Széljegyzetek VI.

Széljegyzetek és adalékok A Szentgyörgyi István  Színművészeti Intézet történetei  I. című könyv margójára

Hatodik  rész

Azt gondolom, hogy jegyzeteimnek akkor van némi értelme és haszna, ha belőle az egykori főiskola színészpedagógiai szellemiségét is sikerül megismerni, mindazt, ami kimondatlanul vagy elméleti megalapozottság nélkül is  létezett. Végül is nem az a célom, hogy a hajdani sérelmeket itt felemlegessem, hanem az, hogy a kettőnk vagy időnként többünk visszaemlékezései nyomán  tisztábban lássuk az egykori színészképzés szakmai, pedagógiai, művészetpszichológiai erényeit és hibáit. Mert eléggé nehéz tisztán látni, hiszen már akkor is ellentmondásba kerülünk, ha én most   Kovács Leventének Lázok János által  közvetített levelében jelzettektől eltérő véleményt mondok arról, amit ő így fogalmaz meg: „Az más kérdés, hogy az évközi színpadi gyakorlati munka során sokan számos jelzést, utalást kaptak arra nézve, hogy valami baj van képességeik körül.”  Nos erre néhány  történetet mondok el. Ezeket  mai fejjel értelmezem, mert akkor  nem találtam rá magyarázatot.

 Kovács György úgy két hónappal a drámgyak záróvizsga előtt mondta Németh Katinak, látva a Bán bánban Melinda örülési jelenetét, hogy „nagyon sokat fejlődtél”. Éghi Ghissza, a ritmika órán megdicsérte, mondván, hogy úgy esik, mint egy harmadéves. Ezek egyáltalán nem  a képességek hiányára utaló szavak. Pár héttel később valóban lett egy figyelmeztető jel. Egy  beszédtechnika órán Erdős Irma  kisebb hisztériás rohamot, sírógörcsöt kapott attól, hogy ez a hallgató nem volt hajlandó az általa kijelölt prózát és verset elmondani, mert azokat a személyiségétől  idegennek érezte. Ezért más verssel és más prózával  készült a záróvizsgára. A „vita” közben lépett be Kovács György, akinek a tanárnő leadta a fegyelmezetlen főiskolás viselkedését. A prof csak ennyit mondott: „Na majd lesz gondunk rá”. Azt hiszem, ez jól példázza azt az autokratikus oktatói-nevelői légkört és következetlenséget. ami abban az időben az intézetben uralkodott s aminek a lényege az volt, hogy az egész oktatási folyamatot nem a hallgatók személyiséghez, hanem minden tanár a maga elképzeléséhez igazította. Az autonóm személyiséget nem nézték jó szemmel, s ha valaki netán a színjátszás teóriái iránt érdeklődött, azt egy kettőre elintézték azzal, hogy ne temetkezzék  a könyvekbe, hanem menjenek ki az életbe, hogy azt a helyszínen ismerje meg. Az emberi és a pedagógiai tapintat teljesen hiányzott a profokból. Az akkori tíz osztályos érettségivel bekerült és az első év végén alig 18 éves hallgatóknak a vizsgai kiértékeléskor olyan szöveget kellett hallgatniuk, amit egy érett felnőtt is zokon vett volna. Pl. „Úgy érzem, most olyan vagyok, mint egy sebész, akinek fájdalmat kell okoznia, hogy eltávolítsa a rákos daganatot. De a  test csak így fejlődhet és lehet egészséges”. Ezt, állítólag Delly Ferenc mondta a másodévesek záróvizsgájának kiértékelésén. Abszolút tapintatlanságnak tartom azt is, amit Kovács György mondott az egyik „Bell Ami” társunknak az egész csoport füle hallatára: „Egy szikra tehetség sincs benned fiam. De mindent el fogunk követni, hogy belőled színészt csináljunk, mert a színházaknak szükségük van az olyan figurákra, mint te vagy”. Ugyanennek a hallgatónak mondta gyakran a csoportvezető tanársegéd, hogy „Úgy tartod a kezed mint egy fagyos kutyaláb”, de azt nem mondta meg, hogyan tartsa másképpen. Pár évvel később láttam ezt az   évfolyamtársamat egy  Schiller dráma főszerepében, de a kéztartása nem fejlődött a négy főiskolai év alatt. Különben ez volt a jellemző az egész színészoktatásra, közölték, hogy mi nem jó, de azt már csak nagyon ritkán, hogy miként lenne jobb. Egyik évfolyamtársam mesélte a minap, hogy azt mondta neki Kovács György hogy „Csinálj magaddal valamit fiam, mert ezt a te szép hangodat a néző öt perc után megunja” de , hogy mi legyen az a valami, az nem konkrétizálódott.

Én úgy látom most, az akkori színészképzésnek nagy-nagy dilemmája volt annak eldöntése, hogy minden szerepkörre alkalmas tehetségeket, fejlesszen, képezzen ki vagy karaktereket, típusokat neveljen. Megkeresni és kifejleszteni a tehetséget, az autonóm színházi személyiséget vagy a  kor színházi igényeinek megfelelő karakterszínészeket képezni. Ez ma is gond lehet. Ez a kettő nem mindig jár együtt, nem mindig párosul a tehetség és egy szerepkörre való alkalmasság. Kovács György tudta azt, hogy a színházban a közönséggel bárkit el lehet fogadtatni, akinek  előnyös külseje van és betanítható. Ahogy a mai sztárcsinálók is gyártják az egy-két évig futó „csillagokat”. A rutin végül is sok mindent pótolhat, így  a művészi kreativitást, de még a tehetséget  is. Akkoriban a Székely Színház viszonylag szűk műfaji keretek között mozgott, ami meghatározta a tanári kar gondolkodását és a felvételik válogatási szempontjait egyaránt. És ezt a szűk műfajszemléletet sugallták is nekünk. Emlékszem egyszer éppen nagyon jó kedve volt a profnak és néhány gúnyos megjegyzés kíséretében bemutatta nekünk a  hajdanában egy operettben elsajátított tánctudását. Máig a szemem előtt van, ahogy Kovács György  nagyszerű ritmusban énekeli (talán a Mária főhadnagy című operettből), hogy „Hajrá, előre, a sík mezőre” szöveget és közben táncolt. A végén megjegyezte, hogy  „Remélem, ti nem fogtok ilyen marhaságokat játszani”.

Az akkori  színházakban nyilván a korszak figuráira, karakterekre, „jellemszínészekre” volt szükség a munkásosztály képviselőire, a dolgozó parasztokra és a haladó vagy éppen megalkuvó értelmiségiekre. Végeztek  aztán olyan típusok, akik a szocreál lassú kiszorulásával már végszavazó színészként sem kellettek, s a pályát elhagyták vagy... Még annyit, hogy a művészi pályáról való eltanácsolásra  már akkor is volt  az exmatriculat szó helyett egy megfelelő román kifejezés: reorientat profesional. Ennek semmi pejoratív jelentése nincs.