Hobo Pilinszky estje

Hobo Pilinszky estje

Reménykedem, hogy az előadó művészetben nem harapódzik el az a ma divatos színházi teória, ami az irodalmi alkotással szemben a színház önálló művészetét, autonómiáját hirdeti. Mert ez - az egyébként helyes elv - túlburjánzása adott védőhálót egyes kisstílű rendezőknek arra, hogy a  drámairodalom nagyjainak műveit össze-vissza forgassák és saját együgyű „koncepciójuk” alapján értelmezzék. Az így készült színházi előadásokból még lehet valami elfogadható, de az előadó művészetben a líra ezt már nem viseli el, mert sérül és lebomlik a költői üzenet. És ezt pótolni semmilyen rendezői „mesterfogással” nem lehet.  Ezért is voltam kíváncsi Hobo,  Látja Isten, hogy állok a napon című Pilinszky műsorára, ahova időben (a kezdés előtt fél órával) érkeztünk, s ami, a mostanában nálunk szokássá vált balkáni 15 perces késéssel kezdődött. Addig a bábszínház előcsarnokában ácsorogtunk és mérgelődtünk azon, hogy itt és most sem tisztelik  a közönséget pontossággal. Hobo műsora iránti kíváncsiságomat csak fokozta, hogy azt olvastam az est rendezőjéről, Vidnyánszy Attiláról, hogy ő új színházi nyelvet hozott létre, amit „költői színház”-nak titulál. Ha két Kossuth díjas, hírneves színházi, zenei személyiség fog össze, hogy a huszadik század egyik legnagyobb magyar költőjét tolmácsolja, az mindenképpen érdekes és elgondolkodtató előadás. Illik az embernek véleményt mondani róla, már csak azért is, mert a költő versei kitöltik a saját életének hétköznapjait. Valószínűleg az előadóművész is így van ezzel, hiszen műsorának összeállításában domináltak Pilinszky lírájának magánéleti témájú versei. A létünk kozmikus dimenzióit szóra bíró sorok, strófák, már csak montázsszerűen, a magánélet hétköznapi kínjainak aláfestésére szolgáltak. Az Apokrif című költemény gondolatvilága így szétdarabolva, sok-sok kihagyással nem érvényesült. Mert az előadóművész csak más versekkel kifejezett életérzéseit  megerősítő szerepet szánt neki.

Az előadás egésze hatásos és jó volt. Még akkor is, ha számomra jó néhány zavaró momentum tette lehetetlenné azt, hogy a költői üzenetre figyeljek. Nem tudtam eldönteni, hogy amikor egy-két sort a művész kihagyott, ezt miért tette? Azért, mert a szerkesztés  ezt így kívánta, vagy mert  elfelejtette a sorokat? Gondolok itt az Egyenes labirintus című versnek a „visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe?” vagy az Apokrifból „egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca.” kimaradt sorokra. A versnek e részleténél számomra groteszknek és a lényegről való figyelemelterelésnek tűnt egy asztali lámpácskával való „játékos” árnyékteremtés, amit rendezői melléfogásnak tartok. Hiszen, ha fontos az előadó árnyának  szemléltetése,  (”Látja  árnyam kövön és kerítésen.”), miért nem fontos az is, hogy a költő áll („Látja Isten, hogy állok a napon.”). És nem ül,  mint az előadóművész tette ezt görgős székében? Vitathatónak tartom azt is, hogy egyes sorokat – gondolom, a nagyobb hatás kedvéért - kétszer háromszor is megismételt a művész. Ez a költő verseit kevésbé ismerőket valami adys stílusra emlékeztette. Értelemzavaró pontatlanságok is elhangzottak, ugyancsak az Apokrifból. Az előadó „törődő” és nem „törődött” kézfejem-et mond, ami nem mindegy. Zavaró hiba, hogy a Halottaim a föld alatt, kezdősorú versben kihagyja „a halottaim a föld alatt,/mint óriási csillagok” hasonlatot.  E helyett a vers befejező versszakában lévő, „Halottaim a föld alatt ,/ti óriási csillagok” -at mondja kétszer, megfosztva a verset a fokozás lehetőségétől. Verebes Ernő zenéje kétségkívül hangulatos, az előadáshoz és a költő világához jól illő volt.  De zavaró  a zene hangereje, amely még Hobo érces hangját is túlzengte és lehetetlenné tette a költői gondolat követését. Az énekelt szövegek szavai egyébként is sokszor érthetetlenek, összemosottak voltak. Értelmetlennek, fölöslegesnek és oda nem valónak tartom egy Pilinszky műsorban a kasírozott, félbevágott, véres disznót, ami a „költői színház” elképzelésbe  aligha,  legfeljebb a Vágóhidak Szent Johannájába illene.

Alburnus