Jelenetek egy színházi évadból…

Hajdanában, a folyamatosan rothadó kapitalizmus idején, amikor javában dúlt az osztályharc, és a szocializmus győzelmétől már csak néhány 5 éves terv választott el, a munkaversenyben a színházak is részt vettek. Évente műsorra tűztek egy-két szovjet darabot. És nehogy már elmenjen a kedvünk a sokoldalúan fejlett szocializmus építésétől, akkor a tragédia is optimista volt. Változnak az idők, vége lett a szocialista realizmusnak meg a fentről előírt szovjet „remekműveknek”. A színházak manapság már hatalmi kényszer nélkül, a szovjet remekírók helyett a brit ügyeletes zsenikkel modernkednek és a „kapitalista realizmus” lett a módi. Ugye tetszettek látni Howard Barker Jelenetek egy hivégzésből című „remekének” váradi előadását, amelyben egy nagy-nagy vizes tepsiben pancsikolnak meg vizsgálódnak a teátristák. Hogy miért? No ezt én nem tudtam meg, de az együttest vezető rendező azt mondá Kisvárdán, hogy „a művészet és hatalom/politikum viszonyát a saját, színházi eszközeinkkel is megpróbáltuk megvizsgálni”. Azt már nem mondá meg, hogy mire jutottak a vizsgálodás nyomán. Én meg csak azt láttam, hogy ebben a brit „optimista tragédiában” nagyon erőlködtek, hogy a hamis konfliktusokat valódinak mutassák.  Hogy miközben egyesek gumicsizmában, mások meztéllábbal caplatnak a vizzel telt tepsiben, elhigyjük nekik, hogy ez most nem a kétféle művészi stílus vitája, hanem a hatalom és a művész konfliktusa. Mert ugyebár a megrendelő heroizáló stílust igényelt a piktortól, az meg juszt sem akar másként, mint naturalista stílusban föstögetni. Mert ő szereti ám a sebektől vérző hullajelölteket, meg az efféléket. Meg szereti a szexet, a testet, meg a tehetségtelen húsos gatyafestőt is. Az olyant, mint, aki a Sixtusi kápolnában Michelangelló oltárképén gatyát meg leplet mázolt az utolsó ítéletre felsereglők nemiszerveire.  Ez az ángulus szerző igen szerény fantáziával fércelte össze „dramolettjét”. De mi „szeressük”, mert most ő az ügyeletes zseni. Meg írt egy-két sexes  jelenetet is, hogy valami  „tessék” az erre kiváncsiaknak. Amit aztán a rendező emelt színten játszatott el. Felvitte egy - valószínűleg a színház renoválásából visszamaradt - építkezési vasállvány tetejére. Mert ugye, csak nem sexelhetnek a velencei lagúnák vizében. Annak vize, ott alul csillogott meg villogott, ahogy már azt a kapitalista-realista-naturalista színházi stílus előírja. És hogy közben el ne andalodjon ezen az életlen, csorba hatalom-művész párviadalon a nagyérdemű, időnként felbőgött valami fülsiketítő gépzene. Na mindegy, ezt is kibirtuk, ha már összefogtunk az önálló Nagyváradi Magyar Színházért.