Szócikk-kommentár

Szócikk-kommentár Tompa Gábor színházi magánszótárához (12.)

Demokratikus (30.o.), Bohóc (26.o.)

Azért szeretem ezt a könyvet, mert bárhol nyitom ki, rögvest elindulnak az agyamban a képzettársítások a színházról, a teóriákról és az életemről, meg az életünkről. Amikor a Demokratikus címkét először elolvastam, arra gondoltam, hogy abban valószínűleg a rendező színházi szerepéről lesz szó. Arról, hogy a „rendező színházának” korszakában a vezetés csakis autokratikus lehet, hiszen a rendező dönti el, hogy mi legyen az „emberi és művészi igazság”, amit ki kell mondania az előadásnak. Ő dönt, hogy milyen legyen a játékstílus, a díszlet és minden, ami az előadás egészét megteremti. Ezt nem lehet demokratikus, előre aprólékosan megbeszélő, mindent lépésről lépésre közös tárgyalással feltáró, kidolgozó, minden véleményt meghallgató és figyelembe vevő demokratikus vezetési, rendezői stílussal megoldani. S ha lehetne is, mikor volna erre idő és mindkét fél részéről megfelelő szakmai műveltség, felkészültség. A harmadik vezetési stílus, a laissez-faire, a megengedő, szabados koncepciójával, ami a magyar színjátszás történetében az echós szekeres korszakot jellemezte, azt hiszem már szinte végleg eltűnt. Bár, ahogy az Interferenciák Fesztivál egyik előadásának színésze nekem elmondta, ez utóbbihoz hasonló stílusban dolgozott velük az ő rendezőjük.

Magam is azt hiszem, hogy a színházban nincs és nem is lehet demokrácia, hiszen, ott olyan határozott egyéniségek vannak (vagy kéne lenniük), akiknek önálló koncepciójuk van a szerepükről, a drámai helyzetről és az előadás üzenetéről. Csakhogy nem biztos, hogy az egyezik vagy belesimul a rendezői elképzelésbe. És akkor az egyfelé haladásnak vége. Rendezője válogatja, hogy ilyenkor sutba dobva az autokrata stílusát meghallgatja-e a színészt vagy beléfojtja a kreativitás megnyilvánulást. De ahol nincs demokratikus szellem, ott szerepet kap az igazmondó bohóc, aki enyhíti a kollektív frusztrációs feszültséget.

Tanárként egy esetben a sarjadózó kreativitásnak adtam inkább helyet. Történt ugyanis, hogy a múlt század 80-as éveinek kezdetén a nagyváradi magyar tannyelvű liceumban látogatásra vártuk az UTUNK főszerkesztőjét és helyettesét. Én kaptam a megbízást, egy rövid műsor összeállítására. Szilágyi Domokosnak Hogyan írjunk verset című - nem éppen a X. osztályos tanulók színvonalához igazodó - versét választottam. Szerencsére a diákok azonnal megértették. Elmondtam, hogy az egyes szerkezeti egységeket felváltva, hol egyénileg, hol mind a tízen, kórusban fogják előadni. A főpróbán kínos meglepetés ért. Az egyik versmondó diák csaknem bohócnak öltözve, kifestve állított be, noha jó előre tisztáztuk a vers végső üzenetének tragikus kicsengését. Akkor bennem pár pillanatig a demokratikus és az autokratikus vezetői attitűd vívott csatát. És győzött a demokratikus. Azzal a meggondolással engedtem ennek a többnyire nagyszájú „újítónak”, hogy lényegében igaza van, mert a tragédia mellett ott van a versben a szocreálra jellemző cirkuszi giccs is. A bohóckodás, a maga gúnyos igazmondásával, itt helyénvaló.

És a poén: a diákot Gáspárik Attilának hívták.