A TRANSZINDEX Hamlet deszka&vászon Fórumra írt jegyzetek
Szócikk-kommentár Tompa Gábor színházi magánszótárához (16.)
Kolozsvári színi (72.o.), Hiányos képzés (54.o.)
Napok óta azon töprengek, van-e annak értelme, hogy én, az egykori műkedvelő, a néző, sorra vegyem itt egy Európa-hírű színházi rendező könyvének szócikkeit és arról, no meg annak kapcsán egy fesztivál nem látott előadásairól elmondjam gondolataimat, ami nem mindig illeszkedik ahhoz, amit ma egyes színháziak hisznek vagy gondolnak e művészetről. De mert minden korban vannak a színházról másként gondolkodok és ma ezeknek itt a Fórumon helyük is van, folytatom a szócikkek ürügyén írt monológomat, hiszen úgy látom a szakmai elitnek ez a fesztivál és könyv nem a szívügye.
Kissé elcsodálkoztam a címbeli szócikkeken. Mármint azon, hogy valaki szóvá teszi az erdélyi színészképzés balgaságait, mert a romániai oktatási rendszer hanyatlása sehol nem olyan látványos, vagy „hallásos” mint a színházi szakemberek (színészek, rendezők, dramaturgok) képzésében. Amikor Tompa Gábornak hajdanában a minisztériumban elmondott lobbyzó szavait olvastam, hogy„most nagyszerű pedagógiai erők vannak... nagyszerű színésznevelők lennének, akik osztályt tudnának indítani”, arra gondoltam, hogy manapság már jól kidolgozott és évfolyamokra, szemeszterekre lebontott oktatási cél-, feladat- és követelményrendszer alapján folyik a képzés az egyetemen. És ha a kolozsvári színi indulásánál ilyen „nagyszerű pedagógusok” voltak, akkor ma a fiatalabb tanár-generáció a modern céltaxonómia ismeretében már azt is tudja, hogy milyen oktatási tartalmakat milyen szervezési formákkal, milyen sajátos módszerekkel lehet elsajátíttatni és azoknak melyek az adekvát értelmezési és kifejezési formái. Azt gondoltam, hogy a katedra már rendelkezik azokkal az etalonokkal, amivel évről-évre mérni lehet a színészi szakmának - nem a tehetséggel összefüggő - elsajátítási szintjét. El is olvastam a kar honlapján a tanmeneteket és a tantárgyleírásokat. Ezeket kiválónak tartom, csak éppen említést sem tesznek arról, hogy az ismeretek, készségek és jártasságok elsajátítási szintjét mivel mérik majd. Például a nyelvi nevelés (Educaţia expresiei vocale) tantárgynál, amit hat szemeszterben tanulnak heti 1-2 órában és négyszer vizsgáznak belőle, mi a minimális követelmény ahhoz, hogy a kolozsvári színház főrendezője ne állapíthassa meg azt, hogy „sok fiatal színész hanyagul sajátította el a beszédtechnikát”.
Ha jól belegondolok, a hiányos színészképzés nem új keletű. Igaz mindig, így már az 50-es évek végén is tabu volt erről beszélni. A mai helyzetről is csak Tompa Gábor meri leírni, hogy: „fű-fa tanít” olyanok, akik „a tehén tőgyétől egyenesen a katedrára érkeztek”. Erről nekem eszembe jutottak azok a tehetségtelen, de végzett évfolyamtársaim, akik a pályáról néhány év után nyomtalanul eltűntek. És mellettük eszembe jut Illyés Kinga, a nagyszerű tehetség, aki a Székely Színháznál alig kapott méltó szerepet és csak akkor lett Erdély-szerte ismertté, amikor (ha jól emlékszem) Penciulescu rendezésében színre vitte Antoine de Saint Exupéry A kis herceg című művének mindmáig modellértékű előadását. És eszembe jut az akkori képzésről, például a beszédtechnika tanárnőm, akihez egy órára Apollinaire verssel jelentkeztem. A versben az írásjelek elhagyását ő a nyomdai korrektura hibájának tulajdonította. (A férje mindig a Román Népköztársaság Esztétájaként mutatkozott be, de a feleségét az első éves színis világosította fel arról, hogy az írásjelek elmaradása egy költői stílusirányzat esztétikai ismérve). Igaz, a tanárnő egy róla nemrég megjelent könyvben elmondta, hogy fogalma sem volt a tanításról. De, hogy a képzetlenséget egy mai példával illusztráljam, szólok arról, hogy tavaly a helyi sajtóban szóvá tettem, hogy a színházunk plakátján a műfaji megjelölésként használt „pszichodráma” szó nem egy új drámai műfaj neve, hanem egy pszichoterápiás módszer. Úgy látszik senki nem rendelkezett a színháznál elementáris műfajismerettel, noha drámaelméletet két szemeszterben heti 3 órában tanítanak. A szakmai gőgre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy egyik, a „pszichodrámában” játszó ismerősöm cikkemet a művészi munkájukba való „belekontárkodásnak” minősítette.
De nézzük meg a dolgokat a „fű-fa” és a „tehén tőgyétől” jött tanítók szemszögéből is. Próbálom magam a helyükbe képzelni és megkérdezem, milyen színjátszást tanítsanak ma a színiseknek? Hogyan, milyen módszerrel lehet azt megtanítani, amit Tompa Gábor igényel, hogy ne csak „karakterekben, figurákban”, hanem „színpadi térben, drámai helyzetekben, színpadi szituációkban és az előadás egészében” gondolkozzanak. Mert ezek az igények egyaránt jellemzőek a Sztanyiszlavszkij és a Brecht által megkövetelt színjátszó stílusra. Brecht mindezt egy rövid írásában, Azok az általános tendenciák, amelyeket a színésznek le kell küzdenie címűben, meg is fogalmazza. No de ezt bizonyára minden színészoktató betéve tudja, és meg is követeli a hallgatóktól. Akárcsak azt, amit a Jó előadás (67.o.) szócikkben mond a könyv szerzője, hogy nem biztos, hogy a hatást „átéléssel” kell a színésznek elérnie, -„ellenkezőleg, a folytonos ki be járkálás egy szerepből nagyon fontos”. Hogy ezt hogyan lehet megtanítani egy színinövendéknek? Nem tudom. Nem tudom, mert a szerepből való ki-be járkálás technikáiról, az elidegenítés eszközeiről Brecht is elég szűkszavúan beszél. Igaz, ha jól utánanézünk nem is olyan nagy újdonság, hiszen az egyik Szophoklész tragédiában a V-effektus rejtett formában már jelen van, noha nem hangsúlyozza senki, hogy ez csak színjáték.
Brecht, Bertolt: Színházi tanulmányok. Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1969.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése