A Nagyvárad Táncegyüttes előadása

A Nagyvárad Táncegyüttes előadása

„…a megismeréstől a fölismerésig…”

Szilágyi Domokos

Érdeklődéssel vártam a Nagyvárad Táncegyüttesnek a Bartók Béla születésének 130. évfordulójára készített előadását. Sokáig töprengettem azon, hogy elmondjam-e a kritikus véleményemet az előadásról, vagy hagyjam szó nélkül mindazt, amit én hibának vélek, s aminek a jövőben elkerülését hasznosnak gondolok. Végül is úgy döntöttem, hogy ennek a fiatal kulturális intézménynek a produkcióját részletesen elemzem, bizonyítva ezzel, hogy a produkciójukat komolyan veszem és fenntartásaim ellenére is értékelem. Igen, értékelem, mert az visszahozhatja Nagyváradra a népművészet valódi értékeit és felmutathat a magyar népi kultúrából olyant, ami ebben az elrockosodott világában, már kihalóban van. Mert ha megfigyeli az olvasó a magyar televíziók műsorát, és azt összehasonlítja az RTV műsoraival, azt látja, hogy míg a román tévékben jól, rosszul, de jelen van a népi kultúra, a folklór, addig a magyarországi televíziókban a népművészetet szinte teljesen mellőzik, mintha az már nem is létezne. Mert azt a félórás vasárnap déli Élő népzene című műsort a Duna tv-ben, afféle „na ezt is letudtuk”-nak lehet tartani. Pedig ha van valami, ami a magyarság lelki tartását erősíti, az a népművészet, a népi kultúra ápolása és a benne tárgyiasult szellemi és morális értékek felmutatása. E szép és nemes feladatra vállalkozott városunk legfiatalabb magyar kulturális intézménye. Úgy vélem, munkáját és a saját útját kereső megnyilatkozásait fontos figyelemmel kísérni, és időnként alaposan kielemezni és értékelni.

A két legutóbbi előadás, Az ember tragédiája és a Bartók Amerikából című produkciók alapján mondhatjuk, hogy ez az együttes még az útkeresés állapotában van. Abban a szakaszban, amelyben keresi azt az arculatot (divatos szóval, imidzst) és azt a sajátos színházi formanyelvet, amivel művészi szinten képes közvetíteni a népművészeti értékeket és ami megkülönbözteti őket a tradicionális színháztól és a többi erdélyi néptánc együttestől. Úgy tűnik, olyan utat keresnek, ami alkalmas lenne arra, hogy ebben a sokszínű a színházi világban, a lírát, a drámát és az epikát  a néptánccal harmonikus egységbe ötvözzék és „lírai táncszínházként” felmutassák. Ezért tartom fontosnak, hogy figyeljünk munkájukra és mellőzve a „fogjunk össze és vigyétek” demagóg szólamát, időnként a nyomtatott vagy az elektronikus média, részletekbe menő elemzéssel mondjon véleményt az előadásokról, értékelve az elfogadhatót és elvetve a rosszat, a hibásat  és a talmit.

A cím

 „Hova vetemedtél/Hova vetemedtél”kérdezem a költővel a „néptánc előadás” címét olvasva. Ugyanis felfoghatatlan számomra az, hogy miért változtatták meg Szilágyi Domokos versének címét. Ez a monumentális vers a zeneszerző egykori életállomását és az Amerikában megélt életérzéseit, fogalmazza meg mély értelmű, balladisztikus és a drámai mozzanatokat sem mellőző gondolatokkal. Ezt a költői szándékot az Amerikában cím tökéletesen fedi.   Ezt a címet Bartók Amerikából-ra cserélni egyet jelent a vers félremagyarázásával. A megváltoztatott cím már egészen mást sugall. Azt, hogy egy Amerikából való Bartókról látunk majd valamit. Ez a változtatás még akkor is rossz, ha a kiötlője az Amerikából hazagondoló zeneszerzőre kívánt utalni. Mert arról sokkal pontosabban szólnak a vers első sorai (Milyen széles az Óceán/ annak, ki hazagondol-). Ez a fantáziátlan, idétlen és etikátlan címváltoztatás sokunknak teljesen elfogadhatatlan, mert nem illik a zeneszerzőhöz. Még kevésbé a költőhöz és a vershez. De a néptánc előadáshoz sem.

