én-test, az intellidol,

A KAR, a négytagú, bár időnként dichotomikus együttes. Szószólója a fenti négy testnek külön-külön is. Ódon kifejezéssel értelmezhető  interaktív   közönségnek .

Történik a 21. század első harmadában a virtuális testeknek   transzcendes tereiben.  Az avit terminológiával színpadnak is nevezhető játéktér  függőlegesen három szintű.  Az alsó (földszint) a fizikai tárgy-tér, ami lefelé végtelen. Ez az Én és az Énnőm szintje, amit egy lakótömb (blokklakás) konyhájaként kell berendezni. E felett a Históriai tárgy-tér(első emelet), ahol az alacsonyabb beosztású én-test leledzik. Az ő tárgy  terének padozatát vörös iszapos,  tönkreázott papírhalmok borítják. A legfelső szint (felsőbb emeletek) a kozmikus tárgy-tér, ami felfelé  végtelen. Itt  görgős számítógép-asztal és görgős szék van . A falak óriási képernyők, amikre időnként kivetül 7-8 nyelvtudományi és színházi idol idilli képe. Ilyenkor elfojtott taps és bravó hallik, felváltva  fütyöléssel, fújozással. Amíg a közönség gyülekezik, a tárgy terekben  és szinteken villódznak  a fények. A földszinti tárgy-tér vörös színű, a historiás tárgy-tér  a szivárvány minden színében ragyog, ebből időnként az európai nemzeti minoritások zászló-színei állnak össze. A kozmikus tárgy-tér a  lila minden árnyalataiban pompázik.

I.JELENET

Színhely az első emelet és földszint.

(Generál sötét,  közben elhangzik G. Mahler Bordal a Föld nyomorúságáról című műve és kivilágosodik az első emelet)

A TUDÓS FÉRFIÚ: (Szomorúan). Csalódtam Önben földszintlakó, mert az a rendkívül kategorikus összegezés, miszerint „az akkori színészi mesterségképzés sokban hasonlított a kézműves céhekben folyó inasiskolai viszonyokra”, s „az oktatási stratégiák teljes hiánya jellemezte”, véleményem szerint manipulatív általánosítás eredménye.

KAR: Úgy van, helyes! Manipulatív általánosítás!

ÉN: (kivilágosodik a földszinti konyha): Teccik tudni én nem tudom mi az, hogy, „manipulatív általánosítás”, meg kategorikus összegezés” . És   hiányos műveltségemet pótolandó  elővettem az IDEGEN SZAVAK KÉZISZÓTÁRÁT   és ott utánanéztem az egyes szavak jelentésének. Ott azt olvastam a manipuláció szócikknél, hogy: „(manipulatio) lat 1. kezelés, eljárás, bánásmód (anyaggal) 2. kézzel végzendő művelet 3. átv mesterkedés, fondorlat, gyanús tevékenység.”. Nocsak, mondom magamban, valószínűleg ez utóbbit tulajdonítják ott fenn nekem. Vagyis, hogy én  mesterkedek és gyanús,  fondorlatos  műveletet végzek, amikor általánosítok. De hát  én, teccik tudni csak azért mesterkedek és mondok ilyeneket mert   az inasiskolában is ugyanaztat láttam, amit a SZISZI-ben. ( A földszint egyik falára kivetítik az  Én   inasiskolai  diplomáját). Hát  azért fondorlatoskodom olyan kitartóan, mert van mit mivel összehasonlítanom.

KAR: De mennyire, de mennyire!

ÉN: De önkritikát gyakorolok, mert egészen biztos, hogy a „kór”dokumentumok meg beszámolók pontosabb képet realizálnak az oktatási stratégiákról meg a tanárok képzettségéről.

KAR: Úgy van, helyes! Ez ez is igazság!

ÉNNÖM: Te nem vagy normális. Mit cukkolod  a profokat? Úgysem tudod meggyőzni őket. Ott fenn, az  Olimpuszon a te tudásod smafu.

KAR: (Itt esetleg meg lehetne kavarni a Nagyérdeműt azzal, hogy a KAR elmondaná Ady Endre Gémek az Olimpusz alatt című versét, ami ugyebár fentre és lentre is aktuális)

ÉN: Hadd, hogy szórakozzam egy kicsinység.

ÉNNŐM:  A tudatalattidra ez káros.

KAR: Abiza, abiza!

( A kozmikus tárgy térben lila fények gyúlnak ki és felhangzik néhány akkord Richard Wagner operájából, A Walkürök lovaglása).

ÉN: Igazad van szívem, esmént önkritikát gyakorolok. Köpök a szavamra!

Na, itt megálltam, mert nem tudtam eldönteni, hogy citátummal vagy parafrázissal éljek Ha bármelyik reprezentációját választom, ezeknek a  dichotomikus konstrukcióknak a lebontása a performanszból  a nézőben cognitív disszonanciát és ezért személyi konfliktust válthat ki. Mert ugye, mindkét esetben fel kell a szerzőt tüntetnem és megtörténhet, hogy ott az emeleti tárgy-térben, ha én „valószínűt” írok, azt „becsületsértő” valóságnak (tudományosan realitásnak) fogják értelmezni. Na meg aztán én olymértékben járatlan és tudatlan vagyok, hogy nem koncipiálom a posztdramatikus dialógust kellő abszurditással  beszédtetté  bonyolítani.

Ezért e pillanatban döntöttem arról, hogy felvételizek a Művészeti Egyetemre, hogy az egykoron felgyülemlett frusztrációs feszültségemet ne ilyen virtuális verbális agresszióval vezessem le és hogy kiengeszteljem azokat az ősöket, akiket én performatívice pocskondiáztam. Erről az alliterációról jutott eszembe, hogy  egy idő után talán még a KIKÖTŐ-ben is  leközlik majd azt a verses beszédtettemet, amit ott majd egy performált színházi antropológiai (és nem –zófiai!) helyzetben megkonstruálok. És tanulmányaimat előbb-utóbb kiadja majd a Routledge kiadó is, hogy a  „szakmai, színháztudományi közönségnek", a  kényszerolvasóknak legyen egy kis öröme. Tökéletesen egyetértek  azzal is, hogy  “a mai művészetek között a színház sem marad olyan esztétikai terület, amelyhez mindenki ért”. (önkritikát gyakorolok a szövegkörnyezetből kiragadottak miatt is). Bár TOTUS MUNDUS AGIT HISTRIONEM!

© AVITAVITA című opuszomra minden jogot fenntartok