Széljegyzetek és adalékok A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I. című könyv margójára
Első rész
Kíváncsian olvasgatom a Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen felcímű könyvet, hiszen némiképp érintett vagyok benne. Érintett, mert egész magánéletemet meghatározó szerepe volt ennek az intézménynek, lévén, hogy 1957 szeptemberében ott, a felvételin ismertem meg életemnek párját, akivel egy év után lévén, hogy kirúgtak minket, együtt mentünk a Bolyai Egyetemre és azt elvégezve mindmáig együtt megmaradtunk a jó színház szerelmeseinek. A mi emlékezetünkben az Intézetről őrzött kép, úgy véljük árnyaltabb, mint e könyv szerzőinek tollából származó, hiszen számos személyes élmény teszi erőteljesebbé és árnyaltabbá.
Az egykori színművészeti intézetben megélt pedagógiai helyzeteket, én később több, mint 1500 óvónő, tanító és tanár képzésében szerzett elméleti és gyakorlati, pszichológiai és pedagógiai ismeretek birtokában elemezhetem. Míg a nejem a történészi képesítés birtokában vizsgálhatja a dokumentumok felhasználásának és értelmezésének módszereit. Hogy a narratívák értelmezése nálunk szubjektív lehet? Nos ez természetes, bár az embernek csak távolabbról van igazi rálátása a dolgokra. Ámde nem szubjektívebb, mint egy folyamatosan az intézetben tanító tanáré, aki hajlamos rózsaszínűre festeni a képet, amelyben jelen van vagy, amit maga készít.
*
Végigolvasva a könyvet, annak vitathatatlan érdemei mellett találtam néhány apró, de bántó hibát, amit azért is teszek szóvá, mert személyesen érintettek vagyunk benne és mert elvárnám egy olyan rangos intézményben tanító professzoroktól, mint a Művészeti Egyetem, hogy ne kövessék el, ha már minden dokumentációs anyag kéznél volt, azt csak le kellett venni az irattári polcokról és fellapozni. Az ilyen pontatlanságok az egész könyv hitelességét megkérdőjelezik. Elsősorban Kovács Levente: Az illúzió iskolája című tanulmányáról beszélek, amelyben nejem és jómagam is szerepelek. Én Schneider Tibor néven (55.o.) az 1957-ben felvett és később eltanácsoltak között. Ebben a részben számos pontatlanságot találtam, amire ha csak az én nevem téves írásához kötődne, elnéző mosollyal legyintenék és szóvá sem tenném. Azt ugyanis akkoriban én is természetesnek tartottam, amit Luigi bácsi szorgalmazott, hogy „egy magyar színésznek legyen magyar a művészneve”. Így lettem én Schneider helyett Saskőy Antal, Kataró Istvánból lett Kőfalvi és szlávosan hangzó Aradics nevű évfolyamtársamból lett Aradi László. Luigi bácsi névadását elfogadtam, apám lehetett volna. De, hogy engem a nálam egy évvel fiatalabb Kovács Levente tart keresztvíz alá és Tibornak átkeresztel, az abszurd és groteszk.
„Az 1957-ben 20 hallgatóval induló évfolyamból” (55. o.) a tanulmány szerzője csak 19 nevet sorol fel, kihagyja Aradics Lászlót. De kihagyja azt is, hogy ez a 20 hallgató első éven A és B csoportba volt elosztva (ez az adat csak a 6/7 mellékletben szerepel) és az osztályvezető Kovács György mellett asszisztensként két tanársegéd, tehát nemcsak Nagy Imre, hanem Lohinszky Loránd is tanított, akitől tényleg sokat lehetett tanulni.
*
No, de mit háborgok én itt olyan kicsinységeken, hogy az én nevemet rosszul írták, amikor a tanulmány szerzője Lion Feuchtwanger Rókák a szőlőben című regényét összekeveri egy brazil szerző Guilherme Figueiredo: A róka meg a szőlő (portugálul: Raposa e as Uvas) című drámájával (60.o.), amely a Mutatók és mellékletek 238. oldalán hibásan, Figuereido (sic!) szerzőnévvel és a Savanyú a szőlő darabcímmel szerepel, mint Tompa Miklós rendezése. Sajnos Kovács Levente tévedését továbbviszi Balási András is, aki a könyv 105. oldalán így ír: „Figueiredo: Savanyú a szőlő (eredeti cím: Rókák a szőlőben)”. Ezért, régi „rossz” szokásomhoz híven (amit ott a színin nagyon rühelltek a tanáraim) ideírom, hogy Guilherme de Oliveira Figueiredo brazil szerző darabjának helyes fordításban az eredeti címe A róka meg a szőlő.
*
Az is pontatlanság, hogy „az eltanácsoltak jórészt másodév végén szakították meg tanulmányaikat”. A szóban forgó évfolyamról az első félévi „drámgyak” vizsga után rúgták ki Aradics Lászlót, Czikéli Mártát, Ferencz Dánielt, Morariu Romeot és Tamás Károlyt. Év végén Czakkel Ibolyát, Máthé Kis Lorándot, Németh Katalint és jómagamat. Igenis kirúgásról beszélek, mert az eltanácsolás olyan nevelési eljárást feltételez, ami az elért eredmények kiértékelését is jelenti. De ilyen jellegű tanács vagy csak egyszerű felvilágosítás a Színművészeti Intézetben akkoriban nem volt. Mint ahogy az év kezdetén sem volt meg az elérendő követelményrendszer általános, netán személyre is lebontott megfogalmazása. Azt is merészség kijelenteni, hogy „az eltanácsolás nem okozott helyrehozhatatlan törést pályájukon”(55.o.), igenis kisebb lelki traumát okozott, hogy az „eltanácsolással” együtt nem kaptunk semmiféle értékítéletet munkánkról és arról, hogy miért tanácsolnak el. Soha nem tudtuk meg azt sem, hogy minek nem feleltünk meg? Máig sem értem, hogy miért nem merte megmondani nekünk a főiskola egyetlen tanára sem azt, hogy tehetségtelenek vagyunk és ezért más pályát javasol. Ennek valószínű az volt az oka, hogy féltek a saját tévedéseiktől, hiszen eltanácsoltak már olyant is, aki később kiváló színészként sikeres pályát futott be itt és Magyarországon. Lavotta Károlyra gondolok. Én azt a mai szemmel is embertelenségnek tartom, hogy az indexünkben valamennyi jegyünk átmenő (a legkisebb 6-os) érdemjegy volt, de senki olyan papírt nem adott, hogy tehetségtelennek bizonyultunk és emiatt távolítottak el. Így aztán, bár a Bolyai Egyetemen mindezt tudták és egy sor különbözeti vizsgával továbbtanulhattunk, de az akkoriban bevezetett néptanácsi ösztöndíjat csak igen nehezen, fél év múltán kaptuk vissza. A hivatal ugyanis olyan átiratot kapott a Színművészeti Intézettől, amiben az állt, hogy „Exmatriculat”, minden bővebb kommentár nélkül. Igen nehéz volt megmagyarázni akkoriban azt egy főtanfelügyelőnek, hogy mi sem fegyelmi, sem tanulmányi, sem politikai vétséget nem követtünk el, csak egyszerűen nincs tehetségünk a színi pályára. Ezért nevezzük mi mindmáig kirúgásnak az eltanácsolást, hiszen nem kis megrázkódtatás volt nekünk és a szüleinknek is szembesülni azzal, hogy minket valójában kicsaptak(!).
Levélféle Schneider Németh Antal úrhoz
VálaszTörlésÖrömmel olvastam blogjának április 7-i bejegyzését, hiszen frissen megjelent könyvünknek ez az első olyan írott reakciója, amely érdemben szól hozzá a tárgyalt történeti anyaghoz.
Bevezető módszertani megjegyzésének elfogadása a narratívák értelmezésének szubjektivitásáról tömören ott található könyvünk címében, a sokaktól furcsállott többes számban. A mi értelmezésünk szerint „a SZISZI történeteiben” bennefoglaltatik az egykor első vagy másodéven eltanácsoltak / kirúgottak kényszerű pályaváltása is, a megbélyegző hivatali megjelölés traumája, sikeres meghaladása vagy ritkábban az életreszóló belekeseredés (nekem ez utóbbit volt alkalmam látni egy közeli ismerősnél).
Egy pszichológus-történész házaspár feljegyzései alapján jó lenne erről első kézből származó hiteles reflexiókat kapni, mert távolról sem vagyunk abban a kutatói Édenben, amelyet Ön bejegyzésében fest körénk. (Pl. az elöntött, pincében elhelyezett archívumból múlt nyáron egy hétig mentettük - négyen a szerzők közül - pont ennek a korszaknak az anyagait, mert ez volt legalul, s most az anyag zöme hely híján jórészt íróasztalom alatt és körül zsúfolódik)
A tárgyi tévedésekre rátérve, az Önt leginkább érintő névtévesztésért külön elnézést kérek szerzőtársam nevében: Kovács Levente a kéziratok többszöri átolvasása után, több esetben szűrt ki hibásan írt, eltévesztett neveket valamennyiünk anyagából. A sors fintora, hogy végül nála történt meg ez a tévesztés, amit nem ment, csak magyaráz az a tény, hogy van egy Schneider Tibor nevű operatőr kollegánk.
Guilherme Figueiredo: A róka meg a szőlő c. darabját a Stúdió műsorrendje szerint Savanyú a szőlő címmel mutatták be 1960.január 22 –én (lásd Kántor Lajos- Kötő József könyvében, a 172. oldalon). Ez nyilván nem menti a „rókák szőlőbetévedését”, de igazolja Kovács Leventének az eredetitől eltérő címhasználatát, hiszen ilyen esetekben a színházi cím a kiemelt fontosságú. (Egyetlen hiba is súlyos, de azért jelzem, hogy a brazil szerző neve, illetve az előadás címe a négy említésből csupán egy helyen téves.)
Mindezek után szeretném leszögezni: sem tanárként, sem szerkesztőként nem az az embertípus vagyok, aki zokon venné az általa mondottak/leírtak kiegészítését, helyreigazítását. A tudományos munkák közzétételének, nyilvánosság elé vitelének pont ez az ellenőrző visszacsatolás a legfontosabb funkciója: számomra – s valószínűleg szerzőtársaim számára is – igen fontos élmény, hogy mindarra, amit leírtunk, odafigyelnek, reagálnak rá. Ösztönzést jelent ez a további anyaggyűjtéshez, a második, s remélhetőleg a harmadik kötet megírásához.
Tisztelettel üdvözlöm, számítok további észrevételeire, s egykori színinövendék emlékeik részletező, írásbeli rögzítésére. A személyes kapcsolatfelvétel reményében üdvözlöm Önt és kedves feleségét,
szerkesztő és szerzőtársaim nevében is,
Lázok János
Marosvásárhely, 2011.április 8.
Kovács Levente felhatalmazott, hogy hozzám írt levelének részletét közzétegyem. L. J.
VálaszTörlés„A kirúgottakkal kapcsolatban:
Tény, hogy magam is találkoztam egy esetben idegklinikai kezelésre szorult esettel egy olyasvalaki esetében, akinek személyét addigi magánéletében az ajnározás, hizelgés, dicsőítés, csodálat, kényeztetés talán eltúlzott mértékben vette körül, s igen nehezen tudta feldolgozni az őt ért traumát.
Mégis fenntartom, hogy az eltanácsoltak közül a legtöbb: éppen a Schneider házaspár, valamint többek között Csifó János, Komzsik István, Komáromi Ilona, Csomafáy Ferenc, Pataki Georgina, Hencz Olga, Kovács László és sokan mások értékes, eredményekben gazdag pályafutása azt tanúsítja, hogy a legtöbb esetben nem történt tragikus törés. Természetesen tagadhatatlan, hogy a döntések fájdalamas élményként rögzültek az érintettekben, hiszen nem a tárgyi tudás számokban mérhető minősítése, hanem a tehetség meglétének --gyakran elkerülhetetlenül szubjektív, vagy akár téves-- megítélésén alapultak. Erre a színház világában (nemcsak nálunk, hanem egyetemes dimenziókban is) számtalan példát lehetne felsorolni (akár a fordított esetre is, mikor valakiről később bizonyosodott be, hogy alkalmatlan a színészi pályára). A tudományegyetemek osztályozási rendszerétől eltérő eltanácsolási gyakorlat a későbbiek folyamán eltűnt, de az akkori megléte feltehetően a színészi (és nemcsak, hanem a zenei és képzőművészi) pályán tapasztalható kegyetlen kiválasztódás tapasztalatai alapján került be nálunk a művészképzés kezdeti időszakának gyakorlatába (akár legendák is idézhetők Kovács György, vagy Delly Ferenc félévvégi "vizsgaértékeléseinek" gyakran gyászos hangulatából, mely -- ahogyan ezt Schneider Antal jogosan észrevételezi--a szűkszavú, sommás, indokolatlannak tűnő minősítésekből eredhetett). Az más kérdés, hogy az évközi színpadi gyakorlati munka során sokan számos jelzést, utalást kaptak arra nézve, hogy valami baj van képességeik körül (erre többen is emlékeznek, később, a tanári pályám kezdetén, a még meglévő gyakorlat idején, én magam is tapasztaltam hasonló jelenségeket) . Azonban úgy érzem, hogy az eltanácsolt-kirúgott-exmatrikulált (ahogy tetszik) hallgatók esetét humánusan közelítettem meg tanulmányomban (s nemcsak a személyes érintettség okán-- tekintve családi és baráti kapcsolataimat), ugyanis elképzelhető lett volna a jelenség tárgyalásának teljes mellőzése is, csupán a beíratkozottak és a végzősök számarányainak feltüntetésére szorítkozó, szűkszavúan tárgyszerű megközelítés formájában. A probléma felvetését részemről az is motiválta, hogy rámutassak: a színészi pályának nemcsak a diplomás végzősei, hanem az időközben eltanácsoltak is jelentősen hozzájárultak a maguk területén a színházkultúra és más területek kultúrájának fejlesztéséhez. Kb. ennyi.
P.S. Örülök, hogy vannak még Schneider Antal személyében olyanok, akik érdemben és szakszerűen tudnak viszonyulni a színházi élet jelenségeihez, akár a mi könyvünkről, akár a blogjában olvasható egyéb reflexiókról lett légyen szó.
Kovács Levente”
Köszönöm Kovács Levente levelének közlését. A témára a későbbiek során egy hosszabb írásban még visszatérek.
VálaszTörlés