Láttam a címben jelzett előadást és kérdések özöne fogalmazódott meg bennem. Kérdések a darabról, a színházról, a színészképzésről, no meg a hetérák világáról. Kérdések, amelyeket valójában a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának docenséhez, Dr. Hatházi András, színész, író, költő, évfolyamvezető tanárhoz intéztem volna. Mert Ő ma az erdélyi színházi szakmában „menő fej”, 20 díjjal kitüntetett (és kétszer UNITER díjra is jelölt) színházi ember. De alkalmam nem volt a kérdezésre, és valószínűleg nem is lesz, hát itt teszem meg, a Reggeli Újságban. No nem feltétlenül tőle. Csak úgy magamtól, meg a világtól. Mert Ő esetleg okvetetlenkedésnek tartaná. Akárcsak egy másik (marosvásárhelyi) docens, tudományos színháztudós, aki úgy vélte, hogy „…egy ilyenféle, ellentmondásokkal teli és össze-vissza vagdalkozó színházi közvéleménytől óvjon meg minket az ég!” Tetszik tudni, én voltam az a „ színházi közvélemény”, aki megjegyzést fűzött egy a színésznevelésről (is) szóló könyvhöz és aki most megkérdezi a Szabad Művészetek Doktorától mindazt, amit tudni szeretne.
Amikor egy tanszékvezető maga viszi színpadra a saját darabját, miként értékelik ezt azok a kollegák, akik eljöttek Váradra, hogy a főnök alkotó munkáját végignézzék. Vajon kellően nyíltak és őszinték lesznek-e hozzá, és megmondják neki, ha valami hibát vagy melléfogást fedeztek fel előadásban? Vagy inkább ők is vas-tapsolnak, ahogy mostanában lenni szokott, ha a szűk szakmai, baráti közönség ül a nézőtéren?
Amikor a saját szövegén rendezőként dolgozik, a személyiségének melyik énje dominál? Az írói, a rendezői, vagy a színészi, netán a tanári? Vajon ilyenkor is úgy húzza, toldja, foldja a darab szövegét, mint amikor egy klasszikust rendez?
Tényleg aktuálisnak gondolja a szerző ezt a témát,(?) amibe az elmúlt évezredben, akár egy lerágott csontba, túl sokan belekóstoltak. Európától Indiáig és Amerikától Japánig a világirodalomban rengetegen megkísérelték új s még újabb tartalommal ki-betölteni és drámai vagy éppen verses formában sikerre vinni azt, amiről újat már alig–alig lehet mondani. Pedig szinte hetente hallunk erről a témáról meghökkentő, megrázó történeteket.
(Érdekes, még a szinonima szótárban sem szerepelt ennek az ősi szakmának a mai megnevezése: a szexmunkás szó. Ne tessenek nevetni, mert ma már „munkások” csak a sexiparban vannak, (a többiek csak munkavállalók). És van a sexmunkásoknak folyóiratuk is, aminek éppen Hetérák a címe. [Kép: http://szexmunka.hu/wordpress/wp-content/uploads/2011/06/Heterak_III_2.pdf.] Érdeklődő emberként természetesen utánanéztem, hogy Pietro Aretino: A hetérák tudománya című műve után milyen hasonló témájú irodalmi vagy éppen tudományos munkák láttak napvilágot erről a „munkásosztályról”.[Kép: Illusztráció P.Aretino könyvéből, http://static1.porjati.ru/uploads/posts/2009-02/thumbs/1235339522_9.jpg] No, szakirodalom a kurvákról bőven van, mert már J. A. Comenius is, a modern didaktika atyja, a Látható világ [Orbis pictus] című, munkájában külön lapot szentelt a kurváknak. De, ha valaki unná ezt a tankönyvet (!) lapozgatni, nézze meg a Traviatát, olvasgassa Emil Zola: Nana című regényét, esetleg Ady novelláit. Vagy Szabó Lőrincz: A kurtizán prédikációja című versét, vagy forgassa a francia királyok szeretőit felsoroló kiadványt [Kép: Madame Pompadour, a leghíresebb francia királyi kéjnő,http://helga-koenig-biografien.blogspot.com/2010/07/rezensionmadame-de-pompadour-oder-die.html]. De ha a 20. század profi prostituáltjaira kíváncsi, akkor nézze meg a Mata Hariról szóló filmet [Kep: Mata Hari, a szexmunkás kémnő http://www.freeinfosociety.com/media/images/3648.jpg] vagy olvagasson Hitler hetérájáról , Éva Braunról. [Kép:Korunk hetérája a berlini bunkerben végezte http://www.glossymagazine.ro/wp-content/uploads/2011/06/Hitler-Eva-Braun-460x253.png] )
Vajon a színművészet doktorától senki nem kérdezte meg, miért tartja az Aretino-i szöveget átdolgozásra érdemesnek, amikor az azóta eltelt évszázadokban a Madame Pompadourokról, a szexmunkásokról és manapság egyes apák szex-rabszolgává tett lányairól lényegesen izgalmasabb és tragikusabb drámai művet lehetett volna írni? Vagy ez a mű csak egy tanszéki tandráma? Arra való, hogy a mesteris hallgatók gyakorolják általa a színészmesterség készségeit és jártasságait? De ha a szerző ezt afféle neo-tandrámának szánta, akkor miért nem figyelt jobban az arányosság formatörvényére, arra, hogy a 24 jelenetet drámai egésszé komponálja és a nézőnek ne csak a 25. „civillé vedlünk” jelenet narrativájából derüljön ki, mi is volt itt a bonyodalom lényege?
