AVITAVITA (folytatás)

II. JELENET

Színhely felváltva a földszinti és a második emeleti test-tér

KAR: Ó, égiek! Ó, földiek,-diek, -diek, -diek  A test terek közönségre várnak!

ÉN: Milyen közönségre emberek? Vagy asszonyok?

KAR: A „szakmai”, színháztudományos közönségre.

ÉNNŐM: Te, fiam, az milyen?

ÉN:  A szakmai  közönség,  szívem, az nem  a normális közönség, hanem olyan,  aki miután elolvassa a „SZISZI történetei” című könyvet, annak megértéséhez tovább  olvassa a szakirodalomban fellelhető referenciákat. Szóval olyan kultúr-buzi, mint amilyen én is szeretnék lenni. Vagy nem lenni? Ez  nem is kérdés. Már nem is tudom, hogy is mondta az a dán. Úgy összezavarodtam e bölcs  színházi szakmai közönség között. Mert tudd meg fiacskám, hogy ma a színházak a „színháztudományi” közönségnek játszanak, és  nem olyan közönséges közönségnek, mint te meg én.

KAR: Nem biza , nem biza.

ÉNNŐM: És ki  a szakmai közönség?

ÉN: Hát azok, akik hajnalban Merleau-Ponty, Judith Batler, J. L. Austin, Fischer-Lichte, Gilles Deleuz és Belitska-Scholtz Hedvig tanulmányaira buknak.

KAR: Meg a  kontextuselemzésekre,  -zésekre, -ésekre, -sekre.

ÉN: Ez a KAR mindig megzavar! Szóval folytatom, hol is hagytam abba? Ja igen, Reggel már Robert Wilson, Jan Fabre, Einar Schleef írásait forgatják. Délelőtt belenéznek Achim Freyer, Peter Brook, Robert Lepage, Elizabeth Lecompte,  William Forsythe írásaiba, hogy azokkal is napirenden legyenek és referenciaként összevessék délután Meredith Monk, Frank Castorf, Tadeusz Kantor, Christoph Marthaler, Christoph Schlingensief munkáival és a faktorelmélettel.

ÉNNÖM: És mit csinálnak este?

ÉN: Estére drágám, már csak Pina Bausch marad nekik, meg  kényszernézés, valamelyik ifjú titán posztdramatikus és posztmodern performanszán.

KAR: Ó, bölcs tudósai a színháztudományi performatív Parnasszusnaknak! Nézzétek a halandók, az új század színházi közönségét, miként törekedik, hogy színileg művelt  legyík .

ÉN: Na hallod ezt drágám, ezért döntöttem úgy, hogy ezt a narratívámat posztdramatikus performansszá performálom perlokuciósan, hogy a  utókor színháztudományos tudósainak legyen min vitatkozniuk és uk, muk, fuk  legyen miből doktori disszertációt írniuk.

KAR: Ah! Helyes! Oh! Még helyesebb!

ÉN: Na meg aztán azért is, hogy angyali vitapartnerem, ott fenn a végtelenség határainál, a második emeleten, boldog legyen, látva, hogy azóta se teszek mást, mint a színházi szakirodalom mentén mendegélek, és számolom a színháztudósokat mint egy zarándok  az  El Caminón a kilométereket.

ÉNNŐM: És  mit olvastál?

ÉN: Hát nem pont azt, amit a magasabb rangú Én test, a Tudós nő állított vala.

KAR: De micsodát? De micsodát?

(A szín változik kivilágosodik a második emeleti Test tér és ott az egyik táblára kivetítik a Tudós Nő bekeretezett szövegét, amit  mezzoszoprán  hangon  felolvasnak)

„… az az elméleti felvetés, amit Ön tudományos lecsónak minősít, egyáltalán nem idegen a mai színházelmélettől. Ezek a munkák (valamint a Hans-Thies Lehmanné) megújították a színházról való gondolkodást, úgyhogy minden mai esztétikában idejétmúltnak számít tükrözésről beszélni,”

KAR: Ez az igazság emberek! “Minden mai esztétikában idejétmúltnak számít tükrözésről beszélni.”

ÉNNŐM: És te ezt nem tudtad ??? Hát akkor mi a fenének olvadtad Benedetto Crocet? Meg papoltál nekem annyit az intuicióról, hogy az nem más, mint az öntudatlanul tovább folyó gondolkodás hirtelen tudatosodása.

KAR: A továbbfolyó gondolkodásnak a  -nak a, mint a dinnyehéj ....

ÉN. Én tudtam lelkem, csak Hans-Thies Lehmann nem tudta.  Ő képes volt ellent- mondani a Tudós Nőnek:

(Megint kivilágosodik egy fehér panó a második emeleten és  az előbbi szöveg mellett megjelenik Lehmann szövege a forrás pontos megjelölésével A szöveget egy sötét basszus hang  mondja.)

 „Az egyik lehetséges különbségtétel az, hogy míg a szórakoztatás egyfajta valóságpótlékot nyújt, addig a művészet a valóság reflexiója. Reflexió kettős értelemben: tükrözi a valóságot és reflektál a valóságra. Nem akarom intellektualizálni a művészetet, de fontos felismerni, hogy a festészet színekben és formákban való gondolkodás, ahogy a színház is gondolkodás: térben, időben, ritmusban, gesztusokban, szavakban. Ha

mármost a színház a valóság reflexiója, és ha legitim döntésnek fogadjuk el, hogy a

valóságot ne drámai totalitásként ábrázoljuk, akkor el kell fogadnunk, hogy elvben a

posztdramatikus színházi formák is reflektálnak a valóságra, még ha nem is a

hagyományos mély filozofikus formában teszik ezt.”

Hans-Thies Lehmann: Posztdramatikus színház és a tragédia hagyománya,  ( Nyilvános előadás, elhangzott Postdramatic Theatre and the Tradition of Tragedy címmel 2007. nov.25-én a 6. Kortárs Drámafesztivál Budapest keretében az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben.

ÉNNŐM: Ez egy rossz fordítás.

KAR: Na ja, na ja! Natürlich!

ÉN: Majd folytatom, ha nem unom.