A színikritikáról I.
Ha van az újságírásnak hálátlan műfaja, akkor a színházi kritika minden bizonnyal a leghálátlanabb publuicisztikai műfaj. Hálátlan, mert az ezerarcú közönség másként nézi és látja az előadást, mint egy képzett színikritikus. És hálátlan, mert a benne érintett rendező és a magát mindig tökéletesnek vélő színész soha nem elégedett az értékeléssel, ezért szárnyaló indulatokkal szidja a munkáját végző zsurnalistát. Én még nem találkoztam olyan színházi emberrel, aki egy elmarasztaló színikritikát elfogadott volna. A legtöbb teatrista már a kritika létét is megkérdőjelezi és már olyanról is hallottam, aki a bíróságon perelte be az őt elmarasztaló színukritikust. Pedig ahogy azt az ifjú Ady Endre is megírta „A sajtónak a közönség adja a kritika jogát; a közönség, melynek filléreiből a színész is él. ... Micsoda jogcímen akarja kivonni magát a közönség élvezetdíjából egzisztáló színész az alól a kritika alól, melynek joga van mindenkit ellenőrizni, aki a nyilvánosság előtt működik. ” Ezt gyakran elfelejtik a színháziak, legyenek azok színészek, rendezők, a társművészetek képviselői vagy éppen színidirektorok. Pedig jó színikritika nélkül soha nem lesz egy városnak magas szintű a színházművészete. Mert ott, ahol csak a kinosan udvarias meg a vállveregetően langyos, kényszeredetten dícsérős sorok íródnak egy előadásról, ott egy idő után a széksorok is kiürülnek és megmarad a premierek kényszerközönségének udvarias tetszésnyilvánítása meg a felbérelt baráti klakk tapsa. Hogy a színháziak nem viselik el az elmarasztaló kritikát az részben a színházi szakemberek képzési hiányával magyarázható. Az időben már távoli személyes élményeim és a mai tapasztalataim azt mutatják, hogy a művészeti képzésben nem készitik fel az egyetemi hallgatókat a kritika értelmező fogadására. Arra, hogy miként és mennyit kell elfogadni a kritikából, miként kell viszonyulni a kritikushoz. Egykori drámai gyakorlat professzorom, Romániában az egyetlen, akkor a legmagasabb „A nép művésze” címmel kitüntetett kiváló színész mondta volt nekünk Jánosházy Györgynek elmarasztaló színikritikáját olvasva, hogy ez a kritikus azért haragszik a Székely Színházra, mert nem szerződtették oda rendezőnek. Azt csak nem mondhatta, amit manapság minden színikritikusnak a fejéhez vágnak, hogy nem ért a színházhoz, hiszen a ma már jeles irodalmárként számontartott szerző éppen a Szentgyörgi István Színművészeti Intézetben végezte el a rendezői szakot. A helyzet azóta sem változott, nemrég is hazzánemértőnek titulálták például a Reggeli Újság egykori szerkesztő szikritikusát, aki teatrológia szakot végzett. Mert ma már külön színháztudományi tanszéken képezik a szinikritikusokat és a színházaknál dramaturgi és irodalmi titkári munkát végző alkalmazottakat, ami elég nagy luxus az évi 5-10 színházi bemutatóhoz képest. Mert a színikritikából manapság megélni nem lehet, igaz, soha nem is lehetett. A vidéki városokban, ahol egyetlen színházról lehet csak írni, a színikritikát csak úgy mellékesen üzték az újságírok meg az ehhez kedvet és kellő tudást érzők. A most 111 éves színház apropoján talán nem érdektelen megjegyezni, hogy az akkoriban a színházról írók: Ady Endre, Juhász Gyula, Dutka Ákos, Bíró Lajos nem egyszerű krónikásai voltak a színházi életnek, hanem , ahogy azt Indig Ottó írja Nagyváradi színikritikák a Holnap városában című kötetben, „félelmetes és tekintélyes” kritikusok, akiknek a szavára odafigyeltek az évi 30-50 bemutatót tartó színház művészei, s ahol bizonyára nem történt meg az, ami manapság nem ritka, hogy hetekig műsorszünet van. De előfordul, hogy nincs aki beugorjék egy megbetegedett színész szerepébe. Ezt is a színházi kritikának kell szóvátennie.
Alburnus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése