Szócikk-kommentár (21)

A TRANSZINDEX Hamlet deszka&vászon Fórumra írt jegyzetek

Szócikk-kommentár Tompa Gábor színházi magánszótárához (21.)

Médeia (88.o), Médeia-körök (89.o.)

Ha az ember képet akar magában formálni egy művész alkotó munkájáról, méghozzá úgy, hogy egyetlen alkotását sem láthatja, akkor igencsak oda kell figyelnie, az általa írt vagy róla szóló írásokban minden apró részletre. Ez a személyre irányuló figyelem előfeltétele a művész megismerésnek. De nem jelenti az alkotás elfogadását. Sőt, állandó harcot jelent ez önmagunkkal, a bennünk kiformálódott értékrendszer harcát a mai színházi világ aktuális értékrendszerével. Hogy miként születik egy színházi produkció, arról mindenkinek vannak általános fogalmai, de hogy miként születnek Tompa Gábor színpadi rendezései, arról legfeljebb ő tudna pontos információt nyújtani. Itt van a Médeia-körök produkció, amiről az általa leírtak bennem egy egész sor ellenérzést váltottak ki. Mert ha egy ókori görög tragédia rendezője azt mondja, hogy az eredeti elképzelését két hét műhelymunka után elvetette és egy szöveg nélküli változatot hozott létre, de nem mondja meg, hogy miért tette mindezt, akkor bennem az a gondolat hatalmasodik el, hogy a színészek nem voltak képesek megbirkózni az antik szöveg közvetítésének prozódiai követelményeivel. És ez kényszeríttette a rendezőt olyan színpadi kifejezési formavilág és nyelv keresésére, amelyben ő az esztétikai információk közvetítésének lehetőségét felfedezni vélte. Én viszont azt még Tompa Gábortól sem fogadom el, hogy a szemantikai információkban rendkívül gazdag euripidészi szöveget néhány fonetikai jelre, görög jajszóra és kiáltozásra redukálja, megfosztva így a tragédiát az értelmi felépítettség logikai rendjétől. És egyben a nézőt attól az intellektuális élménytől, ami Médeia tragikus sorsában a mellette és ellene szóló érvek és logikai következtetések sorát jelenti. Médeia tragédiája a genetikailag ráosztott szerepviselkedés normáinak a felrúgásában keresendő. Belőle hiányzik a gyermekeiért viselt anyai felelőség, és a biológiai, ösztönalapú kötödés, amit az ősi krétakör példázat igazolna (mint pl. Brechtnél a Gruse figurájában). A tragédia konfliktusa nagyon is modern, mert a harc csak látszólag folyik Iaszon és Médeia között. Az valójában Médeia lelkében dúl az anyai ösztön és a szexuális ösztön összecsapásában. A túltengő szexuális ösztön, ami párosul egy matriarchális társadalmi igénnyel, a férj kisajátításának és magántulajdonná tételének téveszméjével, elfojtja az anyai ösztön társadalmilag elfogadott és helyesnek tartott megnyilvánulását. Mindezt viszont lehetetlen felfogni a szöveg, a szemantikai információk nélkül, kizárólag csak indulatszavakkal, gesztusokkal és pantomimikával eljátszva a szüzsét.

Jó, én megértem azt, hogy egy vendégrendezőnek nincs arra ideje, hogy az antik szöveg minden verssorát az olvasópróbák hosszú folyamatában értelmezze. Lehet azt is mondani, hogy Euripidésznek az ilyen szövegei: „Szeressen az önfegyelem, /legszebb javunk, mit isten ad” ma már közhelyek, de mégis az adott helyzetben olyan magas erkölcsi üzenettel bírnak, ami megsokszorozza az esztétikai információk értékét. Viszont az Újvidéki Színház előadása aligha volt több egy felmelegített dadaista kísérletnél, ami legfeljebb csak újszerűségével hatott.

Nem értem én Tompa Gábor logikáját. Nem értem, hogyan beszélhet e dráma kapcsán a „kollektív bűnösségről” és az idegenség drámájáról, amikor a korinthoszi nők kara már jó előre figyelmezteti Médeiát a tettének fogadtatására és könyörögve kéri, hogy ne tegyen ilyent:

„A város, a szentfolyamú,

S földje, e hű vidék,

Vajh hogyan fogadna

be téged, a gyermekgyilkost,

a többi közé, a bűnöst?

Ó, nézd a sebet rajtuk,

Ó nézd, fiaidra fogsz kést!

Ne, térdreborulva esdünk

Mindenre, szülötteid

Vére ne érjen!

Honnan lesz erőd, az agyad

Nem riad el, s karod,

Szörnyű tettre szántan

Hatolni fiad szivéhez?”

A korinthoszi nők karának, vagyis a „közvéleménynek” ezt a nagyon egyértelmű figyelmeztetését lehet-e figyelmen kívül hagyni és kollektív bűnösségként felfogni állandó jelenlétük okán? Hiszen ékes bizonyítéka e szöveg annak, hogy minden erővel azon voltak, hogy a mai horrorfilmeken százszor túltevő, gyilkosságokban tobzódó kolkhiszi nőt megakadályozzák gyermekgyilkos tettének elkövetésében. Nem értem, miért mondja TG azt, hogy „a Médeia az idegenség drámája is...”. Hát persze, hogy a világon egyetlen antik vagy későbbi kultúra sem fogadja be az ilyen tettekre kész anyát. Mert mindez idegen az emberi világ természetétől. A női kar fentebb idézett és a női érzékenységet jól tükröző, biológiailag determinált szövegei bárhol és bármikor helytállóak. Ezek még akkor is figyelemreméltóak, ha Újvidéken a korinthoszi nők karában csak férfiak voltak. Ezt, ha arra gondolunk, hogy az antik görög színházban is csak férfiak játszottak, el is fogadhatjuk. De a krétakörök ősi szimbolikáját ilyenfajta színpadi térként bevinni egy Médeia előadásba már a nézők gondolatmenetének posztmodern megkavarásaként hat.