A librettó

A kis műsorfüzetben, vagy inkább műsorlapon azt írja valaki (nem lehet tudni kinek a szövege), hogy „Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című verse szolgál az előadás alapjául, ez adja meg hármas tagoltságát is.” Ez a mondat arra enged következtetni, hogy egységes dramaturgiai koncepcióval találkozunk majd az előadáson, amit az alkotók mindhárom részen végigvisznek. Ahogy tette ezt a költő,  elindulva az amerikai lét embert is elgépiesítő, agyontervezett világától,  végigjárva az alkotás  és a megélhetés küzdelmes utjait   és  eljutva az újraköltött világig. Ezt a dramaturgiai utat az előadás alkotói elkerülték, hiába a beígért hármas tagolást, ami - a néprajzi tájegységeket jelöli és folklór-földrajzi szabályok szerint keletről nyugtra halad. De  ezt  nem következetesen teszi, mert az első „A múlt kísértése” résznél  a tájegységet jelöli, a második, „Az alkotó ember” résznél viszont már Jobbágytelke neve szerepel, ami nem néprajzi tájegység, hanem azon belül egy kis falu, ahol nyaranként a népzenei és néptánc-táborban az előadás rendező-koreográfusa táncot oktat. Azt nem tudtam kideríteni, hogy László Csaba önmagának kívánt reklámot csinálni, amikor az előadás második részét „az alkotó ember” megnyilatkozásaként fogalmazta meg. És azt sem tudom milyen  kapcsolatot  lát ő a főleg szalmafonásáról híres Jobbágytelke és a Fából faragott királyfi témája között. Ez ugyanis nem egy folklór fogantatású Bartók táncjáték, hanem a Balázs Béla librettójára írt zenemű.  Az előadás harmadik részéről azt írja a kis ismertető, hogy abban „a jelen megoldása” tárul elénk: „táncház a kalotaszegi magyar és a bihari román gyűjtésekből”. Hogy a Szilágyi Domokos vers miként tagolja erre a három részre az előadást, az egy rejtély. Mert ebből nem derül ki az, hogy milyen meggondolások alapján válogattak a néprajzi anyagból az előadás alkotói. Igaz, a közönség amúgy sem kíváncsi arra, hogy mi a tartalom és a látvány forrása. Sokkal nagyobb hiba az, hogy a néptánc előadás dramaturgiailag átgondolatlan és széteső, hiányzik az egységes koncepció. A magyar népballadák képi világát és tragikus motívumait  tánc-klippekké degradálja a rendező és teljesen mellőzi a Szilágyi Domokos vers egyetemes érvényű költői üzenetét, de a versnek a népköltészettől ihletett és azzal egybehangzó részei is elsikkadnak. Mert attól, hogy időnként  Bartók kézíratokat vetítenek a közönségnek, a bartóki szellem még nem lesz jelen egy elődáson. Elmarad, mint itt is a „tudatos, ésszerű varázs„

Az előadásra készülődve, azt vártam, reméltem, hogy annak a vezérmotívumát az alkotók Bartók Bélának a Biharban gyűjtött és általa lefordított román Vadászkolinda képezi majd. Elvégre a zeneszerző születésének évfordulójára készült az előadás. Arra gondoltam, hogy ennek a drámai indíttatású és tragikus felhangokkal teljes népballadának a szövegét és  az abban elmondott eseményeket az alkotók majd drámai egésszé montírozzák a Szilágyi Domokos verssel és Juhász Ferencnek A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában című, a zeneszerző halálának tizedik évfordulójára írt, máig aktuális  versével. Reméltem, hogy ez a három vers adja majd az egész előadásnak a fő vonulatát, hogy erre építik majd a táncjátékot. Hiszen a Vadászkolindában a fiúkat hazahívó apa szavait („Édes szeretteim,/ kedves gyermekeim,/ gyertek, gyertek haza,/ gyertek vélem haza, /jó anyátok vár már!”...)  megerősíthette volna a Juhász Ferenc versben az anya könyörgése („Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,/én hívlak, a te édes-öblöd,/gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,/én hívlak, a te hűs forrásod,”…), hogy ezek mellett helyet kapjanak a Bartók Amerikában című vers  népi és a zeneszerzőre is utaló motívumai.(„Hova vetemedtél/ hova vetemedtél/ szivárvány havasról/ szivárvány havasról/tűzre te vettettél/ hamuvá vedlettél”…) Csalódtam, mert nem csak erre nem gondoltak, de a Szilágyi Domokos verset is képtelenek voltak az előadás alkotói a táncokkal és az előadás évfordulós  alkalmával összhangba hozni. De még a Vadászkolinda szállóigévé vált, és a bartóki  eszmeiséget ma is töretlenül hírdető befejező sorokat  sem tartották említésre vagy eltáncolásra méltónak („… a karcsú testünk/ gúnyában nem járhat,/ csak járhat az lombok közt,/ a lábuk nem lép/ tűzhely hamujába,/ csak a puha avarba;/ a szájuk többé/ nem iszik pohárból,/ csak tiszta forrásból”.). E három vers egymással harmonikus egységbe szerkesztve a Nagyvárad Táncegyüttesnek kiváló lehetőséget adott volna arra, hogy a néptánc együttesek sorából a „lírai táncszínház” profilteremtő előadásával kitűnjék.  Ugyanis e három lírai alkotással és a hozzájuk jól illő néptáncokkal, népdalokkal és népzenével sikeresen lehetett volna megalkotni egy olyan balladisztikus előadást, amely a helyi sikeren túl egyediségével és eredetiségével országos hírnevet hozott volna.

