Schneider Németh Antal főleg színházi blogja: Színházi levél (9.)

Színházi levél (9.)

Visszajelzések a Szigligeti Színház Liliomfi című előadásáról (II.)

A díszlet, a rendező és a rendezés.

Amikor felment a függöny viszontláttam kulisszaként a fantáziátlan szürkésfehér plakátot, reménykedve, hogy ez a sokajtós emeletes díszlet bizonyára számos játéklehetőséget rejteget, amit a rendező majd ki is használ. De ahogy folydogált az előadás, ez a fakadó reményem egyre csak hervadóbb lett, mert az ajtók többsége megmaradt reklámpanónak és a kutya se használta. Hát ennyit a multifunkcionális kulisszáról. Figyeljünk inkább a rendezésre, mert ha jól odafigyelünk mindarra, amiről egy rendező az éppen aktuális munkájával kapcsolatban nyilatkozik, akkor feltárul előttünk a készülő előadás koncepciója. Keresztes Attila a próbafolymat elkezdése előtt a színházi kiadványnak adott interjúban azt sejteti, hogy még nincs jól meghatározott előzetes elképelése a Liliomfi váradi előadásáról. Nem lehetett, mert csak olyan általánosságokról beszél, ami minden színpadi műről elmondható, hogy az „az emberről, a színházról, szerelemről, döntésekről és következményeikről, végül is titokban rólunk, mindannyiunkról” szól. Az előzetes koncepció ebből tényleg nem derül ki. Nem is baj, hiszen a legtöbb színházi alkotónál az előzetes elképzelés az alkotási folyamatban fokozatosan megváltozik és átalakul. Erre számos példát találunk Harag György és Tompa Gábor munkásságában is. Ami engem ebben az interjúban elképesztett az több olyan színházelméleti kijelentés volt, ami az én esztétikai világomtól igencsak távol áll. Ezért nem is fogadom el, mert félő, hogy az később a színházi gyakorlatban teljes tévutat jelent. Itt van mindjárt ez a mondata a rendezőnek: „Ugyanakkor fontos számomra a színháziság felmutatása, a valóság illúziójától való eltávolodás, hiszen így a nézőnek akaratlanul is egy szellemi dimenzióba kell lépnie”. Én ezt egy téves és hamis teóriának tartom és nem csak azért, mert a rossz csengésű teatralitás szót a „színháziságra” cseréli, gondolván azt, hogy a színháziasság (mert ez a helyes szó) az olvasó számára nem jelenti a teatralisnál megszokott hiteltelent és a hamis színművészetet. Ennél nagyobb téveszme az, hogy a rendező el akarja távolítani a nézőt a „valóság illúziójától”. Ő a valóság illúziója nélkül akar minket a megismerés szellemi szféráiba emelni. Pedig ez a téveszme már Bertold Brechtnél is kudarcot vallott. A mi rendezőnk gyakorlatában ez úgy jelentkezett, hogy valami hamis teatralitás volt a jellemzője a Liliomfi című előadás majd-minden jelenetének. A rendező tényleg mellőzte a 19. század színészromantikájának érzelmekkel, nélkülözésekkel, de e pálya iránti rajongással is gazdagon árnyalt valóságát. Vígjáték helyett kaptunk egy hamis, abszurd elemekkel tarkított, parodisztikus színházi burleszket, egyveleget, ami itt–ott mégiscsak illúzió volt, de minden szépség, báj, és színházi varázs nélkül. A megvalósult előadás koncepciótlansága már a függöny felgördülése előtt is szembetűnő. Mert vagy 2o perccel a kezdés előtt, Szellemfi már ott ült a színpad sarkában és fennhangon olvasta Shakespeare Hamlet című tragédiáját. Érthetetlen, hogy ez mire való. Ha már valaki olvassa a dán királyfi tragédiáját, akkor miért Szellemfi és nem Liliomfi teszi ezt? És miért? Kinek olvassa? Hiszen úgysem hallja azt a hangosan gyülekező közönség. Vagy ez egy Brecht-i „V effektus”? Aztán az előadás során Szellemfi, mint egy paródiát, többször is idézgette Hamletnek a szavait (A színjáték ..., melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”). De minek ezt egy bohózatban? A színész egyszer még egy tükör keretét is a néző elé állítja, hogy elidegenítsen minket, ha belefeledkeznénk a poénekbe. Ámde egyetlen szóval sem utal arra, hogy ebben a darabban ez a tükör, egy görbe tükör, ahol a rendező szándékai szerint az ember testi és lelki dimenziói torz, neurótikus és pszichotikus méreteket öltenek, azért, hogy azáltal a nézőt nevetésre bírják. A nézők persze itt is a színháztól elválaszthatatlan illúziót kapnak, de ezuttal hamisat. A groteszk hatalmasodik el a harmadik felvonásban és száműzik Szigligeti vigjátékából a szépséget, a mértéket és az értéket. Mert az egész előadás alatt szinte egyetlen lirai momentum sincs. Töményen kapjuk a burleszket a hangos és túlhangos ordibálást, az esetlen torzításokat, a szerzőre is bőven rálicitáló mesterségesen kreált helyzetkomikumot. Probáltam megfejteni, mi vitte el a - egyesek által tehetségesnek tartott - rendezőt ilyen végletesen téves irányba, ezért meghallgattam mindazt, amit a bemutató után a Kolozsvári Rádió riporterének mondott. A szövege így kezdődik: „Tehát ebben a vigjátékban van kb. 600 (hatszáz) poén.” No, itt van a téveszme gyökere, mert ez azt jelenti, hogy az előadás 14o aktiv percére ezt a 600 poént el kellett osztani és a csömörig tömni a közönségbe. Még szerencse, hogy a rendezőnk tévedett, és nem jutott minden 23 másodpercre egy poén. De ha nem volt, akkor csinált ő, és lett a szerepfelfogásban, a szövegben és a gesztusokban is, hogy stílszerű legyek, dögivel. És így aztán volt modern gázálarc. És mint egy Rejtő regényben az keresett kés, láttunk a Kányai uram hátából kiálló fejszét. Volt félbevágott disznó, piros boxkesztyűs Szilvai professzor és megkopasztott, csipegő neyloncsirke, meg felhúzható fehér egérkék. Volt továbbá motoros fűrész gép ( régi nevén Druzsba). És már az első felvonásban elhangzik az aktualizálás, a rendező szavait használva: „a nézőknek a szellemi régiókba emelése”, a hajdani és a mai színészsors párhuzamba állítása ilyen szöveggel: „25% fizetéslevonás tavaly júniusban”. A harmadik felvonásban már kellő modernséggel a genetikai ismereteinket is bővítgetik ekképpen: „Figyeld meg a genetikai állományát”, mármint a két Schwartznak. Azon már nem is csodálkoztam, hogy még a múltszázad ötvenes éveiben az általános iskolákban divatos összekevert szólásmondások egész sorát is elmondják, pl. hogy „Néma gyereknek az anyja se látja a fától az erdőt”. Gondolom, mindez a 600 poén elégtelensége miatt került a szövegbe. De volt nézőcsalogató is, a rendező egy-két strófát elénekeltetett a Csárdáskirálynőből (Tetszenek tudni abból az operettből, amelyet a sepsiszentgyörgyi színházban Keresztes Attila rendezett és ahol a végén mindenki meghal.) meg a Mágnás Miskából is. Aztán, hogy az ősi magyar pentaton kedvelői is kedvüket leljék, az is volt, hogy Megrakják a tűzet... , meg Cári Tibor zenéje is. No igen, a rendezőnek erre a tartalmi egyvelegre is van egy esztétikai magyarázata mondván, hogy „A forma teszi a színházat színházzá, az, ami egyedi és csak rá jellemző”. Hát ez aztán tényleg egyedi és csak rá jellemző volt. Mert itt a Szigligeti Ede szövegét időnként a fenti „aranyköpésekkel” toldották meg, hogy azt „színházzá” tegyék. És volt még egy csomó „eredeti” rendezői ötlet, színpadi meg nézőtéri helyzet, amitől a magamfajta színház szerető halandónak síkithatnékja támadt, mert nem tudta, hogy most hova nézzen. Például kapkodta a fejét, hogy a nézőtér széksorai között ugrabugráló Szellemfi alakítását szemrevételezze-e, vagy a másik három szereplő színpadi játékát és szövegét próbálja megérteni. Az előadásban azért mégiscsak volt két lirai momentum. Az egyik akkor, amikor egy pillanatra megállt az élet, mindenki elhallgatott, hogy aztán a színpadról elhangozzék a következő „elidegenítő effektus” „Négy évig pont ilyen csend volt ebben a színházban”. A másik az előadás végén volt, amikor a keménykalapos Szellemfi egy trombitával valami bánatos mellódiát fújt. Kár, hogy ez sem egy eredeti ötlet, mert engem és akik még látták a filmet, ez Federiko Fellini Országúton című filmjére, annak tragikomikus bohócnőjére emlékeztetett. SZÜNET