Színházi levél (8.)

Színházi levél (8.)

Visszajelzések a Szigligeti Színház Liliomfi című előadásáról

Miféle visszajelzés? Nos, ez kérem, egy színház-szerető néző véleménye, (vagy ha ez jobban tetszik, feedbackje) arról az előadásról , amiről a rendező és a művészeti igazgató azt mondta a Kolozsvári Rádiónak, hogy „a Liliomfi Nagyváradon egy új korszak kezdete”, meg azt, hogy ebben „az új színház megszólal”. Lévén kiváncsi ember,  elolvastam a művészeti vezetőnek és a rendezőnek  a sajtónak  és  A Nagyváradi Szigligeti Színház Kiadványának tett nyilatkozatát. És szombaton végignéztem az „új korszak kezdetét” is.  Így hát mint a színházhoz hű „közönségek” egyik tagja véleményt is mondok mindarról, amit láttam és hallottam. Nem, ez nem lesz színikritika, mert e sorok írója nem ismeri Patrice Pavis előadáselemzésének  tudományos módszereit, és ha ismerné sem tartaná fontosnak, hogy egy napilapban a színházesztéták és a teatrológusok nyelvén szóljon. Ezért csak mint a színművészetet kedvelő közéleti ember, afféle műkedvelő közíró mondja el véleményét, ingyen és bérmentve a színházi  leveleiben. Hozzátéve azt, hogy ő független és kizárólag érték(!) orientált és semmilyen vonatkozásban sem érdek(!) orientált, amikor a színházról ír.

Közönségekek és értékítéletek?! Ha a  „közönségek” szót a  nyájas olvasó magyartalannak tartaná, akkor  magára vessen, mert nem ismeri a mai színházelméleteket. Én mosom kezeimet és a mai  színházelméletre hárítom át a felelőséget, ugyanis az egyik székelyföldi napilapban ezt olvastam: „Ma már mindenütt sokféle a közönség (ezért is beszélnek a színházelméletben közönségekről és nem közönségről).” S ha egy színházesztéta  ezt mondja, én, az Ezerfejű Cézárnak egyetlen árva kis feje, a Néző, miért ne használhatnám e szót, amikor arról akarok itt bölcselkedni,  hogy nekem ez a „korszaknyitó” előadás milyen is volt és a váradi publikum miként fogadta ezt a színházi produkciót. Igaz, a tizen- és huszonévesektől,  nem halottam véleményt, csak harminc és nyolcvan közötti „közönségektől”. Ők nagyon háborogtak. Két egykori  kollegám véleménye lesújtó volt. Egyikük kifejezetten felkért, hogy ha megnézem, írjak róla, mert kiváncsian várja. Mondjam el, én hogyan láttam mindazt, amiről a  jeles RMDSZ vezető -kulináris hasonlattal élve - kifejtette, hogy bár ő a rántott húst szereti, de ez az előadás is elmegy: „sültcsirkének”. Szóval, a nagyérdemű már csak ilyen sokféle. Valamennyien a saját ismereteik, kultúrális felkészültségük, ízlésük, előzetes tapasztalatuk és értékrendjük alapján mondanak  véleményt egy színházi előadásról. Én e lap hasábjain az elkövetkezőkben  a  Liliomfi rendezőjének Keresztes Attilának alkotói szempontjával „azonosulok” és magam is az ő alkotói „szempontjai” alapján mondok véleményt az előadásról, vagyis: „Az egyetlen szempont, amit követsz, az a te éppen aktuális művészi ízlésed és hitvallásod”.  Tehát kedves olvasó, remélem, egyetért azzal, hogy én is csak a magam „aktuális művészi ízlése” és „hitvallásom” alapján írhatom soraimat a látott előadásról, meg , ami körülveszi. SZÜNET.

Alburnus

A plakátról.