Az előadás

Ha nagyon röviden akarnám jellemezni az előadást, akkor azt kell mondanom, hogy az nem emelkedett felül a falusi táncházak színvonalán, sem koncepcióban, sem a színpadi megvalósításban. Bővebben kifejtve arra utalok, hogy (a műsorlap tanúsága szerint) a rendező eltáncoltat nyolc vagy tíz magyar népballadát, anélkül, hogy a legcsekélyebb szöveggel utalna arra, hogy amit látunk, az milyen tragikus eseményről, történetről  szól. Aligha lehet elvárni a mai közönségtől, hogy olyan szinten ismerje ezeknek a balladáknak a szövegét, ahogyan az   hajdan a falvak népének köztudatában élt. De azt sem, hogy az előadás után a néző majd elolvassa  Ortutay, Kallós, vagy Faragó  szerkesztette balladás könyveket, hogy megismerkedjék pl. a Fehér László népballadának a  tizenvalahány erdélyi és magyarországi változatával, és azokból megtudja, mit is akartak neki eltáncolni. A szövegtől teljesen megfosztott népballada  éppen arról a lényeges  vonásról mond le, hogy a balladákra ”jellemző a szinkretizmus, vagyis egy műfajon belül több művészet színtézise”, ahogy ezt Faragó József megfogalmazta. Sajnos, ezt a rendező és munkatársa figyelmen kívül hagyta, azt gondolván, hogy csak tánccal és kezdetleges pantomimmel közvetíteni tudják azokat a tragikus eseményeket, amit valójában csak szóval és csak fogalmi síkon lehet tolmácsolni. A balladák tragikus eseményeit nem lehet  zászlószerűen belógatott illusztrációkkal, képekkel ábrázolni és szövegként csak táncszókat és csujogtatásokat hallatni. A Szilágyi Domokos verset is képtelenek voltak úgy beilleszteni az előadásba, hogy abból legalább a balladákra utaló részletek egységet alkossanak a táncjátékkal. Pedig egy kis odafigyeléssel rájöhettek volna, hogy a Bartók Amerikában című versnek egyes részeit (például  „Marinka, Margitka,/  hamvasság hamvvedre,/ ajkadból rózsa nő,/ rög tapos kezedre,/ jó Ráduj Péternek/szeme-szép-menyecske, / Marinka, Margitka, /hamvasság hamvvedre.”…) a tánckar is mondhatná  vagy énekelhetné. Közelebb hozva ez által a tánchoz a Bartóki szellemet. Ennél nagyobb hiba az, hogy a verset félreértelmezte a rendező. Ez kiderült, akkor, amikor a versmondó színész ehhez a mottóként szereplő bibliai idézethez ér:  "Gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák lábaikkal, és fordulván, meg ne szaggassanak titeket" (Máté: 7 : 6)”. Az már egyenesen groteszk volt, hogy ezt a rendező a templomi prédikációk napi igéjének tekintette és a költő „hiányosságát” kiegészítve(!) egy   prédikácós szöveget illesztett  hozzá, nem ismerve fel, hogy az igével  a  költő a gyémánt ékszeres, amerikai közönségre  utal. Így aztán aligha lett érthető a költészetben és a bartóki zenében (Concerto 4. rész) járatlan néző számára a zeneszerző amerikai létének költői megfogalmazása:„gyémántbolygók keringenek,/csiribirivalcer / - pucér füleknek szól,/ veszett ez a hangszer!”.  A vers, ami vitte volna az előadást, teljesen esetlegesen, a döntően fontos részek kiemelése nélkül hangzott el, ezért elmaradt a „tudatos, észszerű varázs”.

Schneider N. Antal