Nem értem én, még most utólag sem, hogy az első jelenetben miért kelt a rendező olyan benyomást, hogy itt most két leszbikus nőről látunk majd valamit? Miért nyúl Nanna szembetűnően erotikus gesztussal Pippa lába közé, hiszen a továbbiakban ez a leszbikus vonal teljesen eltűnik. Nem értem, a rendező miért járatja Pippát időnként kotornusban? Azaz érteném, ha egyértelművé tette volna a drámaíró, hogy azért van most ebben a magasított lábbeliben, mert morálisan kiemelkedik a társai közül. Vagy ennek a kotornusban, papucsban, mezitlábason való színészmozgatásnak olyan mélyebb szimbolikus jelentése is van, amit csak a szabad művészetek doktorai érthetnek meg? A magamfajta köznép nem. Megkérdeztem volna az író-rendező-tanárt arról is, hogy vajon a váradi polgárok pukkasztására szánta Pippa istenkáromlását a második rész kezdetén, amikor is a kotornusos hetéra otrombán káromkodik? De nem ám olyan finoman, mint Csörgheö Csuli, az Úri muriban, aki ”megazisten”-nel tette ezt. Ez a vászoncseléd direkt szókimondással négyszer egymásután „Az Isten … meg!”-et kiált. De, ha sem előzőleg, sem később ezek a templomba járó, ájtatosan imádkozó hetérák nem használnak ilyen közönséges, alpári nyelvet, akkor egyetlen egyszer szólóban miért teszi ezt? Van ennek valami rejtett rendezői üzenete, amit én nem fogok fel? Vagy csak amolyan modern rendezői fogás a szemérmes publikum megbotránkoztatására advent második vasárnapján? Mert egyéb indokot én nem láttam.
Olvasva a rendező elméleti munkáit, igen kedvemre volt, hogy a színésznevelést, oktatást és képzést, vagyis a színészi személyiség fejlesztését pszichológiai alapokon képzeli el. De sajnos, ennél az előadásnál is volt számomra több olyan bosszantó kép, jelenet, ami arra utal, hogy a mai rendezők, a színházban, a tévében egyaránt nem törődnek olyan pszichofizikai törvényszerűségekkel, amelyeknek a lényege az, hogy az agykéregben nem lehet egyszerre két serkentett góc. Mert ha pl. két erős hanginger éri a befogadót, azok kioltják, semlegesítik egymást. Vagy ha nem oltják ki, akkor az agykéreg szelektál és a könnyebben befogadhatót választja. Csodálkoztam azon, hogy Hatházi docens úr miért nem találta bántónak Lorenzo erőlködését, aki a tanács előtti szónoklataiban igyekezett túlkiabálni a közel száz decibeles hangszórók ricsaját. Lorenzo úgy ordibálta a szónoklatnak szánt szöveget, hogy annak értelme eltorzult, noha az a mai politikai közszereplők demagógiáját jól példázta és parodizálta volna, ha nem úgy mondja a magiszteris színészjelölt, hogy „minden szavát hallom, de semmit sem értek.”
Nem derült ki, hogy a szerző és a rendező, miért próbál Nanna szájába „filozófiai értekezést” adni az időről és a színjátékról? De ha már ezt tette, miért nem dolgozta ki úgy, hogy az ne sikkadjon el? (Erről jutott eszembe, hogy a „kolozsvári színházi iskolának” mániája a megfoghatatlan és múló idő tárgyiasítása. Lásd Szatmáron a felerősített állandó óraketyegést, ami nem kicsit borzolta a néző idegeit. Itt a darab elején és a végén jelenik meg egy időmérő és némi szöveg a megállíthatatlanul múló időről. Ami arra is kellene figyelmeztesse a drámaírót, meg a rendezőt, hogy Pietro Aretino óta 5oo év múlott el és ma már egyes általános iskolások is többet tudnak az erotikáról, mint az egykori hetérák. No meg az idő múlása a színpadi figura ráncaiban, mozgásában és egész attitűdjében is érzékelhető kéne legyen. Én ilyent nem láttam a Hetérák tudománya előadásán. Vagy ez már nem is fontos? No de a színészképzésről, majd más levelemben írok.
Alburnus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése