Gondolatok...

Gondolatok egy színházi jegyzet kapcsán

 Olvasva Dénes László Mutyiszínház című jegyzetét, már csak azért is, hogy ne gondolja a közvélemény, hogy más nem figyel mindarra, ami e város kulturális életében és ezen belül a színházi világban történik, úgy döntöttem, rászánok némi időt arra, hogy véleményt mondjak mindarról, ami a színház körül történik. Igen, „körül”, mert és ebben igaza van a főszerkesztőnek, ami belül történik, arról vajmi kevés információnk van.

Három erdélyi színházra figyelek fokozottabban. A kolozsvárira. a marosvásárhelyire, és a váradira. Az utóbbi kettőben új vezérigazgató van, akiket kisdiák koruk óta  ismerek s ez talán érthetővé teszi érdeklődésemet. Ez a fokozott figyelem abból áll, hogy szinte naponta végignézem a színházak honlapját, és elolvasom a helyi lapok papíros vagy világhálós változatában a színházról szóló írásokat. Továbbá figyelemmel kísérem  azokat az internetes hírforrásokat, amelyek értékelő, elemző vagy pusztán csak hírt adó anyagot tartalmaznak e három színházról és vezetőikről. Csak példaként említem meg, hogy egy fiatal, nagyon felkészült és tehetséges teatrologus, Czirják Árpád, egy, az erdélyi magyar színházak  elmúlt 20 évét elemző többrészes írásában, így értékeli a váradi magyar társulat produkcióit : „Érdektelenül rutinos, fáradtan unalmas, dilettantizmusba hajló produkciókkal traktálják már nemcsak üresen nyikorgó ringlispílük fennhéjázó miazmáját, és ezzel együtt, no persze, természetesen, most is, mint mindig, önmaguk középszerűségén keresztül a saját valamirevaló nézőiket is, tehát olyan csapnivaló nívón játszanak, adnak elő, hogy időnként bizony igen könnyen meglehet, hogy a gutaütés kerülgeti a jámbor nézőt, azmely máskor éppenhogy meredten megdermed, s bambulva el-elbóbiskolna, meglehetősen nyugisan, ugye-ugye, hisz úgyse marad le semmiről. Felettébb igen bágyasztó estvék ezek, annyira elkeserítő itt a színvonal.

Az értékek immáron év(tized)ek óta mindig ugyanott találhatóak meg. S ugyanott nem. Csapnivalóan vacak itt minden, azmi ráadásul az ócska, silány bulvár felé tart. Alig kipróbált, szedett-vedett, szakmai minimumot nem különösebben megközelítő előadások, rutinból megoldott helyzetek, unalmasan érdektelen, időt keservesen mulató, nehezen végigülhető, klasszikusokat kipipáló, dögunalmas kulturális produktumok sorozatgyártói... .”

A fent idézett -nem helybéli- szerző által írt sorok némi magyarázattal szolgálnak arra is, hogy miért olyan foghíjasok  a váradi színház széksorai és miért halnak el a produkciók   néhány bérletes  előadás után.

                                                                      

Az ilyen szövegek és egy-két előadás  keserves élménye nyomán persze, hogy nagyon vártam és várom miként változik majd a Nagyváradi Magyar  Színház  színvonala. Hogyan, mi módon hozza vissza, teremti újra az egykor széles közönségét? Hogyan tartja a kapcsolatot ezzel a publikummal? Milyen lesz a művészi színvonal, és miként valósul meg a -mai szóval- PR tevékenysége a színháznak? Engem speciel  nem lep meg, hogy a hatalmon lévő kormánypárt a saját bizalmi embereit teszi a vezető posztokra. „Mindig így volt e világi élet” mondom a költővel  és hozzáteszem, így is lesz, amíg a világ világ. A baj mindig akkor kezdődik, amikor tehetségtelen, hozzáértéssel nem bíró Arturo Uikat  raknak oda vezetőknek.

Hogy milyenek lesznek a színház új vezetői?  Nem tudom. Korai lenne munkájukat egy kurtán-furcsán befejezett sok-sok műsorszünettel  és politikai  csatározásokkal tarkított (fél) évad után értékelni. Amit én személy szerint megteszek az a folytonos odafigyelés és a tanári múltamból magammal hozott pontozás. Piros pont ezért, fekete pont azért. Ja, és három piros pont egy tízes, három fekete meg négyes. A megoldandó feladatok sokfélesége mindmáig csak a részfeladatok pontozásos értékelését teszik lehetővé.  De ezek a színház művészi tevékenységétől  távol állnak. Abban tökéletesen egyetértek Dénes Lászlóval, hogy a színház PR tevékenysége pillanatnyilag siralmas. És nemcsak azért érdemelnek erre egy fekete pontot, mert csak az egyik helyi lapot látják el információkkal és mert a színház honlapja, mint egy mohos sírkő: kopott, ócska és színvilágában hasonlatos a színvonalhoz: szürke és tartalmatlan. E sok figyelem felkeltő lehetőséget és reklámot kínáló internetes médiából semmi nem derül ki a színházról. Még az sem, hogy már némi névváltozás történt és már nem Nagyváradi Állami Színház az intézmény neve. A színház itt szereplő képén  az évekkel ezelőtti  üres timpanon árulkodik a nemtörődömségről. Miért nem fontos senkinek az,  hogy a hónapokkal korábban meghírdetett  színházi logo pályázat eredményéről  hírt adjon? Hogy bemutassa  a nyertes logot, amivel a színház önmagát majd népszerűsíteni fogja?  Augusztus végén még semmit nem tudunk  a következő évadról, aminek az előadásaira már az interneten is lehet jegyet rendelni. Micsoda teljesítmény. A gomb már megvan az öltönyhöz, de a szövet még hiányzik. Örvendetes, mert az internetes program, előrelépés ugyebár,  amit a vezérigazgató úgy harangozott be, hogy ebben a (Kolozsváron nem működő) elővásárlásban  elsők vagyunk. Nagyszerű,  de kérdem én, mikor fog az kiderülni, melyik előadásra rendelje meg a jegyet előre a Szekszárdon élő ismerősöm? Mikor lesz  olyan tumultus a pénztárnál, hogy már nem kapni helyet, csak legfeljebb a kakasülőn? És ki rendezi azt?  No és kik a társulat tagjai?

Azt enyhén szólva is groteszk dolognak tartom, hogy  egy színház vezérigazgatója  a strandon tartja meg az évadnyitó társulati ülését. Igaz, lehet, hogy én nagyon maradi vagyok és az új idők színházi törekvései, a strandbéli meg a vasútállomási performanszok és happeningek jelentik majd a jövő színházát  Váradon. De az is lehet, hogy az Ady Kulturális Központ közelségét találták intellektuális ihletőnek a  szervezők. Hol is lehetne a korszerű színházról ennél kreatívabb vitát folytatni? Mert gondolom a művészek és a vezetők egy ilyen társulati gyűlésen főleg  a színházi terek dramaturgiájáról, no meg a színházi érzékek antropológiájáról társalogtak. Elvégre a  posztdramatikus teatrum korában lassan időszerűvé válhat a posztteatralis szemlélet is. Mert  ha igaz az, hogy „színház az egész világ”, minek  a színházba járni? Hiszen már a teatristák is szívesebben  mennek a strandra évadkezdő ülést tartani.

Schneider Németh Antal

Az írás  a Reggeli Újság  mai számában jelent meg.