A másik fejemhez
Valaki a minap azt kérdezte tőlem, kinek írom én ezeket a színházi leveleket? Arra nem volt időm, hogy elmondjam neki azt, ami ennek az írásnak a címe. Azt, hogy ha mi, a közönség az Ezerfejű Cézár vagyunk, akkor az Egyik Fej írhat a Másik Fejnek. No persze, tudom én, hogy ma már az ezerfejű cézár is csak legfeljebb száz, esetleg kétszáz fejű. Az ezer vagy több ezer fős színházi közönség a múlt idők ködébe vész. Színházi előadáson kétezer néző Váradon az ötvenes években volt utoljára. Nem viccelek, tessék ezt nekem elhinni, vagy tessék elolvasni Nagy Béla ragyogó könyvét a Torz idők színháza címűt. Én ebben a könyvben olvastam, hogy az 1955-ben bemutatott Csárdáskirálynő című operett 127 előadást ért meg és 118.824 nézője volt, ami ha jól számolom, előadásonként 935 főt jelent. Magam is emlékszem azokra az időkre, amikor a karzat állóhelyein talpalatnyi hely sem volt. Hogy tetszik mondani? Hogy ilyen a váradi közönség, csak az operettre éhes és csak azt fogyasztja. Tévedni tetszik Másik Fejem, mert volt idő, a 19. század végén, amikor egy Szophoklész tragédia délutáni előadásán a Rhédey kertben felépített szabadtéri színpadon a közönség létszáma 3000 (nem elírás, háromezer) volt. Kíváncsi vagyok, hogy az idei műsortervben beharangozott Szophoklész tragédiát hányan nézik majd meg. És hogy végül is melyiket fogják bemutatni? Mert mindig csak Oidipuszt emlegetnek, amiből én arra következtetek, hogy összevonják a két Oidipuszról szóló Szophoklész tragédiát az Odipusz királyt és az Oidipusz Kolonoszban címűt. Az utóbbi időben a Szigligeti Színháznak szokása lett a pontatlan és hiányos tájékoztatás. Arról szóltak a múltkorában, hogy szeptember 5 és 11 között tesztlik az internten történő jegyvásárlást. De a színház honlapján már vagy két hete egyetlen tömör tőmondat olvasható: Szerkesztés alatt. Egy másik teatrum, a marosvásárhelyi, ugyancsak pár hete szünetelő honlapján legalább megértést kérnek: „Ez a honlap jelenleg nem üzemel. Kérjük látogasson ide később. Megértését köszönjük.” Na, szóval ezeket a leveleket azért is írom, hogy legyen a színháznak és a másik fejemnek szóbeli visszajelzése (divatos szóval feedbackje) arról, hogy az egyik fej miként látja, és fogadja, a régi néven újjászülető magyar színházat. Elébe megyek mindenféle színházi felmérésnek, amit a színháztudomány bölcsei nem végeztek el szűkebb pátriánkban. Mert nem kérdezték meg, hogy e-helyt, milyen a közönség érdeklődése: mit, miért, mikor, néz meg? Mire, kire kíváncsi? Szórakozni, kikapcsolódni, művelődni, tanulni óhajt? Jobban megismerni az embereket és a világot? Kiért megy a színházba? A színészért, rendezőért? A darab vonzza a közönséget? És téma-e a színház a baráti körben, a munkahelyen? Szóval egyszer azt is fel kellene mérnie valakinek, hogy milyenek Váradon a közönség színházba járó szokásai, miért megy el a színházba, mit néz meg szívesen, milyen indíttatásra, kik motiválják? Bérletes vagy „csak” jegyes néző? Kivel szeret menni, család, férj, feleség, gyerekek, egyedül, barátok, társaság? Ünnepnek tartja-e a színház-látogatást és milyenek az elvárásai? Milyenek a színházi ismeretei, kulturáltsága és értékrendje? Követi-e a sajtóban vagy az interneten a színházi híreket? Mikor olvassa el a színházi kritikákat? Olvas–e a színházi könyveket? Legutoljára mit olvasott? Olvassa–e a drámairodalmat? Mi, ki a kedvence? Mi volt a legnagyobb színházi élménye? Szóval ilyesmiket is meg kellene már egyszer kérdezni, meg azt is, hogy mi a véleménye a modernségről és tradicionális színházi előadásokról. Mert a közönségnek van véleménye, bár olykor egyeseknél ez a távolmaradásban nyilvánul meg. De ez a vélemény nemcsak ezerfejű hanem ezerféle is. Abból kéne leszűrni mindazt, ami egy színház művészeti munkájának a fő irányvonalát megszabhatja.
Alburbus
Az írás a mai Reggeli Újságban jelent meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése