Malom-színház és nevelés

Igencsak helyeslem, hogy Szabó K. István, a Nagyváradi Szigligeti Színház művészeti igazgatója, az Oedipus előadással, mint mondta: a középiskolásokat  és  az egyetemistákat is megszólítja, „mert az Oedipus tananyag”. Az elmúlt évben a világirodalom  bevezetéséről folyó  országos vitát olvasva, kétlem, hogy Szophoklésznek éppen ez  a műve lenne  tananyag  a mai középiskolákban. Hajdanában, amikor a váradi színház bemutatta,  az Antigoné valóban ajánlott olvasmány volt világirodalomból, és tanítottuk is a XI. osztályban. A mű elemzése részét képezte az esztétikai nevelésnek, hiszen a világ megismerését,  a társadalmi és a művészi szép felismerését, értelmezését és értékelését szolgálta. A legtöbb osztályfőnök törekedett arra, hogy diákjaival egy előkészítő osztályfőnöki óra után, megnézze Szophoklész drámáját. Alig akadt tanár, aki a művészi szépet  befogadó  magatartás kialakítása végett, ne beszélgetett volna el az előadás után, a látottakról. Így a szépérzék nevelése, az esztétikai értékrend kialakítása nem volt irodalomközpontú és nem merült ki csak az irodalom tanulásában, párosult a művészeti (zenei, képzőművészeti és színházi) neveléssel. Mindez szükségszerűen együtt járt az öltözködésre vonatkozó  ízlés és igényszínt kialakításával. Mert a szociokultúrális milliő mindig domináns szerepet játszik az ízlés formálásában. Az esztétikai értékrend ugyanakkor niveláló szerepet tölt be a személyiségnek a szép iránti fogékonyságában. Úgy nem lehet esztétikai értékrendet kialakítani, hogy nem figyelmeztetjük a színházba készülő diákokat arra, hogy Thália templomába nem illik  kikoptatott, rongyos és foltos farmercuccba menni. Egy malom-színházi előadásra  már aligha javasolhatja a pedagógus az oda nem illő polgári öltözéket, mert ott az  már épp olyan nevetséges, mint egy rock koncerten a hagyományos, nyakkendős öltöny. Nem irigylem a mai tanárokat, akik arra szánják el magukat, hogy a „műélvező” diákjaikból „műértő” felnőtteket  nevelnek, és ezért  a lerobbant Léderer malomban kénytelenek elkísérni a tanítványokat. Mert ott kezdődik a gond, hogy egy ilyen malom-színházi előadásra, hogyan készítsük fel a tanulókat? A színház már a kezdetektől arra törekedett, hogy ott összetett esztétikai élményben részesítse a közönséget.  Ha a helyszín miértjére egy tanuló rákérdez, azt csak nem  mondhatjuk, hogy a mai társadalomban eluralkodott az esztétikai igénytelenség.  És azt a jelentéktelen „részletet” sem, amivel a rendező igazolni kívánja az előadás helyszínét, hogy „Szophoklész Oedipus tragédiáiban a kenyérkészítésre vonatkozó enyhe utalások  vannak”. Hátha valamelyik diáknak kedve támad és puszta kíváncsiságból, no meg azért, hogy szaván fogja a tanárt, keresve  a kenyérkészítésre utaló sorokat, végigolvassa az interneten Babits Mihály Szophoklész fordításait, és a következő órán már a tanár  tévedéseként fogja emlegetni a kenyérkészítést. Nem várhatjuk a pedagógusoktól, hogy olyan szinten legyenek tájékozottak a posztmodern színházi asszociációkkal dolgozó rendező elképzeléseiről, hogy azt azonnal megmagyarázzák a kíváncsi tanulóknak. Például, ha megkérdezik, miért a malomban és nem a pékségben készítik a kenyeret? Az lehet, hogy a rendező úgy gondolta, hogy Oedipus végzetes sorsa csak egy ilyen ipari műemlék-malomban nevelhet minket a katarzisképességre (!), de az így „felértékelt” hely, a tárgyi környezet sivársága aligha kelt egységes esztétikai élményt. A tartalom és forma  egysége itt megbomlik, és egy életre szóló negatív képzettársítást indíthat el a görög tragédia és a nem esztétikus  környezet között.  Egy ilyen, Oedipus  szövegével szólva  „ott születtem, hol nem kellett” előadás után, már hiába is idéznénk a diákoknak Németh Lászlónak a darabról írott szavait, hogy az  „...olyan műalkotás, amelynél az egész világirodalom alig mutathat föl zártabbat, tökéletesebbet.”

Alburnus