Városképek és ...

Városképek és város-képtelenségek

Az elmúlt hetven évben alkalmam volt e városnak sokféle képét és sok-sok emberét megismerni. Láttam fejlődését, gyarapodását, szépülését, de rondulását is, megismertem a hajdani polgárok és a jövevény elvtársak szokásait és ízlését. Vártam a kedvesemre, a Szent László vagy a Bémer tér székein és korzóztam vasárnap délután a Főutcán, ahol akkoriban két pár villamos jött és ment az állomás vagy a központ felé. Ezért talán érthető, hogy csak szubjektíven tudok beszélni a városról.

Olvasom, hogy egyesek a két teret valami betonplaccnak képzelik el, mert így van az a nyugati városok terein. Nosza gyorsan kinyitom a Googel keresőben a műholdas felvételeket és ellenőrzöm igaz-e mindez. Például láttam, hogy Párizsban a bulvárokon, a tereken, az utcákon mennyi a fa, mennyi a zöld és alig vannak lebetonozott, kövezett terek. Megnéztem Barcelonát is, ahonnan ez az egész indult. Aztán eszembe jut, hogy ilyen csóré közteret láttam én is már, például Nürnberg óvárosában, a Frauenkirche előtt. Igen ám, de azon az ódon hangulatot árasztó téren, délelőtt zöldségpiac van délután két óráig, akkor mindenki összepakol, és a tér pillanatok alatt kiürül , jönnek a tisztító masinák és három órára már újra sétálóhellyé alakul át a tér. De nem ám rock-agorává, ahogy ez nálunk időnként szokás.

Értem én a városvezetés szándékát. Mert olvastam a világhálón a közterekről szóló anyagot (no nem mind a 129 ezret), és hamar megtaláltam azt a divatos narratívát, ami építészeink agyában gyökeret vert. Hogy „a ’Barcelona-modell” ... az egyik fő téma az urbanisztikai és köztér tervezői körökben … Az említett modell részben arról szól - ami a gazdasági szempontokat illeti - hogy egy város képes életet lehelni haldokló belvárosába pusztán azzal, hogy közterületeit felújítja (és másként, humanizáltabb módon használja), ugyanis a felújítás a magánszektort is arra készteti, hogy a saját háza táján rendet tegyen, mindez pedig a lakás- és irodai négyzetméterárak emelkedésében és a „belvárosi élet” újbóli megjelenésében mérhető.” No de amit itt a tervekről olvasok meg hallok az nem teszi élettel teltebbé Nagyvárad haldokló centrumát. Mert ott a Bémer tér, ahol a múlt századelőn még „három banda húzta”, de egy pár évtizeddel ezelőtt is még üldögélni lehetett az oda körkörösen kitett székeken. És üldögéltek is délelőttönként az idős sportbarátok vagy a főutcán a korzózásban megfáradt ifjúság.

A belváros módos polgárai, várad egykori vezető rétege lassan elszegényedett, kihalt, kivándorolt, elköltözött és magával vitte azt a jellegzetes polgári hangulatot, amit ő maga teremtett azzal, hogy színházba járt és utána beült a „Szedoszba” vagy a „Transzilvániába” vagy a Japportba. Volt belvárosi élet, volt olyan hely, ahol az értelmiség találkozott és társasági életet élt. Az érmihályfalvi Máté Imre, a nyolcvanas években, ha bejött Váradra tudta, hogy a Gongba találkozni fog valakivel, akivel szót válthat az irodalomról. És ha éppen nem volt ott Horváth Imre, Máté megírta, hogy Ülök a Gongba, nyakig a gondba.

Olvasom, hogy a Madách utcát le akarják zárni és ott síneken régi villamosokat kiállítani. Buta ötlet. Miért pont a színház mellett akarnak közlekedési múzeumba való járműveket tenni? És miért egy szabadtéri színházat a színház mögötti Majomszigetre, ahonnan a tiszafákat kivágták? Na és a várban egy másik szabadtéri színházat? De miért nem építenek a volt nyári színház helyére egy parkolóházat, hiszen a Bémer teret ellepő masinák parkolása már-már infernális viszonyokat teremt.

S ha már a színház szóba került, nehogy már elfelejtsük, hogy az nem pusztán a kulturált szórakozás helye volt és lesz, hanem a társasági élet színtere is, ahová nem bakancsban, hanem tűsarkú cipőben és esetleg kisestélyiben szeretnének menni a hölgyek. No, de az ilyen öltözékben nem fog senki a téli fagyban, havas latyakban több száz métert caplatni. A hajdani színházépítők úgy tervezték ezt az épületet, hogy a konflisból kiszállók azonnal az előcsarnokba léphessenek. Külön bejárat volt a karzatra és külön a földszintre.

De a színház környékén a Főutcán és a Madách utcában mindig volt villamosmegálló, amivel a kispénzű emberek hazamehettek, akkor is, amikor személygépkocsija csak a nagyváradi primadonna, Dukász Anna férjének volt. Ma, amikor mindenki gépkocsival jár, a színház lassacskán megközelíthetetlenné válik. Lesz belőle egy szép kulissza a városközpontban. Félek hogy a térrendezők és városfejlesztők erre nem gondoltak. És különben is, miért kell megváltoztatni egy város jellegzetes arculatát?

Schneider Németh Antal

Megjelent a Reggeli Újság mai számában.