Szinházi levél (11.)

 Modernség és marhaság

A színház olyannyira a ma művészete, hogy száz-százötven év múltán, ha az egykor kiválónak mondott színpadi alkotásokat megnéznénk, azokon ma csak mosolyognánk, mert esetleneknek, vagy túlzottan pátoszosoknak, netán porosan realistának látnánk. A múló évek, és a változó stílusok,  a képzőművészeti alkotások értékét néha  csillagászati magasságokba emelik, de a színházi előadásokat többnyire élvezhetetlenné degradálják, még akkor is, ha abban egy nagy színész alakítása figyelemre méltó marad. Az alkotó és a befogadó ízlésvilágának a képzőművészetnél nem feltétlenül kell összecsengenie. A festőművész előre futhat, új alkotói stílust, nyelvet, kifejezési formát teremthet magának, mert ha a mű valódi érték, azt majd az eljövendő korszakok, évszázadok emberei is el- és befogadhatják, gyönyörködhetnek benne. A színház világa más, az mindig a pillanat művészete és az adott kor emberéhez szól. Legalábbis ahhoz kellene szólnia, olyan nyelven, ami érthető a pornép és a magasan képzett intellektuel számára egyaránt. Napjaink színházi rendezője nem számolhat azzal, hogy majd egy „műveltebb kor” embere értékelni fogja korszerűnek hitt előadását. Ezért a mai közönségnek kell az előadást megalkotnia, mégpedig úgy, ahogy azt az egyik Váradról elszármazott rendező barátom a minap mondta, „csak egy lépéssel a közönség ízlése  előtt járva”. Kíváncsi voltam és utánanéztem annak, hogy ma a jelesebb erdélyi rendezők miként vélekednek a jó színházról, a jó előadásról. Tompa Gábor, a  külhonban is nagyra értékelt kolozsvári igazgató-rendező úgy gondolja, akkor  jó  az előadás,  ha „ rövid idő alatt a valóságnak, a viszonyoknak, az emberi szituációknak egy sűrített párlatát, esszenciáját kapjuk”. Magam az általam ismert és a színházi szakma által nagyra tartott mai modern rendezéseknek három karakterisztikus vonását vélem felfedezni. Ezeket  próbálják követni - több-kevesebb sikerrel - a fiatalabb rendezők.

Először is a kortalanítást, vagyis a drámai  alkotás történelmi korhoz kötöttségének az elvetését a díszletben, kosztümben és kellékekben egyaránt. Mindez az átlagosan művelt nézőtől olyan szellemi erőfeszítést, olyan ismereteket és képzeleti tevékenységet igényel, amivel gondolatban berendezheti a lecsupaszított  színpadi teret. Vannak rendezők, akik ugyanakkor „korszerűsítik” az előadandó darabot, s ezt úgy próbálják megoldani, hogy pl. a 19. század közepén játszódó vígjáték szereplőjét időnként egy mai közlekedési eszközre, kerékpárra ültetik. Vagy a sztori „aktualítását” hangsúlyozandó, piaci napszemüveggel próbálják maivá tenni a főhőst.

A másik „modernizáló” rendezői fogás az időtlenítés és valótlanítás.   Ezek az előzővel szervesen összefüggő módszerek, amikről egyesek azt képzelik, hogy ha kidobják a darabból a reális (valóságos) világra utaló elemeket, akkor a közönség  követni fogja őket a szellem síkján, és a színházba nem „kikapcsolódni” hanem „bekapcsolódni” megy majd. Úgy vélik, a néző arra lesz kíváncsi, attól él majd át katarzist, ha a rendező aktualizáló szellemi üzenetét  megfejti és felismeri az előadásban az adott drámai helyzet és a hős létének egyetemes érvényességét, mához szóló üzenetét. Ez a fajta „modernizálás” nem is lenne elvetendő, ha a rendezők mindezt nem aktuál-politikai közlésekkel, politrukkos agitációval tennék, ahogy láttuk ezt itt Váradon a legutóbb bemutatott vígjátékban. Pedig ezt  már Piscator és Brecht is megpróbálta vagy hetven évvel ezelőtt, de náluk sem vált be az, hogy időnként a burzsoáziát elítélő transzparenseket hordoztak a színészek.

A harmadik modernkedő rendezői fogás  a klasszikus szövegeknek a mai konyhanyelvre  való „lefordítása”, esetleg a  szövegtelenítés, vagyis az eredeti drámai szöveg teljes elhagyása. Erre is találunk példát az elmúlt időkből Váradon és a már említett Tompa Gábor munkásságában is. Ő egy antik görög tragédiát úgy rendezett meg, hogy abban kizárólag csak görög indulatszavak hangzottak el. Nem láttam az előadást, csak olvastam róla, s így nem tudom megítélni, hogy ezt a módszert a rendező azért találta ki, mert a színészek képtelenek voltak a nehéz antik szöveget megtanulni, vagy tényleg úgy gondolta, hogy a görög sorstragédiákból elég csak  indulatszavakat mondatni, ez is biztosítja a katarzis élményét.  Azt tudom, hogy a  mostanában elátkozott „szószínházról” néhányan azt gondolják, hogy az valami ócska művészi termék, amire a mai közönség már nem vevő, mert neki a mozgással, gesztussal, zenével, erős hang- és fény- effektusokkal teletűzdelt látványszínház kell. Nekem viszont meggyőződésem, hogy a színházban a döntően fontos szellemi tartalmakat, magasabb rendű érzelmeket, emberi üzeneteket egyértelműen csak a szóval lehet közvetíteni. A mozgásszínház bukfencei meg egész gesztusrendszere csak az előzetesen ismert tudattartalmak színezésére szolgálhatnak, de komplex intellektuális és esztétikai  élményt nem nyújtanak. Kísérletezni persze ezzel is lehet, ha van rá vevő. Egyesek  gondolhatják, hogy manapság a modern színpadi „produkcióban” a hős fölöslegesen vall  szép szavakkal szerelmet  a hősnőnek. Ez  ma már nem nyújt esztétikai élményt. Ma elég, ha a csávó „lájkolja”  a csajt. Erre mondom én - Szilágyi Domokossal szólva-, hogy rühellem, ha a színházban a modernség és a marhaság közé egyenlőség jelet tesznek.

Alburnus