Szócikk-kommentár (befejezés)

A TRANSZINDEX Hamlet deszka&vászon Fórumra írt jegyzetek

Szócikk-kommentár Tompa Gábor színházi magánszótárához (befejezés)

Összegezés és portrévázlat

Már csaknem befejeztem a Populista támadások (99.o.) szócikk kommentjét, amikor átfutott az agyamon, hogy bizonyára akad majd olyan olvasó, aki  ezeket a sorokat is támadásnak fogja értelmezni. Olyan már akadt, aki enyhe kárörömmel olvasta, ha valamiben nem értettem egyet a rendezővel. Mintha a véleményem számítana valahol valakinek valamit. Hát ilyen a teátrumi  világ, intrikus,  a siker minden szinten irigyelt. Mert nem az önismeret, és nem a publikum  az érték mérője. De még a szakemberek sem tévedhetetlenek a „társas önkifejezés” kulturális  termékeinek megítélésében. A mérce ugyanis csak szemmélyes lehet, attól függő, hogy az érték mérőjének hogyan sikerült „betagolódnia” egy adott kor színházi kultúrájába.

Közel két hónapja írogatom itt ezeket a szócikk-kommentárnak elnevezett jegyzeteket. Hogy kinek és miért? A kinek-et nem ismerem. A miértre van válaszom. Talán azért, hogy megpróbáljam elhitetni, hogy  ma is van némi érdeklődés a színház iránt és még egy a mai  színházi világtól távol élő ember is  talál szellemi felüdülést egy színházi könyv el- és újra- meg újraolvasásában. De miközben újraolvasom TG könyvét, egyre több olyan gondolatot találok benne, amivel nem értek egyet, sőt helytelennek tartom.

Nem tartom igaznak azt a megfogalmazást,  hogy „A színház a magas kultúrára való nevelés eszköze”.(37.o.) A színház soha nem volt és soha nem is lesz  nevelési eszköz. Mindig játék volt és az is marad. A közönség már a színház születésénél sem az ismeretszerzés céljából ment a színházba, hanem azért, hogy egy jól ismert történetet látványban is újraéljen, újrahallgasson,  élményekkel gyarapodjon, sőt szórakozzon a szatírjátékok vaskos helyzetein, tréfáin. Az egyik  ókori szerző, Antiphanes így ír erről:

...” de boldog műfaj a tragédia,

Akárhogy nézzük. Mert hiszen ottan a mesét,

Valamennyi néző jóelőre ismeri,

Előbb, mint bárki szólna. A költőnek  csupán

Utalni kell rá! Annyit mond, hogy Oidipus,

Tudják a többit máris: apja Laios,

Anyja, Jokaste, ki a lánya, ki a fia,

Mit szenvedett és mit csinált. Vagy mondja azt,

Hogy Alkmeon, és fújja már a gyermek is

Legott...”

Hogy nevelői és személyiségfejlesztő hatása is van a színháznak, az kétségtelen. Mert minden érzelem és élmény ismeretté, viselkedésmintává konvertálódik (vagy ha ez a szó jobban tetszik, transzcendentálódik) a nézői tudatban. Én nem tudom, mit ért TG a „magas kultúra” fogalmán, de ha ezt összekapcsolom egy másik állításával, hogy „A színházba nem kikapcsolódni kell járni, hanem bekapcsolódni” akkor a „magas kultúrát” színházi elitizmusnak tartom, még akkor is,  ha a szerző állítása szerint „az előadások nem az elit rétegekhez kell szóljanak”. Végignézve a Kolozsvári Állami Magyar  Színház előadásainak képeit az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy Tompa Gábor időnként kizárólag egy szellemi elitnek rendez, olyanoknak, akik képesek követni az ő színházi szimbólumokban tobzódó alkotóművészetét, amiben a köznapinak is  többszörösen elvont és jelképes üzenete van s ami olyan szellemi erőfeszítést igényel az egyszerűbb embertől, hogy inkább otthon marad. A színház honlapján látott képekből és e könyvben leírt szövegekből Tompa Gábor rendezői munkájának három karakterisztikus vonását vélem felfedezni, ami szerinte a Jó előadás (67.o.) előfeltétele és ami lehetővé teszi, „hogy rövid idő alatt a valóságnak, a viszonyoknak, az emberi szituációknak egy sűrített párlatát, esszenciáját kapjuk” (67.o.)

1. A kortalanítást, vagyis a drámai  alkotás történelmi korhoz kötöttségének elvetését díszletben és kosztümben egyaránt, ami az átlag, kevésbé tanult nézőtől olyan szellemi erőfeszítést igényel, amire képtelen.

2. Az időtlenítés, az előzővel szervesen összefüggő módszer, ami lehetővé teszi a drámai helyzet és a hős létének egyetemes érvényességét, minden időre való értelmezhetőségét.

3. A szövegtelenítés, a drámai szöveg elhagyása, vagyis a közvetlen megismerésen túlmutató és a közvetett megismerést szolgáló magasabb rendű II. jelrendszeri megismerés mellőzése  és helyettesítése olyan díszlet, hang- és fényeffektusokkal, amiről úgy véli a rendező, hogy azoknak az érzékszervekre gyakorolt  hatásai erőteljesebben szolgálják  a nézőnél a drámai helyzet átélését és megértését.

