Boros Attila Magyar szentek című kép kiállításának megnyitójára

Nagyérdemű tárlatlátogató publikum!

Engedjék meg, hogy ennek a kiállításnak a megnyitóját az alkotóművész,  Boros Attila  egy mondatával kezdjem,  amiről azt gondolom, hogy  mélységesen tükrözi azt a szellemet, amely a művész egész alkotói tevékenységét  motiválja.  A mondat így szól:

„Aki egy kavicsban nem látja Istent, annak hiába jelenne meg személyesen.”

Ezt a mondatot parafrazálva állíthatom, hogy, aki Boros Attila képeiben nem látja meg a tehetség isteni szikráját, annak soha nem fognak esztétikai élményt nyújtani a magyar szentekről alkotott képei, amelyek talán soha nem voltak még ennél az épületnél méltóbb helyen kiállítva.  Mert külön tanulmányt érdemelne már az is, hogy  a több évtizedes ateista dömping   után az elmúlt években hogyan foglalta el újra a méltó helyét a nagyváradi  püspöki palotában  a keresztény  művészet. Hiszen először csak az egykor lemeszelt freskók tűntek elő, hogy az ott ábrázolt egyházi személyiségek elégedetten bólintsanak arra, hogy e palota fokozatosan a   kultúra fellegvára  és otthona  lett. Örömünk ma azért is szárnyaló, mert ezen a teljes egészében vallásos tematikájú festmény-kiállításon, a húsz bemutatott kép közül több Váradhoz kötődik. Hét képnek Szent László a témája, az ő nemes alakját és az ő legendás tetteit látjuk képi megformálásban, míg a nyolcaidik képen Boldog Bogdánffy Szilárd portréját.

 Ezen a lélekemelő kiállításon betekinthetünk egy fiatal művész alkotói világába és az esztétikai élményen túl, a hitünket is erősíthetjük a szentekkel való találkozás élményével. Örülhetünk annak, hogy a szentek és a boldogok tisztelete és e tiszteletnek képi ábrázolásban is megnyilvánuló évezredes hagyománya, a modern képzőművészetben  újjászületőben van. Nagy-nagy elégtétel érzése szállja meg az embert, amikor a magyar szenteknek képeit szemléli, mert arra gondol, hogy ma itt, a püspöki palotában azoknak a társaságában lehet, ha csak jelképes értelemben is, akik a Mennyországban Krisztus kíséretét adják.

Ezek a képek az egyéni látásmód és a vallásos ihletettség sajátos ötvöződését mutatják. Boros Attila  egyháza eszmevilágához ragaszkodó, hithű képzőművész, akinek szépet teremtő  vágya, nem a megbotránkoztatás és  a megdöbbentés  hamis művészi eszméje mögé bújva  akarja felhívni magára  a figyelmet.

(Ahogy teszi ezt egyik másik képalkotó, akiket nemrég a debreceni Modemben láttunk a Messiások című kiállításon. pl. Andress Serrano, Piss Christ képe, hogy csak egyet említsek az elhíresült botránykeltők közül).

 Boros Attila az itt kiállított képeivel nem akar minket sem felkavarni, sem megrendíteni.  Gyönyörködtetni szeretne és szólni a lelkünknek ama szegletéhez, ami a mostani elanyagiasodott  világban igényli  a lelki harmóniát, az önös érdekekről való lemondást, a  másokért való önfeláldozás szép példáit. Ha ezeket a képeket a képtartalmak tudománya,   vagyis az ikonográfia szempontjából vizsgáljuk, azt látjuk, hogy Boros Attilánál a szentek ábrázolása tökéletesen beilleszkedik azokba a keretekbe, amelyeket a nyugati keresztény egyházak a szentek ábrázolásánál elvárnak. Ezek a képek a gyönyörködtetésen túl, hordozzák az egyházi igazságokat, mert egyaránt jelen van a képi megformálásban a didaktikai és a hittani jelleg. Így     felfedezzük azokkat az attributumokat, amelyek tárgyi jelentésükkel a szent ismertetőjegyeit hordozzák. Szent Imrét a liliommal, Szent Erzsébetet a  rozsává átváltozó kenyérrel. A tradició és a modernség realista formakultúrával és nagyszerű színérzékkel párosul ezekben a kompoziciókban. Különleges erénye a művésznek, hogy jóllehet a realista képi ábrázolás technikáját választja egy nagyon ritkán alkalmazott, számomra ismeretlen technikával láthatóvá teszi a transzcendenst, a lelki tökéletességet, mindazt, ami a hétköznapokban számunkra nem látható, csak megérezhető.

Kérem, nézzék meg jól a szentek arcának művészi kidolgozottságát. Ezek a légiesen megformált arcok sugallják nekünk a lelki tisztaságot, az emelkedettséget, a hitért vállalt küldetéstudatot, s ha kell, a mártíromságot is. Híven tükrözik a hitnek minden emberi gyengeséget legyőző erejét, azoknál, akik életük szentségével adnak követendő példát nekünk. Ilyen értelemben modernek ezek a képek, bizonyítva azt, hogy ezzel a realista technikával is lehet üzenni a ma emberének.

Tudom, hogy a művészeti szakírók  megfeddnének azért, ha most azt mondom, hogy  Boros Attila realizmusa, átszellemült realizmus. Nem földözragadt, merev realizmus ez, hanem valami sajátosan eredeti és áttetsző ábrázolása az emelkedett szellemnek és a lelki tisztaságnak.  Joggal mondhatom ezt annak az alkotónak a tárlatán, aki azt írja saját alkotó tevékenységéről, hogy
„Minden hétköznapiban meglátni az örökkévalót és meg is őrizni (azt), mi lehet ennél jobb? Talán az, ha az ember felismeri, hogy a teremtés örömében a Teremtővel osztozhat.”
Kérem,  gönyörködjenek önök is e kiállítás képeiben és fogadják hitüket erősítő balzsanként a képek tartalmi üzenetét.
Nagyvárad, 2012-06-20.                                         Schneider Németh Antal