Széljegyzetek V.

Széljegyzetek és adalékok A Szentgyörgyi István  Színművészeti Intézet történetei  I. című könyv margójára

Ötödik rész

Egyetértek Lázok Jánosnak azzal a megjegyzésével, hogy ”szükségesnek tartom részünkről egy olyan internetes szakmai vitafelület (blog) megteremtését, amely lehetővé teszi majd munkánk kritikai visszajelzéseinek begyűjtését” . Azt  nem hiszem, hogy erre az én színházi blogom alkalmas lenne, mert egy ilyen helyzet az abszurd humorhoz állna közel és senki nem venné komolyan. Ezért  inkább az egyetem honlapja vagy A rektor mondja blogot javaslom, amelyeknek a látogatottságát Önök figyelemmel kísérhetik s ami esetleg hozzájárulhatna a Művészeti Egyetem népszerűsítéséhez.

E jegyzetekre a blogom szűkebb  nyilvánosságát azért tartottam megfelelőbbnek, mint a Transzidex színházi Fórumát, mert bejegyzéseim személyesebbek, néha kritikusabbak és nem annyira a színházi világ egészéhez szólnak, mint a Tompa Gábor könyvéhez írt szócikk-kommentárjaim.

Elgondolkozván a dokumentumokra alapozó történetírás és az oral history viszonyán, mérlegelem az egyik vagy a másik előnyeit és hátrányait, és mindkettőnél a  hitelességet befolyásoló tényezőket. Az előbbiből időnként kimarad az ember, esetleg  tárgyiasul karján egy statisztikai  számmal. (Valószínűleg ezt érezte Kovács Levente is,  amikor szükségesnek tartotta az „eltanácsoltak” egy részéről is szót ejteni). Ezzel szemben az emlékezés, az oral history az eseményekkel és körülményekkel összefüggő  érzelmi rostát használja és időnként fontos dolgokat hullat ki azon. Egy másik, a hiteles szóbeli emlékezéseinket visszafogó tényező  a bennünk kialakított morális gátlások sora. Freud azt mondaná erre, hogy a felettes én kontrollja. Volt  évfolyamtársam írta a minap, hogy ő nem mondhat rosszat az egykori Alma Materről és az egykori mesterekről, noha volna mit. Az elhallgatottak kimondása, úgy vélem, hozzájárulna egy korszak  emberi és szociális viszonyainak jobb megértéséhez, mert itt már nem csak az oktatói, színészi személyiségeket elemezzük és értékeljük, hanem egyfajta „történelmet írunk”. A könyv szerzői papíron teszik ezt. Sokkal óvatosabban, mint én, hiszen számolniuk kell azzal, hogy a múltbéli visszásságokat az olvasók az Egyetem máig továbbélő örökségének fogják tekinteni. Mindez e blogra nem vonatkozik vagy legalábbis nem olyan nagy mértékben. Mi, a kortanuk úgy gondoljuk  itt a blogon  elmondjuk azt, amiről úgy véljük, hogy az már kimondandó, hiszen eltelt azóta több mint egy fél évszázad.

Hogy  Németh Kati és én is a fent  említett kényes helyzetbe  kerültünk, amikor az egyetem rektora,  Gáspárik Attila a Kovács Györggyel  kapcsolatos emlékeinkről,  faggatott, arra álljon itt egy példa. Megesett, hogy a dolgoknak csak  a Mesterre kedvező történéseit mondtuk el. Féligazságokat, mert az egészet egy  róla szóló emlékkönyvbe nem tartottuk illőnek szóvá tenni. Elhallgattuk egy történet folytatását, mert az a Mester személyiségének árnyékos oldalára is fényt vetett volna. Ezért mondom azt, hogy az oral history néha csak a féligazságokat tárja elénk. Például  elmondtuk azt, hogy Kovács György Az esőhozó ember című előadás főpróbáján színészként példás fegyelmezettséggel viselkedett és szó nélkül ismételte meg a rendező kérésére a játéktérre való betoppanását. De azt már elhallgattuk, hogy a következő „drámgyak” órán nem a fegyelmezett színészként, hanem a rossz pedagógusként viselkedett, és egy kérdésre válaszolva „Tompa, ez a kretén...”minősítő jelzős szószerkezetet használta a főrendezőre és a tanárkollegára.

Az intézet valódi pedagógiai légkörét csak az ilyen apró sztorikból lehetne hitelesen felvázolni.   És ha most ilyen apró, de a Színművészeti Intézetre  jellemző történeteket, megnyilvánulásokat mondunk el, akkor azzal csak árnyalni, de nem beárnyékolni szeretnénk a könyvben  festett, kissé idilli képeket.

Kovács Levente tanulmányában egy érdekes statisztikai adatot olvastam, hogy: „Tehát  az 1954-1962 között teljes tanulmányi ciklusokra felvett 79 hallgatóból 35 (44%) tette le a diplomavizsgát.”  Elmondja, hogy a színészi pályát  négyen hagyták el. Tehát maradt 31.  Ők, és ezt már én teszem hozzá, részben kiváló, részben  „használható” színészek lettek. De közülük is 3 később öngyilkos lett, mert nem viselte el a pálya és az ottani felfokozott, rivalizáló, intrikákkal teljes élet megpróbáltatásait. Ez még akkor is katasztrofális felkészítési arány, ha tényként fogadjuk el azt, hogy a tehetséget nem lehet könnyen felismerni és annak megítélésében gyakori a tévedés. Ha jól belegondolunk, az már a felvételin elvárható lett volna a közel tíz éves oktatói  tapasztalattal rendelkező tanároktól, hogy rendelkezzenek  e pálya alkalmasságára vonatkozó  részismeretekkel. Ezeket ők maguk tanították egy időben. (Nekünk már nem) Például a színészi tehetségről azt, hogy  „olyan pszicho-fiziai (vagyis testi és lelki) adottságoknak az összessége, ami alkalmassá teszi az egyént egy színpadi szerep eljátszására” (Ezt én Váradon  Szombati Gille Ottótól tanultam). Máig sem értem, hogy e definiciót miért nem vették figyelembe a felvételin. A két hetes felvételi előkészítőn és magán a felvételin is láthatták az én  nyilvánvaló kancsalságomat, ami  fizikailag erre a pályára alkalmatlanná tesz. (Derűsen jegyzem meg, hogy ez a kancsalság  nagyon hasznos  volt a tanári pályámon, mert a diákok soha nem tudták, hogy éppen kire nézek és nem mertek puskázni). Az is furcsa  volt, hogy Illyés Kingát és engem még a felvételi eredményhirdetése előtt odaállítottak verset mondani a Kolozsvári Rádió  mikrofonja elé, Szabó Lajosnak azzal a felvezető szövegével, aminek a lényege az volt, hogy: lezajlott a felvételi stb. és az elhangzó versek alapján döntse el a hallgató, hogy a felvételi bizottság jól válogatott-e. (Igaz, a rádióhallgatók nem láthatták az én szemtengely ferdülésemet). Hasonló melléfogás volt később, amikor a felvételi után Pataki Georginát „sztárolták” a MŰVÉSZET című lap   címlapján. Később őt is kirúgják.