Én azt hiszem, hogy a Populista támadások szócikkben (99.o.) Tompa Gábor csak részben helytálló helyzetértékelésből indult ki. Sokkal inkább volt ez  az elmúlt  századvég kolozsvári Hernani csatája. Politikai, nemzeti felhangokkal tarkított esernyős összecsapás a régi és az új stílus képviselői között. Mert a lényeg valahol ott van, hogy a régi színházi stílushoz szokott kolozsvári polgári közönség idegennek érezte és érzi azt a színházi nyelvet, amit a rendező beszél. Idegennek, mert ők egy másfajta „magas kultúrán” nevelkedtek, amit akkor realizmusnak hívtak. A tegnapi modernséget felváltja a mai korszerűség, ami holnapra elavul és a mai „diákok, akik közül sokan egy-egy előadás(unka)t többször... is megnézik” (77.o.) nem biztos, hogy holnap még elfogadják TG-nak azt az állítását, hogy  „a nagy művek által megvilágosodik az, hogy az életünk kudarcok sorozata”. Mert mást is akarnak látni, nem csak a saját kudarcaikra utaló drámai műveket. Meg aztán egy idő után megszokott és unalmas lesz spirituszban látni a királydrámák lefejezett hőseit és azt sem fogják tragédiának érezni, ha a háttérben felsejlő Cseresnyéskert fáin a Három nővér felakasztott tetemeit himbálja a szél.

  Aki követte kommentárjaimat bizonyára észrevette, hogy teljesen találomra, de csak a kevés fejtörést okozó szócikkekre redukáltam jegyzeteim témáját. A fajsúlyosabb szócikkeket meghagytam a nálam képzettebb,  Tompa Gábor rendezői világában járatosabb színházi tudoroknak, akik élőben is látták rendezéseit és akik bizonyára részletesebb elemzést fognak majd írni a könyvről, hiszen ez már kordokumentum. Igen az, hű tükre mai színházi világunk egyik jelentős személyisége gondolkodásmódjának. Én úgy vélem, mindazt, amit magam elé célul tűztem ki, elértem. Mert amennyire egy könyv és néhány videó-részlet és portréfilm ezt lehetővé tette, megismertem egy művészembert, egy igazi színházi alkotót. A portrém alkalmi és vázlatos, csak annyit mutat a  személyről, amennyit távolról látni lehet, vagyis, hogy mit  tisztelek, mit becsülök a rendezőben és mit nem szeretek a munkájában és az egész mai színházban. Összegezésként megemelem a kalapomat a rendező előtt mert:

- rendkívüli érzékenységgel ismeri fel  korunknak a színpadon is felmutatható társadalmi,  és emberi viszonyait, konfliktusait,

- nagyra tartom kreativitását, amivel minden drámai alkotáshoz közelít, azokhoz a legadekvátabb  kifejezési formát kutatja és találja meg, továbbá  fáradhatatlan keresője az új színházi nyelvnek,

- fokozott művészi igényességgel végzi munkáját és ezt várja el munkatársaitól is,

- kiváló érzéke van a tehetségek és a kreatív munkatársak kiválasztásában,

- felismerte a középszer mellőzésének szükségességét és vállalta ezt a kényes feladatot,

- társulatszervező kvalitásai mellett le a kalappal a Kolozsvári Magyar Színházat építő érdemeiért is.

Felteszem fejemre a kipámat (amit a ma Izraelben élő egykori váradi színi-igazgató barátomtól, Dauer Banditól kaptam, és amit máskor csak akkor hordok, ha hivő katolikusként a váradi zsinagógába holokauszt megemlékezésre megyek). Így fejezem ki nagyrabecsülésemet Tompa Gábornak, mert:

- nyíltan vállalja e könyvben egyik zsidó nagyapját,

-a Hosszú péntek című előadással megmutatta a Kertész Imre Nobel-díján    fanyalgóknak, hogy miként lehet értelmezni egy nép tragédiáját,

- mentes minden nacionalizmustól és sovinizmustól,

- nemzetközisége ráirányította  a romániai magyar színjátszásra Európa figyelmét,

- a Kolozsvári Magyar Színházat a román színházi szakma  és a nagyközönség számára is vonzóvá és látogatottá tette.

Keményen a fejembe húzom a sapkámat és még a simléderét sem bököm meg, mert:

- időnként önkényes szimbólumokat alkot, amit csak egy nagyon szűk réteg tud megfejteni,

- máskor a maiságot szájbarágóan hangsúlyozza a díszletekkel,

- általánosítja az emberi létben időnként megélt kudarcot az öröm és a siker mellőzésével,

- mellőzi a közönségnek azt a rétegét, aki a színházba szórakozni és kikapcsolódni menne, mondjuk szilveszterkor. Igen, szórakozni akar és nem mindig a kafkai, büchneri levegőt belélegezni. És ha ilyen lelki  beállítódással, elvárásokkal megy a színházba, nem szereti, ha silány  árut kap, mert tudja, hogy a könnyű műfaj is lehet a „magas kultúra” része. Ha ezt populista szólamnak érezné valaki, arra azt mondom, hogy nem lehetünk elitisták egy olyan városban, ahol a nézőnek nincs választási lehetősége,

- Kiegészítő rendezvényeknek (70.o.) tekinti az irodalmi színpad létét és nem szervez a színházában rendszeresen, több színész vagy akár egyetlen előadó által bemutatott költői esteket, noha maga is költői babérokra vágyik. A versmondás a legjobb iskolája a beszédtechnikának. Mikor is volt önálló előadóest a kolozsvári magyar színházban?

S ha nem volt, az kinek a közömbössége vagy bűne?