Ez egynek ítélete

A TRANSZINDEX Hamlet deszka&vászon Fórumra írt jegyzetek

  

„Ez egynek ítélete...”

 A színházi szünetről

A topikcím folytatásával kezdem. Nem mintha valóban azt gondolnám, hogy az én ítéletem,  véleményem „...azt meg kell adnod, többet nyom egy egész színház másokénál” (Hamlet), de mégis leírom mindezt  azért, mert úgy gondolom, valakinek egyszer el kell mondania, miben keresendő a színházi előadások iránti érdeklődés folyamatos csökkenése és a nézőközönségnek a színháztól való lassú elidegenedése. Nyilván, erről lehet vitatkozni, lehet cáfolni, elvetni, lehet marhaságnak tartani. Mindenki a maga beállítottsága, felkészültsége, egyéni és társas tapasztalata szerint  fogja értelmezni, elvetni vagy elfogadni, amit az elkövetkezőkben írni fogok. Írom én  azzal a hittel, hogy  helyesen látom és értékelem színházi életünknek egyik vagy  másik szegmentumát.

Az első ilyen téma felvezető kérdése, hogy hová lett a színházi előadásokból a szünet? Egyre gyakrabban kérdezem ezt magamtól, valahányszor olyan előadásokról olvasok, amelyek másfél, két, sőt két és fél órát tartanak, de szünet nélkül. A fenti felvezető kérdés után újabb  kérdések egész sora ötlik fel bennem. Vajon  miért rendezték meg az előadást úgy, mint a hajdani kommunista pártgyűléseket, amelyek hasonló hosszúságúak voltak, szünet nélkül? És miért nem gondolnak az emberi figyelem alapsajátosságaira, arra, hogy az ember szándékosan, koncentráltan és  tartósan figyelni legfeljebb csak 20-30 percig tud. Ezután a figyelme törvényszerűen lankad, szétszóródik és minden más apró, külső vagy belső inger elterelheti, mert nem emelkedik ki egyetlen optimálisan serkentett góc sem az agykéregben. Ezt valahogy még a kiváló rendezők is megérzik és ilyenkor egyre intenzívebb ingerekhez nyúlnak, azért,  hogy a nézők központi idegrendszerében az előadásra beállított góc vigilenciáját fenntartsák. Mert egy idő után az akaratlagos figyelemre már semmiféle tudatosság nem  elég,  az érintett agysejtek kimerülnek és már nem tudják lefékezni a külső vagy belső zavaró ingereket. Beindul a nézőtéren a köhögő-kórus, az egymással való sugdolózás, esetleg a csokoládé vagy bonbonfogyasztás. A fáradtság unalmat, érdektelenséget, ásítozást szül. És ennél is szomorúbb, hogy a legzseniálisabb rendezői és színészi megoldásokra is közömbös marad a néző, hiszen a figyelem biztosítja annak szelektálását, amire fogékonyak vagyunk. Ha az előadás a nézőtől túlontúl hosszantartó és intenzív szellemi erőfeszítést igényel menthetetlenül ellankad a figyelme és valami hasonló jelenség következik be, mint amiről    Arisztotelész is ír a Nikomachosi etikában: „A színielőadások alkalmával a nyalánkságokat kedvelő emberek akkor engedik át magukat ennek a kedvtelésüknek, ha a színészek rosszul játszanak”. No jó, lehet, hogy a színészek elég jól játszanak, de két óra után az már nem érdekes, mert a hűséges színházlátogató is titokban az órájára pillant és alig várja, hogy az előadásnak vége legyen.

Keresve a szünet kiiktatásának rendezői meggondolásait, én a következő magyarázatokat találtam, amit itt - a teljesség  igénye nélkül - sorolok fel, remélve, hogy egyszer majd a rendezők közül valaki, vagy a rendezőket képző tanárok is szót ejtenek erről és elmondják érveiket, megcáfolva az én feltételezéseimet. Tehát a rendező azért építi (alkotja ???) meg az előadását szünetek beiktatása nélkül:

-         Mert nem ismeri  a nézői figyelem  fent említett pszicho-fiziológiai törvényszerűségeit.

-         Ismeri, de nem tartja fontosnak azokat, mert saját rendezői elképzeléseiről úgy gondolja, hogy azok olyannyira zseniálisak, hogy átlépnek minden ilyen szabályt vagy törvényszerűséget.

-         Mert képtelen a szöveget úgy elrendezni, hogy abban a drámai részek fokozatosan bonyolódva felvonásokra és köztük szünetekre tagolódjanak és ezáltal a nézőkben kialakuljon a kíváncsiság a szünetek utáni részekre is, amikor a néző szellemileg felfrissülve követné az előadást.

-         Mert a rendező fél, hogy a szünetben sokan otthagyják az előadást, hazamennek és kiürül a nézőtér.

-         Mert azt képzeli, hogy az önkéntelen figyelem fenntartható a meglepő, az erős, a szokatlan, és a folyton mozgó hang és  fényhatásokkal.

-         Mert nem gondolja át, hogy a drámairodalom nagyjai azért tagolták felvonásokra a műveiket, szinte mindig betartva a néző figyelmi teherbíró képességének -manapság már lemérhető - idejét, mert ösztönösen is érezték egy dráma felépítésének ez irányú követelményeit.

-         Mert az  abszurd, a posztdramatikus és a rendező színházának előadásaira csak  olyan edzett színházba járók mennek, akik mindent kibírnak.

-         Mert nem tartja a színházat a társasági és a kulturális élet színterének, ahol a szünetekben az emberek véleményt mondhatnak egymásnak a színházról, a rendezésről, az előadásról, és megoszthatják egymással a magánéletükkel kapcsolatos gondolataikat, gondjaikat is. Netán elolvassák a műsorfüzetet is.

A fenti gondolatokat nemcsak a kezdőkre vonatkoztatom, hanem mindazokra a rendezőkre, akik ezt  megteszik. Hívják őket akár  Andrei Serbannak, akinek a munkájára a Piatra  Neamţi-i indulása óta figyelek és nagyra becsülöm. De, akinek az Interferenciák Fesztiválon bemutatott előadását, a 2 óra 10 perc szünet nélküli Suttogások és sikolyok  címűt - ha Kolozsváron élnék - biztosan nem néztem volna meg,  mert az meghaladja a színházi „tűrőképességemet”. Ezért nem megyek el a váradi színház Mobil című Alexandru Colpacci rendezte előadására sem, bár az „csak” bő másfél óra, szünet nélkül.           

Végignéztem a minap több tucat színházi plakátot, régieket és újabbakat egyaránt. Azt vettem észre, hogy újabban szinte valamennyi plakátról hiányzanak olyan elemi információk, amelyek a játszott darab műfajára és  a játék időtartamára vonatkoznak. Jó, a drámai műfaj megjelölése kiment a divatból, hacsak nem nézőcsalogató musical. Lehet, hogy én maradi vagyok, amikor emlékeztetek arra, hogy a hajdani színházi plakátokon ott láttam „a kezdete  X órakor, vége Y órakor” megjelölést, hogy a nagyérdemű  tudja mikorra rendelje oda  a konflist. Érdekes, hogy egyedül az Interferenciák  fesztivál programján tüntették fel az előadások időtartamát. Én nem értem, hogy a mai  betervezett,  programozott létben miért gondolják a színháziak, hogy az előadás időtartama és a szünetek feltüntetése nem a színházi piár része.

Szünet!