Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál után

A TRANSZINDEX Hamlet deszka&vászon Fórumra írt jegyzetek Szócikk-kommentár Tompa Gábor színházi magánszótárához (2) Állandó tárgyak (14.o.), Cipők (29.o.) Egyre csak keresem a szócikkek között a színészről szólót. A színművészt, aki számomra az előadás kulcsfigurája és legfontosabb tényezője. Vajon a színház világában olyan nagymértékű paradigmaváltás ment végbe, hogy egy ilyen kiváló rendező magánszótárában egyetlen szócikket sem érdemel az alkotótárs, aki minden rendezői elképzelés megvalósítója? Ha nem tévedek a százhatvan oldalas könyvben három hazai színész neve szerepel, a Csíky Andrásé, a 96 éves Senkálszky Endrének és a szerző édesanyjának, Mende Gabynak a neve. Külön szócikket kaptak a nagy rendezők, a kedvenc dramaturg és nevesítve van egy díszlettervező is. Létezik, hogy a könyvet összeállító Zsigmond Andrea több mint 50 beszélgetésben nem talált Tompa Gábortól említést az erdélyi színjátszásnak olyan jeles személyiségeiről, mint mondjuk Kovács György, Kőszegi Margit, Orosz Lujza és Lohinszky Lóránd. Vagy a rendező színházának korszakában a rendező a színészről csak mint afféle marionettről gondolkozik, ha egyáltalán helyet kap a gondolatvilágában? Mert ha az „állandó tárgyak”-ról lehet részletesen szólni, miért nem lehet a színészről? Hiszen a színész nem mechanikus szócsöve a rendezőnek, hanem testével, lelkével teremtője, megtestesítője egy ideának, egy helyzetnek, egy személyiségnek. Azt elfogadjuk, ha a rendező kifejti elképzelését egy színpadi helyzet vagy egy díszletelem eredeti értelmezéséről. De elvárnánk ugyanezt a színészi játékról is. Ott van például a Cipők szócikk. Egy díszletelemről szól, amit a rendező az ő sajátos értelmezésével kapcsol a figurához, mondván: „Ez azt is sugallhatja, hogy sok-sok Estragon van”. A rendező itt minket zavarba hozott, mert visszalapozva az Áthallások szócikkhez és ott a képekben való fogalmazásról írottakhoz, ellentmondást fedeztünk fel. Mi, ebben a „cipős” színpadképben egészen másra asszociáltunk , mert minden néző másként értelmezi azt a képet, amivel a rendező az egyetemes emberi létről akar üzenni. Például a színpadi cipőket konkrét utalásnak tartjuk a budapesti dunaparti tömegmészárlásra, aminek az emlékére ma ott a vascipők mementóként figyelmeztetnek. Ez a kép elviszi a nézőt a politika felé, ami a rendezői szándék ellenére van.