 Kezdem az előadás plakátjával, ami, - ezt meg kell adni - teljesen „modern”. És multifunkcionális, hiszen az első ránézésre egy  ajtókat árúsító cég reklám-plakátjánakjának is elmenne. Vagy egy könyvillusztrációnak. Például  az olvasottabb nézőnek az a kommunista börtön juthat eszébe, amiről Méliusz József írt, és ahol  hasonló ajtókat gyártottak a rabok. Az ajtókat a nagy börtön-udvaron labirintus-szerűen tárolták. Megesett, hogy az egymásba nyíló ajtók közt a rabok, - köztük Erdély  ott raboskodó nagyhírű katolikus püspöke is - eltévedtek és órákig bolyongtak. Gondolom, azért ez a hírdetmény nem erre a tragikomikus esetre akar utalni, bár az alulról felfelé olvasható  cím   utalhat valami labirintus bejáratára is. Ismétlem, modernségében nagyon egyszerű és szűkszavú ez a plakát. Nem bonyolódik olyan ósdi magyarázkodásba, hogy pl. odaírja a darab  műfaját. Minek, az ma már nem divat. Találja ki a néző, hogy  mit fognak neki mutatni? Bohózatot? Vígjátékot? Komédiát? Népszínművet? Burleszket? Commedia dell artet? Vaudeville-t? Esetleg mindenből egy keveset vegyesen. Vagy, amit akartok elv alapján döntsön maga a néző arról, mit is látott, ha megnézi majd. Persze, ha az a fránya néző, aki mindenbe belé kotnyeleskedik olvasná a színház internetes honlapját is, akkor rögvest rájönne, hogy ott, a jegypénztárnál a Liliomfit vigjátéknak árusítják. Ja, hogy a plakát miért olyan „modern” és szűkszavú? Hát azért, mert ilyen „korszerű” színházi világot élünk és ugyebár  manapság a néző  már nem kiváncsi arra,  hogy ki a hősszerelmes meg a jellemszínész, hanem főleg arra, hogy kik a szponzorok, meg a színház vezetői. És különben is,  a „rendező színháza” a trendi, ma már nem egy színész neve a vonzerő, hanem  a  művészeti meg a menedzser igazgató neve. Szerepeljenek ők a plakátokon. És tessék nekik elhinni, hogy az is  avitt dolog (legalábbis Váradon), hogy  a plakáton  feltüntetik az előadás időtartamát, no meg olyan mellékes dolgot hogy, hány szünettel játsszák az eredetileg 3 felvonásos Szigligeti darabot. Pedig lehet, hogy   az előadás   olyan izgi lesz, hogy a „pszichométert”  működésbe hozza, és a nézőnek sürgősen folyékony természetű szükségletei támadnak majd.

Az időszakos kiadvány. Erősen kiváncsi voltam arra is, hogy a művészeti igazgató és a darab rendezője meg a másik két együttes illetve társulatvezető  miként vélekedik, mit gondol azokról, akiknek   a kultúrterméket el akarják adni, illetve akinek  az „élvezetdíjából” élnek. Elolvastam hát a  Nagyváradi Szigligeti Színház időszakos kiadványát, az  Egyről a kettőre címűt ától-zéig, és megszámoltam ki hányszor és miként emleget minket, a nézőközönséget. Szabó K. István  önmagának, a Homo Ludens-nek  feltett öt kérdésre, spártai tömörséggel válaszol és utal a játszótársaknak vélt közönségre is. A Liliomfi rendezője már egy hangot sem ejt  rólunk, csak a színészről,  és főleg   a saját művészi  inditékait magyarázgatja.  A Táncegyüttes és a Liliput társulat vezetői, már számolnak velünk és egy két szóval utalnak arra is, hogy ránk is gondolnak. No de még szerencse, hogy a kiadvány ( A lapjaira széteső nyomdai termék) szerkesztői megtalálták és letöltötték a világhálón olvasható  Eugenio Barba  Négy néző című esszéjét és így tudhatjuk, hogy a világban a jeles színházi személyiségek   azért időnként a publikummal is foglalkoznak. Ezzel az időszakos kiadvánnyal nekem csak egy bajom van. Nem értem  az Egyről a kettőre címet. Mondja már meg valaki, hogy ez a 2011-2012-es  színházi évadot akarja sugallni, ami a magyar színház önállóságát hozta el. Vagy inkább azt a fejlődési iránt, ami most kezdődik el. De ez a kiadvány a műsorfüzeteket  is pótolja. Igaz, annak  túl drága.  - Szünet.

Alburnus

Megjelent a mai Reggeli Újságban