Visszajelzések a Szigligeti Színház Liliomfi című előadásáról (III.)
A színészi játékról.
Tudom én, hogy ma és még egy ideig a rendezők színházi világát éljük. Ennek a világnak kiszolgáltatott és ma csak 75%-os fizetésért művészkedő tagjai talán a legjobban igénylik a visszajelzéseket munkájukról. Egy ilyen tessék-lássék, eklektikus előadás után jobb lenne legyinteni egyet és nem tölteni az időt a színészi játék elemzésével, hiszen, az aligha lesz attól jobb vagy rosszabb, ha az ember, arról rézletesen kifejti a véleményét. Magam is elhallgattam volna gondolataimat, ha a rendező nem provokálja ki belőlem a véleménynyilvánítást azzal, hogy a Simon Juditnak adott interjúban összehasonlítja a magyar és a lengyel színház színészeivel végzett munkát. Ebből az összehasonlításból a magyar színészek kerülnek ki hátrányos megvilágitásban. De nézzük mit is mondott Keresztes Attila. „Általában a magyar színházakra és színészekre jellemző, hogy meg akarja érteni a szerepét, egy számára koherens logikai és lélektani folyamatot akar ábrázolni. Ezzel szemben a lengyel színészek sokkal bátrabbak, merészebbek, feltétel nélkül követik a rendező instrukcióit. Nem keresik a szereplő belső motivációit...”. Milyen szerencse, hogy a váradi színészeknek csak egy része azonosult a rendezőnek ezzel a bábfigurákra illő, és a színháztörténet 2500 évének tökéletesen ellentmondó felfogásával. Így ők valóban megértették a komikus helyzeteket és azt, hogy nem a rendezői koncepció, hanem a helyzetük miatt lesznek nevetségessé ebben a „korszakalkotó” előadásban. Ezért élő alakot vittek színre és játszottak el. Elsősorban Csíky Ibolya és Hajdú Géza alakítására gondolok, akik még a szereplőket egységesítő fehér bohóc maszk mögött is felmutatták azt, hogy miként lesz csúfondárussá az ember , ha életkorának és helyzetének nem megfelelően viselkedik. Ebben a -számomra elfogadható - csoportba sorolom a két Schwartzot megformáló színészt, Dimény Leventét és Varga Balázst is. Mindketten hozták azt a figurát, ami elsősorban nem a színészi „bátorságra, merészségre” hanem a szerepen való töprengésre építi fel az ábrázolandó alakot. A rendezői karikírozó, egy két vonást hiperbolizáló felfogást főleg a Kányai szerepét játsszó Szotyori József és az Erzsi lányát görbe tükörbe állító Gajai Ágnes, valamint a Gyuri pincért játszó Pál Hunor követte. Hogy ezt jól csinálták, azt még akkor is elismerem, ha az ilyen ábrázolást még a burleszkben is túlzónak tartom. A két ifjú, a címszerepet játszó Hunyadi István és a Mariskát játszó Pitz Melinda reménytelenül keresték az egyik vagy a másik játékfelfogással való azonosulás számukra járható útjait, de nem találták meg. Ezt sikeresebben tette a Szellemfit alakító Kardos M. Róbert , aki - a szerző szerinti leghálásabb szerepet - igyekezett a rendező és a saját felfogásához igazítani. Néha narrátorként elidegenített, néha Szellemfiként megnevetetett, néha színházesztétaként Hamlet szavait felolvasva vagy idézve bölcselkedett. Az eredetileg vígjátéknak szánt darab végén a „takarodót” fúvó trombitaszólója épp olyan szomorú volt, mint a Gelsomináé az Országúton című Fellini filmben, s amilyen szomorúsággal indult haza e sorok írója az előadás után.
Gelsomina
Gelsomina
Alburnus
Megjelent a mai Reggeli Újságban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése