Szinházi levél (5.)

Színházi levél (5.)

A bérlet-nevekről, az örökös tagságról meg  a jutalomjátékról

Különös egy színházi világ ez a mai. Olvasgatom a színházak  honlapjait, meg nézőtoborzó hirdetéseit és megrökönyödéssel tapasztalom egyiknél másiknál, hogy a színház vagy a társulat egykori nagyjai legfeljebb a bérletnevekben szerepelnek. Vagyis most  csak nézőcsalogatónak, pénzszerzésre kell a nevük Nem tudom, hogy van az, hogy az Erdélyben fungáló 10 magyar színházból csak kettő méltatja arra a nagy elődöket, hogy az örökös  tagjai közé sorolja. Legalábbis a színházi honlapok tanúsága szerint kettőnél, a kolozsvári és a  szatmári teatrumnál  van nyugalomba vonult, élő, vagy már az öröklétbe távozott „örökös tag”.   A  másik négy (több mint 15 éve létező) teatrum mentalitása számomra érthetetlen. Miért  gondolják  úgy, hogy náluk nem volt olyan, aki jelentős, kimagasló művészi vagy dramaturgi teljesítményt nyújtott, legyen az színész, rendező, irodalmi titkár, vagy művészeti vezető? A manapság már nem létező állami díjak és kitüntetések mellett/helyett - legalább ezzel a címmel kéne méltányolni az ott eltöltött szolgálati éveket, elismerni a magas színtű művészi teljesítményt. Persze, tudom én, hogy  az örökös tagság  magyar színházi tradíció, amit a 19. században vezették be állami kezdeményezésre és olyan  s rendkívüli színészszemélyiségek  részesültek benne, mint Szentgyörgyi István, aki az erdélyi színészek közül elsőként lett a Kolozsvári Nemzeti Színház örökös  tagja még 1906-ban. A Trianon utáni Erdélyben   nem létezett e cím. Tudomásom szerint   csak 1942-től részesült ilyenben a Kolozsvári Nemzeti  néhány művésze. A „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom” idején az Állami Díj, az Érdemes Művész/ Mester és a  Nép Művésze címmel tüntették ki a színházi „szakma  kulturális dolgozóit”. Nyilván a politikailag is megfelelőket. A  hajdani színházakban volt még egy  a színház és a színész népszerűségét és a bevételét is nagymértékben növelő esemény: a jutalomjáték. Erről azt írja  a Színművészeti Lexikon, hogy „olyan színpadi előadás, melynek jövedelme egészben vagy részben a színtársulat valamelyik tagját illeti, azzal a célzattal, hogy a csekély fizetésű tag egy kis mellékjövedelemhez jusson, részben pedig azért tartanak jutalomestélyt, hogy a társulat kedvence alkalmas darabbal (!) elbúcsúzzon”. Úgy tudom ( Nagy Béla már említett  könyvéből), hogy Nagyváradon  jutalomjátéka  utoljára Gróf Lászlónak volt, az is csak hosszas és keserves huzavona után a múlt század közepén. A váradi  közönségnek olyan kedvencei, mint Cseke Sándor, Gulácsy Albert, Varga Vilmos úgy mentek nyugalomba, hogy még egy jutalomjátékot sem érdemeltek ki. És nevük az örökös tagok közt sem szerepel, mert ilyen nálunk  nincs. Pedig  legalább ez lehetne, ha már azt a régi közönséget nem is lehet elképzelni, aki „A kedvelt aktorokat mindenféle jóval halmozta el. Vég selymek, drága csipkék, sőt ékszerek is jutottak a nőknek, a férfiak pedig pénzt, ruhát, dohányt, tajtékpipát kaptak.”

Alburnus

A levél a Reggeli Újság mai számában jelent meg